Persze, az ilyesmit nemcsak a testünk tanulgatja, hanem az életünk is. Keresve szabad kezek egyensúlyát, feladványát és örömét. Megismerkedve a különféle kapaszkodók és támasztékok mire(nem)valóságával.

Miközben ebben a világban bolyongunk és próbálkozunk, összefutunk ezzel-azzal. Versekkel például. Önmagukban szép versekkel, minden külön haszon nélkül. Épp eleget adnak, magukban is. Vannak viszont köztünk olyanok, amelyek, szinte csak úgy mellesleg, elgondolkodtató megfigyeléseket helyeznek letétbe a támaszok és a szabad kéz egyensúlykereséséről. Soraikon úgy haladunk beljebb, lépésről lépésre, ahogy a járdaszegély vékony élén. Szétterjesztett szárnyakkal, kitapintva minden lépését a mezítlábas talpunkkal.

Ezek világába visz a versek sokaságából az is, amit most közelebbről megnézünk. Már a kezdő sora árulkodó. „Támaszkodva támasz nélkül”. Írója személyes tapasztalatának nemcsak esztétikai, de spirituális dimenzióját is megszólaltatja. A vers szerzője Keresztes Szent János. Személyes tapasztalatának hátterében a „lélek sötét éjszakájának” spirituális tapasztalata áll. Innen, ebből a háttérből méri fel a maga számára a támasz, az egyensúly és a „szabad kézzel” kihívásainak az összetevőit. Kérdésfelvetése nemcsak az egyensúly mentálhigiénés java szempontjából érdekes az ő számára, hanem mindenekelőtt az előbbit is magába foglaló spirituális vonatkozása miatt. Az egyensúlykeresés transzcendens vonatkozásait feszegetve.

Hol és miben számítson vagy ne számítson támaszra, kapaszkodóra? Mi adja vagy nem adhatja meg egyensúlyát, mikor szabad kézzel próbál végigsétálni a dolgok élén? És hogy van mindez a végső támasz ígéretével biztató Isten-kapcsolatban, azon belül? Miként tud és akar, és miként nem tud és nem is akar támaszunk lenni az Isten-kapcsolatunk? Vajon nem gondolunk-e többet is, mást is a fejünkben, a vágyainkban és az elvárásainkban, mint amit ő kínál fel, támaszként, a maga oldaláról? Vajon tudunk-e, megpróbálunk-e és akarunk-e csak azzal és csak annyival, pont azzal és pont annyival élni, támasz ügyben, mint amit ő, a maga felől, nyújt? Hol helyezkednek el ezen a térképen a csalódásaink, és ha csalódtunk, kiben és miben is csalódunk olyankor, valójában?

Keresztes Szent János verse azoknak is tartogat hozadékot, akik számára ennek az egzisztenciális kérdéskörnek nincs vonatkozása Isten-kapcsolattal. Ha ugyanis igaz, hogy az egyensúly és támasz egzisztenciális kérdésköre valamiképpen egyetemes, függetlenül attól, hogy ki mit tart támasznak vagy legfőbb támaszának, és kinek mi jelenti a legfontosabb kapaszkodót, akkor akár szögletes zárójelbe is tehetjük a vers olvasása közben, hogy a magunk részéről hiszünk-e úgy és abban, amiben és ahogyan Keresztes Szent János, vagy sem. Olvashatjuk úgy is, mint aki alapértelmezett szellemi becsületességgel igyekszik értelmezni és megküzdeni az egyensúly és támasz egzisztenciális kihívásaival – és ezt, tapasztalati jegyzőkönyvében, lírai eszközökkel rögzíti. Egy bizonyos adott tapasztalatát a lehetséges sokféle közül. De a saját tapasztalatát, ez ügyben. A vers, mint ami önmagában is érvényes és autentikus, most az ezirányú léttapasztalat személyes lenyomatának hordozójaként áll előttünk. Így próbálunk ránézni.

