Bár nyilvánvaló, hogy jelen írás alkalmául egy kritikagyűjtemény, magyar szakos zsargonnal szólva „szekunder irodalom” szolgál,  a Lapis József (meta)kritikai írásait közreadó könyv a főúri irodalom kötetszervezési eljárásaival játszik el – az ironikusan kiforgatott Zrínyi-mottó kevés kétséget hagy e megoldás tudatossága felől („Sem jó szerencse, sem semmi más”). Elvégre a régiség esetében a kötet nem a pálya kezdetét, hanem annak betetőzését, a tradíciót fenntartani képes nemesi személy létrejöttét reprezentálja. Lapis ironikus önstilizálása persze ezzel a csavarral maga és olvasói számára is felteszi a kérdést, hogy kritikusi nobilitásként az ítélkezés és rendelkezés jogával milyen tradíciót és milyen sikerültséggel tudott ez a pálya közkincsé is tenni – ha már az egyéni dicsőség a mottó tanulsága szerint elmarad. Az ízlés „arisztokráciájának” oxigénhiányos ormairól miféle út vezet, ha vezet az úgynevezett szakmáig, a mesterségbeli tudás céhes közösségéig?

Lapis a kötet első felében olvasható metakritikai szövegekben több helyen is az „elég jó” kritika ismérveként tünteti fel, hogy az explicit és vitaképes értékelő állítások mellett egy ilyen szöveg sejtetéseivel, sugalmazásaival is képes legyen mondani valamit. Noha a túlzottan exkluzív rejtjelezés nem minden kockázattól mentes – vö.: belterjesség és paranoia –, az értékelő-értekező nyelv implicit felhívó ereje közös továbbgondolkodásra az „irodalmi élet” párbeszédképességének egyik peremfeltétele. Mindez véleményem szerint folyóiratközlések gyűjteménybe szervezése esetén fokozottan érvényes: a szövegek kötetté szerkesztése, befejezett tárggyá válása épp azokat a sugalmazásokat teszi rendszerezettebbé és egy lehetséges – intézményes, habitusbeli, hatástörténeti stb. – mélystruktúraként is átvilágíthatóbbá, amik az irodalom(kritika) mozgásban lévő kommunikációs gépezetében nem kristályosodhatnak ki. Szerencsés szerkesztés esetén a kritikus pályaíve mellett így éppen az adott irodalmi alrendszer működésmódjáról, funkciójáról, állapotáról kapunk továbbgondolásra érdemes anyagot: „a kritikáknak mindenképp, de adott esetben a metakritikai esszéknek is dokumentumértékük van” (17.) Lapis mellett Herczeg Ákos is elismerést érdemel: az Elég című kötet legnagyobb erénye pontosan az írások „dokumentumértéket” megszólaltatni – nem csak archiválni, hanem dinamizálni, rekontextualizálni is – képes szerkesztésmód. Ehhez elég csak a cím jelentésrétegeit ízlelgetni: referenciaként a pálya tanulságait összegző Az elég jó kritikus című metakritikai esszére mutat, ám – ahogy a szövegimmanens irodalomértés iránt elkötelezett Lapis líraolvasóként is sokszor elemzi ezt a jól ismert nyelvi mozgást – a referencia trópussá válik. Szinekdochikusan két egymással ellentétes minőséggel lép kapcsolatba: a (szakmailag) elégségestől a megelégedettség  és  kiábrándultság („Elég ebből!”) feszültségéig jutunk. Mintha épp a beérkezett mesterember által elsajátított, megélt és gyakorolt szakmai alapvetések, írott és íratlan céhes szabályok okoznának idegenségérzetet immár a céhen belül. A kritikus kritikusaként, az egymást bitóra küldő hóhérok sajátos beszédhelyzetben így számomra az mutatkozik a legérdekesebb szamárvezetőnek, hogy a címnek ezt a sűrűsödését kíséreljem meg a továbbiakban kibontani – vállalva azt, hogy igencsak melankolikus könyvvé olvasom ezzel a kritikagyűjteményt.

