Török Petra, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese rövid köszöntő beszédében megemlékezett az egyesület idén elhunyt, korábbi ügyvezető alelnökéről, Szkárosi Endréről, majd beszámolt a múzeum készülő kiállításairól. Ezután kezdődött a Mészöly-életmű és a kortárs magyar irodalom kapcsolatát tárgyaló workshop. A résztvevők a mészölyi poétika és elbeszéléstechnika jelenbeli továbbélését helyezték fókuszba. Azt vizsgálták, hogy milyen áttételes formákban, nyelvi reminiszcenciákban érhető tetten ez a továbbélés, és hogy megképződik-e ezáltal olyasvalami, amit Mészöly-hagyománynak nevezhetünk.

Dánél Mónika Irodalom, esztétika, dokumentarizmus című előadásában az emlékezetkultúra kontextusában vizsgálta Mészöly Balkon és jegenyék, valamint Zoltán Gábor Vaskampók a dohszagban című művét. Az elemzéshez Aleida Assmann fogalmait hívta segítségül, az ún. „modernista” és az „emlékezeti” modelleket. Az előadó értelmezésében nem egyszerűen arról van szó, hogy a Mészöly-szöveg a modernista, a Zoltán Gáboré pedig az emlékezeti keretet viszi színre, hanem ezek a kategóriák keverednek bennük, az elbeszélések pedig az irodalmi nyelven belül együttesen hozzák létre a dialogikus emlékezet feltételeit. Szerinte azzal, hogy Zoltán Gábor a Mészöly-elbeszélés egyik szereplőjének történetét írja tovább, egyfajta kommentárjává válik a korábbi szövegnek. A Vaskampók a dohszagban kidomborítja és magyarázza a Mészöly-műben megjelenő agresszió permanens jelenlétét, mely az állatokkal, növényekkel szembeni mindennapi erőszakban érhető tetten. Míg a Balkon és jegenyékben csak megemlítés szintjén jelenik meg a deportálás és a Nyilasház, azaz a történelmi trauma nyomai, addig Zoltán a maga elbeszélésében erre helyezi a hangsúlyt, a dokumentarizmus hitelesítő jellegével ruházva fel a szövegét.

A Vaskampók a dohszagban tükrében nyilvánvalóvá válik, hogy a második világháborús traumatizáltságból fakadó, bármikor kirobbanó, és nem csak ember ellen irányuló erőszak keltette feszültség mennyire alapvető atmoszféráját adja Mészöly szövegeinek. Dánél szerint bár más esztétikai törekvéseket képviselnek, ezek a művek mégis termékeny kölcsönhatásban állnak egymással.

Márjánovics Diána rámutatott, hogy az egész Sötét jelek kötetre jellemző a látens, folyamatosan pulzáló trauma és erőszak jelenléte, amit a háború időbeli közelsége magyarázhat, és ez más elbeszélésekben is az állatokra irányuló agresszióban mutatkozik meg. Szemes Botond hozzátette, hogy a későbbi, Jelentés öt egérről című elbeszélésben is tetten érhető ez. Elhangzott továbbá, hogy a szerző szövegei azt tükrözik, hogy ember- és állatölés közt nincs hierarchia, a vadászat felső-középosztálybeli, társadalmilag elfogadott gyakorlatában eleve benne van a kegyetlenség iránti vonzalom.

Kelemen Pál a néhány észrevétellel bővítette Balkony és jegenyék értelmezését. Szerinte a cím erősen emlékeztethet minket egy festmény címére, és melynek referenciája egy Gauguin-csendélet lehet, mert a festő Noa noa című tahiti naplója is megjelenik a szövegben. Ez pedig az egyik – egyébként állatkínzó – szereplő „paradicsom megteremtésére” tett kísérletét állítja ironikus fénybe és egyben posztkoloniális perspektívába.

Tanos Márton Mészöly Saulus és Sándor Iván Szefforiszi ösvény című regényét hasonlította össze A terek felszíne és mélye című előadásában. A terek megalkotottsága és prózapoétikai jellemzőik alapján vetette össze a műveket, kiemelve, hogy szerinte a két szöveg között nem kommentári viszony áll fent. Ugyanakkor szembetűnő egyezéseket is felsorol: mindkét mű az ókori Közel-Keleten játszódik, a zsidóság kulturális környezetébe beágyazott és példázatos, mindkettő szubjektív módon interpretálja a teret, ezzel érzékeltetve a kiindulópontjukat képező „instabil állapotokat”.