Számomra úgy tűnik, három dolog van, ami valamennyi egzisztenciális kérdésfelvetésünknek egyszerre adja meg a súlyát és szellemi becsületességének a karakterét: Valódi kérdéseket teszünk-e fel? Valódi válaszokra vagyunk-e kíváncsiak? És valóban kíváncsiak vagyunk-e rájuk? Nehezen nevezném hívő embernek azt, legyen bármilyen „vallásos”, aki e három, nézőpontom szerint kardinális tengely mentén „sunnyog”, és nem teszi oda tőle telhetően egészen önmagát. Ha viszont igen, akkor valódi tétre játszik. Felelősen viszonyul. Tartalmi hozadékokra kíváncsi. A figyelmét önkéntelenül is igyekszik éber nyitottságában fenntartani.

Néhány előzetes megjegyzés a „lélek sötét éjszakájával” kapcsolatban

A „lélek sötét éjszakájának” spirituális tapasztalata azért számít érdemben figyelmünk állatorvosi lovának, mert benne a legfőbb támasszal való viszony újradefiniálása, újraértelmezése történik, és ezzel egy füst alatt az „újra járni tanulás” világába visz. A „lélek sötét éjszakája” az Isten-kapcsolaton belül abban a fázisban lepi meg a lelket, amikor már túl van az Isten-kapcsolat „üzleti jellegű”, haszonelvű dimenzióján. Isten mint a legfőbb spirituális támasz, ekkor már nem úgy jelent számára kapaszkodót, mint aki mindig kéznél van, sőt, mindig „fizikálisan” kéznél kell hogy legyen, és feltétel nélkül kiment minden viszontagságból vagy bajból, úgy, ahogy azt mi előírnánk vagy elvárnánk tőle, elsődleges vágyaink alapján. A lélek számára ebben a fázisban már van két dolog, ami egymással párhuzamosan igaz, valódi, és meg is erősödött valamennyire. Az egyik: Isten tényleges mindenhatósága. A másik: hogy nem eleve elvárt dolog tőle, hogy ezt a mi elsődleges vágyaink alapján, megrendelésre, „szolgáltatás” szintjén, a javunkra működtesse. Úgy is mondhatni, hogy ez az Isten-kapcsolat ekkorra már megszabadult valamennyire az „addiktív” Isten-kapcsolattól-függőségtől. Sokkal szabadabb, sokkal „egyenrangúbb” és nagykorúbb viszonyulás már ez, egy korábbihoz képest. Emellett ez azt is jelenti, hogy a lélek ebbe a fázisba érve már átment egy sajátos tűzkeresztségen. Az Isten-kapcsolat tisztítótüzének adott szakaszán. Kapcsolatuk, mindkét részről, kölcsönösen hozzáférhetőbbé teszi egymást a másik számára, függetlenül attól, hogy mi történik vagy nem történik köztük, kapcsolatuk további életideje alatt. A léleknek ez a „sötét éjszakája” előtti állapota megtalált már egy bizonyos egyensúlyt a maga számára, ezen belül. Rátalált már Isten-kapcsolatának önmagában vett szépségére is. Érdek nélküli öröme is tisztultabb formában és tartalmakkal van jelen számára ebben a szakaszban. Mielőtt ráborulna a „lélek sötét éjszakája”.

Ezután éri Isten-kapcsolatát a „sztrók”. Egyszer csak, legtöbbször minden előjel vagy átmenet nélkül, hirtelen benne találja magát a „lélek sötét éjszakájának” kellős közepében. Mint akit álmában, ejtőernyőn beejtenek valahová, és ott hagyják egyedül, ráébredni.

A „sztrók” azért is tűnik alkalmas metaforának itt, mert „fizikálisan” lenulláz egy eddig érvényesen létező támaszt és Isten-kapcsolatot. Kihúzza a szőnyeget a lélek lába alól. A szó szoros értelmében kell újra megtanulnia, innentől, járni és beszélni. Nulladik osztályba kell beiratkoznia. A lélek teljes visszacsúszásnak, visszazuhanásnak éli meg ezt, de még nincs tudatában annak, hogy a „vissza” itt „előre” lesz: egy új „startkő”, kiindulópont, amelynek koordinátái teljességgel felmérhetetlenek és ismeretlenek. Egyelőre.