Kezdjük az „elégségessel”. A kötet első harmadában helyet kapó metakritikai írások – Az elég jó kritikus, A kritikaírás fonákja, Kis kritikai thesaurus, stb. – tétrendszere noha elsőre triviálisnak tűnhet, a magyar kritikaitörténetben több szempontból is szokatlan. A kritikusi ars poeticák – gondoljunk például Balassa Péter Észjárás és forma című programadó szövegére – (modern) irodalomtörténetünk döntő részében a diskurzusalapítás igényével fellépő esztétiko-politikai érdekeltségű szövegek. A tudottnak és ismertnek vélt ízlés-konszenzussal – és a mögöttes társadalmi-politikai folyamatokkal – szemben jelentenek be disszenzust. Értelmezési javaslataik így általában a tágabban vett közgondolkodás formálására tartanak igényt, gyakran abból a nem minden prófétai hangütést nélkülöző perspektívából, hogy az általuk hirdetett esztétikai igének még nincs teste – például infrastruktúrája, norma- és szabályrendszere, közkinccsé vált esztétikai ideológiája. Lapis olvasmányos, szakmai életproblémákon és viselkedésmintákon – szerzői hiúság, a „naiv olvasó” egzotizálása, „PhD-kritikus”, stb. – csipkelődve ironizáló szövegei ezzel szemben azt a pedagógiai funkciót célozzák, hogy a „kritikusi becsület és etika” (33.) – elvileg… – fennálló szabály- és normarendszerébe vezessék be a funkció betöltésére vállalkozó irodalmárt. A diskurzusteret adottnak (változtathatatlannak?) tekintik, a cél szakmai és szaketikai minimum derivációja a „stabil alapszínvonal és felkészült kritikusi bázis” (Uo.) ki- és újratermelése érdekében.  A pedagógiai funkció a gyűjtemény szerkesztésére is érvényes: a metakritikai esszék direkt módon a kritikus megszólalói pozíciójának tisztázásához – a miről-hová-kiknek tudatosításához – adnak fogódzókat, indirekt módon viszont az összegyűjtött „hagyományos” kritikákat, illetve, kortárs költészeti tendenciákat firtató esszéket/tanulmányokat avatják módszertani példatárrá – az önkanonizáció minden narcisztikus felhangja nélkül egyébként. A szövegimmanens irodalomkritika terén – Lapis esetében sokszor valós idejű irodalomtörténész funkciója képződik meg – tényleg elleshető jónéhány mesterfogás arról, hogyan is érdemes rátapintani arra a bizonyos archimédeszi pontra, ahol „tartalom és forma”, a közlés és a közlés eszközei megkülönböztethetetlenekké válnak.  Abban, hogy a „Vajh’ végre hatja-é a szöveg, amit állít?” kérdése ne csak a szisztematikus irodalomelméleti képzés kötelező köreként lebegő lózung, hanem egyénített esztétikai tapasztalat lenyomata legyen, tényleg rengeteget segítenek a szárazabb verselemző nyelv átretorizálására tett stiláris ajánlatok - pl.: „Bár a kötet egy erősre font hangulatsodrony, […] nem törekedett arra, hogy a nyelv érzéki hangzószövete hangsúlyozottan jelentéses legyen” (125.) Ilyen – bár teljes potenciáljában talán nem kiaknázott – mesterfogásnak gondolom A néma K című Kemény István hatástörténetét vizsgáló esszé esetében azt is, hogy a Kemény-intertextusok működésmódját a Kemény által írt fülszövegek állításaival és érzékenységeivel veti össze a kritikus.