Míg Mészöly regényében a főszereplő Saulus belső bizonytalansága vetül ki a térre, így lesz a belső történéseinek, lélekállapotainak metaforikus visszatükrözője a környezet, addig a Szeffoiszi ösvényben ez a folyamat fordított: a külső világ történései, állapotai csapódnak le a szubjektumban. Utóbbiban a terek eróziója és a természet pusztulása egy széthulló világot mutat, a hanyatló császárság korát.

Tanos kiemelte, hogy mindkét regényben megjelenik a törvényekkel szembeni ismeretelméleti kétely, valamint a nyelvi kifejezés megbízhatóságára vonatkozó elbizonytalanodás. Ez Mészöly regényében a főszereplő saját magára irányuló tapasztalásában, Saulus önmegértésének folyamatában érhető tetten. A főszereplő belső metamorfózisa nehezen, küszködve a nyelvi kifejezhetőséggel, de legalább egy pontig elbeszélhetőnek tűnik. A Szefforiszi ösvény ezzel szemben nem elsősorban egyéni, hanem társadalmi folyamatok megjelenítésében érdekelt. Tanos konkrét szöveghelyeken mutatta be, ahogy szó szerint és átvitt értelemben egymásra íródnak a törvények és a terek, ezzel érvényre juttatva mind a világ, mind a társadalom rendjében való tájékozódás lehetetlenségét.

Visy Beatrix Az egyik nap vág, a másik ragaszt című előadásában Mészöly jobbára ismeretlen Képnaplóit mutatta be. Visy értelmezésében a francia és német újságokból kivágott képek nem alkotnak egységes narratívát. A lapokon megjelenő képek változatos témájúak, szegény és tehetős emberek, meztelen emberi testek, terrorizmus és háború egyaránt megjelenik az oldalakon. Szerinte Mészöly szociális érzékenységére mutat rá, hogy ezeken a felvételeken keresztül egy-egy társadalommal kapcsolatos kérdésfeltevést jelenít meg. Mindeközben sokszor hasonló formai jegyek vagy azonos elrendezés köti össze a kivágott képeket, melyek együttesen mintha valamifajta poszthumanista víziót jelenítenének meg, felmutatva a civilizáció válságát. Visy szerint ez a gyűjtemény intellektuális scrap book, a korszak képéhségét mutatják, mely más kortársainál, például Hajnóczy Péternél is megjelenik. Vizsgálatuk árnyalhatja Mészöly képekhez fűződő viszonyát, termékenyen járulva hozzá a szerző egyéb intermediális vagy transzmediális eljárásainak feltárásához, annak megértéséhez hogyan emeli be műveibe a film, a térkép és a fotó médiumait. A szerző úgy látja, hogy akár a Pannon próza mozaikszerűségével is párbeszédbe léphet az album, hiszen összeállításuk során hasonló szervezőelv érvényesült.

Liebhauser János hozzátette, hogy valószínűleg a berlini tartózkodása alatt kezdhette el a naplókat, ezért származnak külföldi sajtótermékekből a képek. Márjánovics Diána felvetette, hogy érdemes lenne összevetni ezeket a Nádas Péter képkivágásaival, Kelemen Pál pedig hozzáfűzte, érdemes elgondolkodni rajta, hogy Mészöly elméleti írásaiban tárgyalt ún. „intuitív kombinatorika” elmélete érvényesíthető-e a napló lapjainak vizsgálata kapcsán.

Szemes Botond és Melhardt Gergő „A Pannon próza és Mészöly kései prózanyelvének továbbélése a kortárs magyar irodalomban” című előadásban egy folyamatban levő kutatás eddigi eredményeiről számolt be. Mészöly kései prózájának nyelvi és stiláris jellemzőiből kiindulva a díszítettség és az elvontság mértékét vizsgálták a 2000 és 2020 között megjelent legjelentősebb, legnagyobb hatású kortárs művekben. Több lehetséges választ soroltak fel arra a kérdésre, hogy miért társulnak ezek a nyelvi jellemzők a regionális szemlélethez: Mészöly ezzel talán a dél-amerikai mágikus realizmus hagyományához kapcsolódik, vagy ez a nyelv tudja megragadni a közös történeti múltként megképezhető, de politikailag, gazdaságilag sohasem realizálódott térség egyszerre fiktív és valóságos létét, esetleg a régió parodisztikus, ironikus megjelenítésére szolgál a konkrét és absztrakt keverékeként. A különböző szövegekben a ritka melléknevek és absztrakt főnevek számbavétele után arra a megállapításra jutottak, hogy ez a fajta poétika egyre inkább visszaszorul irodalmunkban, ezzel párhuzamosan pedig a régiós szemlélet is erősen csökkenni látszik.