A „sztrók” abból a szempontból is alkalmas metaforának tűnik itt, mert a „régiek” között nehéz találni olyan személyeket, barátságokat, akik értik, mibe kerültünk. Olyanokat, akikkel érdemben megosztható volna. Nemcsak Istennel, nemcsak saját önértelmezésünkkel, de egy másik emberrel is nehéz itt szavakat találni. Már csak azért is „ejtőernyős” a helyzet, mert amíg nem itt voltunk, nem is lehetett volna erről bármi foghatót tudni, gondolni. Hiszen merő tapasztalatról van szó. Nem létezik a gyakorlatban, és nem létezik elvileg sem előzetes spirituális felkészülési lehetősége, „tananyaga” ennek.

Ne felejtsük el, hogy az Isten-kapcsolat itt a legfőbb támasz kontextusát jelenti a hívő ember számára. Bizonyos szempontból a csupasz léténél és életénél is fontosabb élet-dimenziót jelenti, számára. Ismét hangsúlyozni kell, ahogy korábban említettük is, hogy itt már az „addiktív” jellegű, függőségi Isten-kapcsolattól valamennyire megtisztult lélekről és lelkiállapotról, kapcsolatról beszélhetünk. A támasz spirituális minőségét mutatja, hogy Isten és a vele való kapcsolat, itt, a lélek számára saját életénél is fontosabb. Abban az értelemben, hogy élete az Isten-kapcsolatán belül értelmezhető. Ebben az „éjszakában” az, aki belekerül, az életénél is fontosabb életét tapasztalja meg, veszélyeztetve.

A „lélek sötét éjszakájában” Isten minden spirituálisan érzékelhetőt visszavon tehát. Az, hogy jelenléte az érzékelhető ittléte nélkül is adott, a valóban hívő számára egy idő után szimpla tény, addig is. Tiszta adottság. Itt viszont valami továbbiról van szó. A „jelenléte ittléte nélkül” addigi evidenciája, mint a hitben tapasztalható bizonyosság, tűnik el, mostantól. Mindenestül.

A „lélek sötét éjszakája” a hit súlytalansági állapota. Sajátos vakrepülés, aminek végképp nem látjuk a kimenetelét, mert minden létező mérőpont és műszer megszűnt létezni. Csak mi magunk vagyunk benne. Eszköztelenül. Ez adja a valódi szépségét ennek az állapotnak – de hogy szép lenne, erre, ekkor még, nem is gondolunk. Épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Annyira el vagyunk foglalva az állapottal. Ami természetes is, ilyenkor. Pedig ha már itt és már most tudnánk! Az idő lépcsőfokait azonban itt sem lehet hármasával szedni.

Egyelőre sem tartalmát, sem a hozzá tartozó, hozzá feltétlenül szükséges erőket nem ismerjük.

Érdemes rögzíteni, hogy miközben létezik az orvosi depresszió jelensége, és ugyanígy létezik a Yalom által leírt „halálszorongás” jelensége is,[ii] ezekhez képest a „lélek sötét éjszakájának” tartalma más. Tüneteiben mindhárom mutat egymással átfedést. Tartalmukban is több, részlegesen egymásra emlékeztető mozzanatot fedezhetünk fel bennük. Lényegét tekintve viszont nem lehet a hármat sem összemosni, sem egymással felcserélni. A „lélek sötét éjszakája” önálló, spirituális entitás – a test nyelvén hangszerelve, persze. A „halálszorongással” annyiban mutat rokonságot, hogy maga a már „érdekmentes” Isten-kapcsolat kap benne halálos fenyegetést. A lélek ekkor Isten elvesztését, az Isten-kapcsolat halálát mint legdrágább kincsét félti, itt. Az köznapi értelemben vett depresszióra pedig annyiban emlékeztet, hogy mint valósnak tűnő lehetőség, spirituálisan nyomasztja a lelket.

