Mindig utáltam azokat a regényeket, amik tele vannak a valóságban is létező utcákkal, és úgy ábrázolnak egy várost, mintha mindenkinek tudnia kéne, hol van a „Híres magyar politikus”–„Közönséges mezei virág” út sarka. A négy szöveg, amit Csehországról írok – hármat egy-egy prágai városrészről, egyet pedig České Budějovice városáról – mégis a konkrét séta szövegei lesznek. De szigorúan fotókkal.

Roháčova 11., tetőtér. Három emeletet le a lépcsőn, egyenesen Žižkov jobb pitvarába. Egykori munkásnegyed, munkások híján bevándorlóktól hemzseg. Borzasztó szó ide a hemzseg. Amit mondani akarok: a párhuzamos utcában örmény, japán, thai, koreai, nepáli, üzbég, grúz kajáldák ebben a sorrendben. Félreértés ne essék, én imádom a sült húst és a knédlit is, de a Matoka Georgian újragondolt hacsapurijai önmagukban megérnének egy három hónapos rezidenciát. Balra a Brix Hostel és az állandó esti műsor: a szállás előtt tizenegy után ordibálva cigiző turistákkal a szemben lévő ház második emeletéről félig kilógva ordibáló meztelen férfi. De most délelőtt tizenegy van, a turisták alszanak, a meztelen férfi dolgozik.

Mi pedig jobbra indulunk, majd még egy jobbkanyar, közben enyhe szorongás a kanyar bevétele előtt: nem ütközünk-e valakibe a beláthatatlan saroknál. Mögöttünk Jaroslav Hašek lovasszobra kuncog magában. Amibe ütközünk végül az a Koněvova (lejjebb már Husitská), két sávos főutca, a Roháčovából nézve: boulevard.

Bár a képről nem egyértelmű, szemben a Žižkovský tunel, a csodálatos gyalogalagút, ami átvezet Karlín városrészbe a domb alatt, melyen Jan Žižka parasztserege rommá verte Luxemburgi Zsigmond császári hadait. Ugye, hogy ez nincs benne a magyar kerettantervben? Nem is megyünk most arra, hanem balra fordulunk. Ha jobbra fordulnánk, 152 koronáért all-you-can-eat ebéd a nepáli étteremben, majd üzbég, grúz, stb. Egyébként akkor érzem magam itt végleg otthon, amikor november végén a grúz tulaj odaadja ingyen a hacsapurit, mert nem működik a bankkártyaterminál. Másnap visszamegyek és kifizetem, tartsunk össze legalább mi, keleti bevándorlók.

Szóval balra fordulunk és nem szállunk fel a buszra, mert úgyis egész nap ültünk, ülünk és ülni fogunk. Vietnámi közért vietnámi közértet ér. Csodálatos a nyelv, úgy lesz a közértből, a kommunista Magyarország köznevesült mozaikszavából a prágai vietnámi bevándorlók boltját jelölő főnév, mintha mi sem volna természetesebb. És végül is, mi sem természetesebb. Közben a kaszinó. De nem is a kaszinó, hanem a kaszinóval srégen szemben ülő három férfi. Ketten a padon, egy a kerekesszékben. Mindig ott ülnek. A Street View képén is. És valószínűleg most is.

Aztán a negyed vége. A képen látható zebrához hihetetlenül hosszú piroslámpa tartozik, lenne időnk átgondolni, hogy miért érezzük magunkat szinte azonnal otthon ebben a városrészben. De helyette csak nézzük az elzúgó vonatot, mert mindig is csodáltuk, ahogy a város közepén ragadt vasútállomásokra szinte észrevétlenül futnak be a sínek. Zakatolnak befelé egész nap ezek a hatalmas gépek több százezer meg millió ember lakhelyének a szívébe, anélkül hogy az itt élők többsége ezt észrevenné. De itt, a Žižkov-Karlín-Florenc hármashatáron felfeslik a város szövete és kifordul belőle a vonat. A vasúti híd alatt átérünk Karlínba.