A metakritikai blokk és a „tényleges” gyűjtemény viszonyában eddig a pálya, ami az elégséges szakmai alapszínvonaltól a megelégedettségig járható be oda és vissza. Az első blokk szerkesztésének ugyanakkor van egy mindezt ellenpontozó belső dinamikája: az egység zárásaként az a Lapis mellett Mohácsi Balázst is megszólaltató interjú olvasható a Műút Szöveggyár táborból, ahol a gyűjteményes kötet főhőse éppenséggel azt taglalja, miért függesztette fel (részlegesen) a kritikaírást – miből lett elég. Az interjút a kötet makro-szerkezete felől szemlélve így voltaképpen tudatosan aknázódik alá a pedagógiai program alapja, a konszenzusos szabály- és normarendszer megléte, vagy egyel pontosabban ennek közmegegyezéses mivolta – a szakmai minimumok éthosza adottságból vággyá változik. A kiábrándulás és a rossz közérzet okaként két markáns állítás hangzik el, érzésem szerint viszont ezek sem önmagukban érdekesek, hanem abból a szempontból, hogy a kötet terében milyen párbeszédes viszonyba lépnek – ha lépnek – a kritikusi működésmód dokumentumaival. Az első állítás – Lapis részéről – differenciáltabban ugyan, de igencsak hasonló húrokat penget, mint Milbacher Róbert a közelmúltban nagy visszhangot kiváltó cikke[1] a magyar szépirodalom – vélt, vagy valós – lektűrösödéséről: „Primer hangulat- és élethelyzet-felmutató költemények, generációs és társadalmi issue-prózák látszanak erős irodalmi presztízst szerezni. Be kell látnom, hogy én ehhez már nem jól értek. A midcult lett az új highbrow.” (95.) Feltűnhet, hogy az „issue” kifejezés szépen finoman visszacsempészi a tartalmi értelmezés és a poétikai elemzés a kritikák módszertana szempontjából negált különbségtételét. A kötet egésze viszont mintha tudni látszana erről az önellentmondásról. Noha Lapis itt, szerényen, hozzá nem értést jelent be, az itt sajtó alá rendezett interjú csak még izgalmasabbá és vitára ingerlőbbé teszi azokat az értelmezés- és gondolatkísérleteket, amik kimutatnak az ún. szépirodalomból és/vagy a rigorózusan szövegimmanens műkritikából. Mindenképp kulcsfontosságúak ebből a szempontból gyermekirodalomról szóló írások. Érdekes, felemásságukban is tanulságos kísérletek ezek arra, hogyan képezhető híd a szigorú poétikai elemzésen alapuló ízlésítélet és a gyermek- vagy ifjúsági irodalom által újratermelt ideológiák feltárására fókuszáló olvasásmód között – vagy hogy a mediális kultúra-tudomány által iskolázott értelmező micsoda komplexitással is találja magát szembe egy hangzó olvasásra szánt, vizualitással is erősen dolgozó gyerekkönyv esetében. Fordítási műveletekkel kísérleteznek ezek a szövegek, viszont nem pusztán abban az értelemben ahogy A kritika anatómiája című esszé használja a kifejezést. Nem csak a professzionális olvasó eredményeinek közérthető, edukatív kommunikálásáról van szó a „nagyérdemű” számára, hanem arról is, hogy a kritikus az autonómiáját biztosító nyelvi érzékenysége révén eltérő tudásterületek között is fordítóvá, tolmáccsá válik. A lírakritikák között egy Vida Kamilla és egy Peer Krisztián-szöveg összevetésében találkozunk ilyen fordítással, az irónia eltérő működésmódjának lekövetése segít ítéletet alkotni a kultúripar működésmódjának erősebb vagy laposabb költői kritikájáról. Távolról sem állítom, hogy az ilyen fordítási műveletek képeznék a kötet gerincét, de számomra most talán ezek jelentik a legérdekesebb kihívásokat. Már csak azért is, mert – az ominózus interjúban ez már a Mohácsi Balázs által regisztrált válságtünet – a szakmai párbeszédképtelenség, a szó szerint vett dialógus tereinek eltűnése és kultúrájának nyomasztó állapotában ilyesfajta fordítási érzékenységek segíthetnek újabb közös alapokat kijelölni. Akár azon az áron is, hogy a cipészmester néha mégis elhagyni kényszerül kaptafáját.

Borítókép forrása: Helikon.ro