Kezdeti szakaszában még nincs tudatában a lélek, bekerülve ennek sötétjébe, hogy a támasz nélküli súlytalansági állapot olyan úton indítja el, amelyen a haladását az az Isten vigyázza és tartja kézben, aki, itt, legelejétől visszavonja magát kettejük korábbi kapcsolatmódjából. Lekapcsolva a spirituális „érzékszervek” főkapcsolóját. Így ez az állapot a hit súlytalansági állapotának bizonyul a lélek számára. Tudta nélküli beiratkozása ez egy magasabb iskolába, ahol vadonatúj és „végső jelentésű” dolgokat tanulhat meg majd, saját életén belül, például a támaszokkal és egyensúllyal kapcsolatban. (És sok minden mást is, ami csak később lesz világos számára.)

Bárhogy is viszonyul e sorok olvasója személyesen azokhoz a tartalmakhoz, amelyeket a „lélek sötét éjszakájának” tapasztalatáról, a legfőbb támasz „önkivonásának” megéléséről és az ebből fakadó kezdeti „spirituális kétségbeesésről” próbáltunk felrajzolni, valamennyiünk hasznára válhat Keresztes Szent János versének lírai jegyzőkönyve. Benne az ő személyes viszonyulása, saját egzisztenciális támaszának és kapaszkodójának mirevalóságával kapcsolatos lírai reflexiója. Hozzájárulás, egy embertől. Számunkra, akik valamennyien a saját utunkat járjuk ebben. Keressük az értelmezési tartományát az egzisztenciális kapaszkodók és támaszok mire(nem)valóságával kapcsolatban.

E hosszabbra sikerült, de szükségesnek tűnő bevezetés után lássuk tehát Keresztes Szent János tapasztalati jegyzőkönyvének egy lapját.

Keresztes Szent János:

Vers az isteniről

Támaszkodva, támasz nélkül,
vaksin, fogytán a világnak,
gyöngülök, erőm alábbhagy.

Elbocsátották a dolgok,
útjára küldték a lelkem,
önmaga fölébe röppent,
új életre, íme, boldog,
megfogózott Istenemben,
és a legfőbb jó, mi várt,
nem vágyhattam többre végül,
lelkem látta önmagát,
támaszkodva, támasz nélkül.

Bár halálos életemnek
félhomálya meggyötör,
nem veszít el, meg nem öl,
fénytől sötétsége foszt meg,
lelkem mégis égbe tör,
mert az ilyen szeretetnek
ereje lelkembe árad,
s az magát föladva enged,
vaksin, fogytán a világnak.

Csodát tesz a szeretet
azzal, aki ismeri,
jó vagy rossz – egy íz neki,
kínt nem érez, örömet,
minden ővele lesz egy.
Így tesz önmagammá engem,
s lángja én e lángolásnak,
hagyom hogy megsemmisítsen,
gyöngülök, erőm alábbhagy.

(Takács Zsuzsa fordítása)[iii]

Két dologra vetünk egy-egy rövid pillantást. Az egyik a „megfogózáshoz” kapcsolódik. A másik a „röppenéshez”.

„Megfogózás”. A vers izgalmas „adatközlő”. A „lélek sötét éjszakáján” keresztülvivő időegyenesen haladva Keresztes Szent János itt már túljutott az „éjszaka” nagyobbik felén. A hajnal fényei kezdik láthatóvá tenni, amiben jelen van, és már rálát. Az inneni erők elvesztése után, „vaksin, fogytán a világnak, / gyöngülök, erőm alábbhagy”, a hajnal más fából faragott, túli erők megérkezését hozza számára. Aki így, ezek után, újra „megfogózott Istenében”, az mostantól egészen másképp kapaszkodik. Egészen másképp támaszkodik rá. Hogyan lehet „támaszkodva, támasz nélkül”, újra megfogózni Istenünkben? Milyen ez a „túli” támaszkodás?