Kutatásuk megvilágítja, hogy a magyar irodalom magába zárkózik  jelenleg, nincs aktív kapcsolata a környező országok irodalmával és kultúrájával, ez pedig a művekben tematikusan is megjelenik: a nemzetállamokon átnyúló, közös múlttal, közös traumával, közös történettel rendelkező nagyobb egység helyett egyre több a családi és fokozottan személyes traumatörténettel találkozunk.

A nagy érdeklődést kiváltó prezentáció kiindulópontjával kapcsolatos kérdésekre válaszolva az előadók elmondták, hogy az említett nyelvi jellemzők voltak alkalmasak arra, hogy ezt a nagy mennyiségű irodalmi anyagot összehasonlítsák, míg más narratológiai kategóriákkal, vagy tematikus jegyek vizsgálatával nem tudtak volna dolgozni. Kiemelték, hogy nem értékhierarchiáról beszélnek, nem a kortárs irodalom romlását akarták kimutatni, sőt a tárgyalt stílusjegyek miatt mai szemmel akár túlírtnak is tűnhetnek a kései Mészöly-szövegek.

A workshopot Bazsányi Sándor Akutagava nyomok Mészöly Miklós és Esterházy Péter egy-egy művében című előadása zárta, melyben azt mutatta be, hogy Akutagava Egy őrült élete című szövegének utolsó része, a Vereség, milyen eltérő módokon integrálódik, Mészöly Megbocsátás és Esterházy Kis magyar pornográfia című regényébe, milyen eltérő módokon idéződik meg bennük. Megállapította, hogy míg Mészölynél a kissé megváltoztatott Akutagava-mottó szervesen kapcsolódik a Megbocsátás látásmódjához – hiszen annak homályosságára és töredékességére mutat rá –, addig Esterházynál a rá jellemző önkényes játék figyelhető meg a vendégszöveg felhasználásában. Ez a nála megszokott szervező elv a Kis magyar pornográfia szövegében is többek között abban érhető tetten, hogy egyszerre játszik az Akutagava-szöveghellyel és Vörösmarty Mihály Előszó című versével, amelyet a mindkettőben megjelenő tavasz képe köt össze. Ezzel pedig Bazsányi szerint Esterházy önmeghatározását, saját írói eljárását és szerepét mutatja fel.

A napot egy pódiumbeszélgetés zárta, melynek apropója a 2022-ben újra kiadott Párbeszédkísérlet volt. Kelemen Pál az interjúkötetbe margináliákat író Láng Orsolyát, Bencsik Orsolyát, Sipos Balázst és Gerőcs Pétert kérdezte Mészölyhöz és a széljegyzetelő feladatukhoz fűződő viszonyukról. Szó esett arról, hogy melyek számukra a kötet legkedveltebb és legirritálóbb részei, illetve, hogy mennyire fordítható, mi örökíthető át a jelenbe a Mészöly-féle Közép-Európa-mítoszból. Kiderült, hogy Sipos Balázson kívül mindenki a személyes hangvételű margináliák mellett döntött. Sipos elmondta, hogy a szigorúan megszabott leütésszám nagy kihívást jelentett a számára, de végül úgy döntött, olyan részekhez ír széljegyzeteket, melyeket az egész életmű felől nézve tart fontosnak kidomborítani. A legkedveltebb részek közé a széjlegyzetelők Mészöly húszas-harmincas évekbeli szexuális kalandjairól és a halálról írt passzusait sorolták, míg a legkevésbé értékelt motívumként többek között Mészöly macsóságát említették. Gerőcs szerint a legjobban és legrosszabbul sikerült szövegrészek egyaránt a nyelvi, stilisztikai sikerültséghez kapcsolódnak. Bencsik és Láng is egyetértett abban, hogy ez a kiadás a megjegyzésekkel gazdagíthatja a Mészöly-recepciót, ugyanakkor egységesen tagadták, hogy annak a nagy narratívának a megképzése, amelyben az író volt érdekelt – ti. Közép-Európa mítosza –, ma még tartható lenne, hiszen a jelenlegi kultúránkat, társadalmunkat nem a sokféle identitás foglalataként értett közép-európai mivolt határozza meg.

A workshopon új irányok sejlettek fel a Mészöly-recepció számára, olyan újszerű diskurzusokhoz kapcsolva az író műveit, mint a térpoétika, a magán- és közösségi emlékezet médiumai vagy az irodalmi állatábrázolások és az ökológiai kérdések irodalmi megjelenítése. Mintha Mészöly inkább ezekben a témákban és diskurzusokban, mintsem a nyelvi megformálás technikáiban élne tovább a kortárs irodalomban.

A képek forrása: Mészöly Miklós Egyesület facebook oldala.