Ehhez, éppen a túli karaktere miatt, nehéz közvetlen szavakkal hozzáférni. Mintha a halálon túliról kéne valamit az innenieknek mondani. Inkább egy inneni támaszkodás megfigyelésén keresztül lehet valamennyire közelebb kerülni hozzá: mi az, amiben a túli ellentéte az inneninek. Az inneni támaszkodás egyik félresikerült változatáról van szó. Mert mit is hívunk úgy, hogy „tehénkedés”? Kétségtelen, hogy ez a támaszkodásnak egyik változata. Nem a legszerencsésebb változata. A „tehénkedés” könnyen összeomláshoz vezet. Támaszkodás és „tehénkedés” között alapvető stratégiai különbség van. Amikor valakire „rátehénkedek”, olyan súlyt helyezek át rá, amit nekem kéne vinnem. Olyasmit, ami nem rá tartozik. Itt ugyanis a másik számára átadhatatlan és a másiktól átvehetetlen súlyokról van szó. A „tehénkedés”: az illetéktelen áthárítás szomorú kísérlete. Illetéktelen, mert ez a súly átadhatatlan, átvehetetlen. Áthárítás, mert „támasszal” akarom megoldani azt, amiben nekem kéne, egyedül, helytállnom. És szomorú kísérlet, mert jellegéből adódóan soha nem lehet beteljesíteni. Minőségi terhet jelent a másik számára, ha én „rátehénkedek”. Ezért lépünk ki alóla. Ösztönösen menekülünk az ilyen kísérlet elől, az ilyen kísérletezők elől. Szomorú, mert általában az, aki „tehénkedik”, azt gondolja, hogy alapvető és elemi segítséget tagadnak meg tőle az őt körülvevő érzéketlen szívűek, ha nem „szolgáltatnak”. Úgy érzi, nincs embere.

Sokféle megöregedést, sokféle öregkort lát maga körül az ember. Elfogynak, kihalnak az idősek mellől az ő életük tanúi, azok, akiknek közösen átélt élményeiket nem kellett magyarázni, akikkel hosszú éveken át kölcsönösen megosztották dolgaikat. Ideérkezve átélik a minőségi magányt. Lényegi egyedüllétüket. Bár a történetek újra és újra elmondhatók, elismételhetők, végső soron megoszthatatlanok maradnak. Megoszthatatlan magányban állnak történeteik is, léthelyzetük is. Az öregedés egyik kihívása, hogy egyébként is létező önrészünkkel megtanuljuk továbbra is megállni a helyünket. „Tehénkedés” nélkül.

A „tehénkedés” az egzisztenciális támasz valós határairól is vall. Az elvárhatóságnak nemcsak mennyiségi, de minőségi határáról. Hogy hogyan lehet, és hogyan nem lehet támaszunk és hordozónk a másik, annak stratégiáját szépen, tűpontosan mutatja a kereszthordozás evangéliumi leírása. Egyfelől azt olvassuk, hogy „Ő pedig maga vitte a keresztet.” (Jn 19,17). Másfelől, hogy „kényszerítettek egy arra jövő embert, cirenei Simont – Alexander és Rufusz apját, aki a mezőről jött –, hogy vigye a keresztjét.” (Mk 15,21) Maga is vitte, meg más is vitte. Ugyanazt. És mégsem ugyanazt. Cirenei Simon csak az átvehető részét vitte a kereszthordozásnak. Jézus csak az átadható részét adta oda neki, ebből. A másik részt nem tudta volna, de nem is akarta átadni, ráterhelni a másikra, mert az már „tehénkedés” lett volna.

De nemcsak dolgokra vagy emberre lehet „rátehénkedni”. Hanem éppúgy Isten-kapcsolatunkra is. Tudva vagy tudattalanul. Ráfolyva. Tudtunk nélkül, belealudva. Vagy erőszakos akarattal. De mindig reménytelenül. Mert ha valaki ellép a rátehénkedőtől, akkor az elesik, hiszen súlypontját illetéktelenül helyezte át a másikra, magán kívül. Esés, meglepődés: csalódás a „szolgáltatásban”. Felelősségre vonása Istennek, az összeomlás porfelhőjében prüszkölve. Akár ember, akár Isten lép ki egy ilyen „tehénkedő” alól, nincs abban a helyzetben az ellépő, hogy megértesse a zuhanóval, mi is történik valójában. Itt még Istennek sincs könnyű dolga. Itt valóban áll a mondás: Segíts magadon, és az Isten is megsegít! Nem pedig fordítva.

A „tehénkedést” azért hozzuk ellenpéldának, mert ha nem is ebben a durva és közvetlen formában, de minden Isten-kapcsolatban ott van valami belőle. Nincs is ezzel baj. Addig, amíg be nem kerülünk a „lélek sötét éjszakájába”, ahol nemhogy „tehénkedni”, de még támaszkodni sem lehet. Még támaszkodni sem, úgy, ahogyan addig. Ott eleve és gyökerestül szűnik meg a „tehénkedésnek” a legkisebb lehetősége is.

Ha nem is pontosan úgy, és nem is pontosan azt, de meg kell tanulnia a „tehénkedőnek” lelki rendszerváltása érdekében ahhoz, hogy átlagos támaszkodó váljék belőle. Úgy kell az inneni támaszkodásnak is átmennie a maga rendszerváltásán keresztül, hogy elsajátítsa a túli támaszkodást. Ennek bizonyára van egy olyan része, feltétele, ami rajtunk múlik csak, és egy másik, talán nagyobb és minőségi része is, ami csak segítséggel lehetséges. Baráti és emberi segítségekkel. De talán elsősorban annak a segítségével, aki az út sötétje alatt szintén ott van, jelen van, velünk. Akinek titkos jelenlétében féltjük a jelenlétének elvesztését. (Mert az Isten-kapcsolat egyik örök metaforája: a bújócska.)

„Röppenés.” Késő ősszel, este, ha elsétálunk a pesti oldalon a Parlament mellett, az alsó rakparton, vagy át az Erzsébet hídon Buda felé, elcsíphetjük azt a pillanatot, amikor temérdek sirályt látunk körözni az épület és a híd felett, a fényben. Olyanok, mint a levegőben maradó és megbolydult, hatalmas hópelyhek a kékesfekete égbolt ernyőjének előterében. A semminek látszó levegőre támaszkodnak. Támasz nélkül. Nem zsinór tartja őket, mint a marionettfigurákat, nem bot támasztja őket, hónuk alatt, mint a katedrálisok kőangyalait. Ott, felül el se kell fordítaniuk a fejüket. Szinte mindent egyben látnak. Amit mi csak külön-külön, hol erre, hol arra fordítva a fejünket. Ők azt egyetlen szempillantással egybelátják.

Elbocsátották a dolgok,
útjára küldték a lelkem,
önmaga fölébe röppent,
új életre, íme, boldog,
megfogózott Istenemben,
és a legfőbb jó, mi várt,
nem vágyhattam többre végül,
lelkem látta önmagát,
támaszkodva, támasz nélkül.

Ahogy a „megfogózás Istenben” itt, a túli birodalmába jutva, már sem nem „tehénkedés”, sem nem támaszkodás az inneni módokon, úgy a „röppenés” is inkább: elengedés. Lebegés. Megteremti a feltételét, és meg is adja az odajutást: „a legfőbb jó, mi várt, / nem vágyhattam többre végül, / lelkem látta önmagát, / támaszkodva, támasz nélkül.” A „röppenés” meghozza a rálátást: általa úgy tudunk utunkra indulni, ha bizonyos kapaszkodókat és támaszokat – mint sirály a karmaival a drótot, amin szárnyait becsukva addig megpihent – képesek vagyunk elengedni. Magát a kapaszkodást útjára bocsátani.

Van ebben valami az evangéliumi vízen járás titkából.

Rácsillan a sokszor idézett régi bölcsességre, amit lehet rosszul, de jól is érteni: aki jól készül a halálára, az az életére készül jól. Hiszen a végső tájékhoz eljutva, aminek a kapuja előtt már mindenki csak egymaga áll, talán ott, ott van a legvastagabb nyúlványa annak a titoknak, hogy vajon mit is jelent: „támaszkodva, támasz nélkül.”

Részlet Hegyi Balázs hamarosan a boltokba kerülő, Bárhol, magaddal (Képmás 2002 Kiadó – Prae Kiadó) című kötetéből

Grafika: Simó Berta