A sziget szellemei tartalmát összefoglalni, elmesélni rendkívül egyszerű, gondolhatnánk, végtére is csak két idősödő ír férfi, Pádraic (Colin Farrell) és Colm (Brendan Gleeson) szekálja benne egymást a világ legzöldebb szigetén, miközben barátságuk egyre morbidabb fordulatokat vesz. A szokatlan ellentétet Colm ébreszti fel, rögtön az első képkockákon, egyszer csak nem szól többet régi barátjához, és azt üzeni neki, hogy Pádraic se beszéljen hozzá, mert untatja őt, elveszi az idejét, már nem is kedveli és más ehhez hasonló kifogásokat hord össze. A jólelkű Pádraic úgy reagál Colm abszurd kérésére, ahogy bárki más reagálna, megpróbál magyarázatot találni Colm viselkedésére, megpróbálja megérteni a megérthetetlent, s ezzel fájdalmasan játssza végig az értelmetlenül elutasított és kirekesztett ember kétségbeesett elmagányosodását. A megmérgezett barátság pedig egyre csak torzul a szemünk előtt, hiszen Colm hideg elszántságában irtózatos dolgokra képes annak érdekében, hogy Pádraic-ba fojtsa a szót.

Érezhetően nem olyan egyszerű ezzel a filmmel bánni, hogy pusztán két hajdani barát összetűzését lássuk bele, főleg egy olyan produkció esetében, amely nemcsak a tavalyi év, sőt, az elmúlt évek egyik legízlésesebb és legintelligensebb filmes munkája, hanem a forgatókönyvet és a rendezést is jegyző McDonagh pályájának ékessége is. Amely film a tökéletes átgondoltság és a tisztán közvetített művészet ellenére valószínűleg mégsem lesz mindenki filmje, mert McDonagh a földhözragadt egyszerűséget nehezen felfejthető szimbolikával keveri, és nem fél attól, hogy a két ír férfi történetéből rétegzett mondanivalójú, vontatottságát is büszkén, szépen viselő ír balladát faragjon, így nehezítve A sziget szellemei megértését. Már önmagában az élethosszig tartó barátság elpusztítása is az emberiség egészére kiterjeszthető jelentéstartalommal bírhatna, A sziget szellemeit azonban áttételes történelmi és mitológiai utalásrendszer emeli az egyszerűsített mondanivaló fölé. A pusztító és önpusztító „magánháborúban” felismerhető az 1922–1923. között zajlott ír polgárháború, melyet a szigetre beszivárgó puskaropogás és néhány elejtett megjegyzés hoz a történetbe, ám ezen McDonagh mélyít még párat, s kulturális bölcsességekkel, mitologikus atmoszférával látja el a filmet. A sokrétűségbe ugyanakkor beépíti a darabos egyhangúságot és a kényszerű ismétlődést, hogy minél tragikomikusabb vetületében táruljon fel az emberi természet, amelyet – a sokféle műfajban próbált Ben Davis képein keresztül – hasonlóan vetít ki Írország transzcendens tájaira, mint azt a metafizikus festők tették annak idején.

Martin McDonagh egyébként ír származású, ám ennek állítólag nem tulajdonít túl sok jelentőséget, A sziget szellemei előtt mégis rengetegszer használta az „írséget” mint metaforát és mint háttérkörnyezetet színműveiben. A színházba járó közönség találkozhatott vele a Leenane szépe, a Kripli, a Koponya Connemarában, a Vaknyugat és az Az inishmore-i hadnagy kapcsán, hogy csak az ír darabokat vegyük sorra. A színdarabokhoz képest a filmes listája rövidebb, ám annál kultikusabb alkotásokat tartalmaz, az Erőszakik, A hét pszichopata és a si-cu, valamint a Három óriásplakát Ebbing határában után McDonagh azonban filmen most foglalkozik először ír témával, s A sziget szellemei valóban olyan is, mint egy filmre adaptált, annak minden lehetőségével élő kamaradráma. Colin Farrell általában a rendező  állandó szereplője, aki most az Erőszakik párosával játszatja el a két főhős furcsa viszálykodását az Inisherin-sziget beláthatatlan tájain – amely valójában az Írország nyugati partvidékén található Achill Island és Inishmore forgatási helyszínekből összegyúrt elképzelt, szándékosan behatárolhatatlan színtér. A nem valós helyszín ellenére az ír jellegzetességek, az ír szokások és az ír környezet mégis aprólékos kidolgozást és nagy hangsúlyt kapnak, sőt, ezt a filmet még véletlenül sem tanácsos szinkronnal nézni, mert az ír angol a maga nehezebben érthető, mégis csupa egyszerű nyelvi kifejezéseket és szerkezeteket folyton újraforgató nyakatekertségével ráerősít a történet rögös, egyszerűségében is nehezen érthető voltára.

Colin Farrell lenyűgöző magasságokba ívelő alakításánál érdemes elidőzni, mert a gyermeki Pádraic szerepében Farrell nem elsősorban olyat művel, ami díjakban mérhető, hanem olyat, amit mindenkinek át kell élnie, akárcsak a filmet. Nem tökéletes alakítást nyújt, hanem a legtisztább valójában teremti meg a karaktert, melyben a legkiforrottabb, de a legkevésbé tetten érhető módon, hétköznapi arcrezdülések, mozdulatok mögé bújva lényegül át. A jó szívű, állat- és emberszerető, kissé szószátyár ír szigetlakó nővérével, Siobhánnal éli életét egy szegényes viskóban. Pádraic egyszerű gondolkodású, földhözragadt lélek, míg nővére okos, modern, elvágyódó nő, aki Kerry Condon alakításában egyszerre válik jellegzetesen ír és azon túlmutató karakterré. Pádraic napjai nagy részében szamarával sétálgat, vagy néha hozzácsapódik Dominic (Barry Keoghan), az együgyű kamaszgyerek, általában azonban régi jó barátjával, Colmmal szokott iszogatni és beszélgetni a helyi kocsmában. Pádraic és Colm nagy barátságáról a néző viszont csak hallomásból értesül, a történet ugyanis ott kezdődik, amikor Colm nem reagál Pádraic kopogására. Mivel Colm alapvetően nem rossz ember, oka pedig nincs rá, hogy döntésétől kezdve arra kényszerítse Pádraic-ot, ne szóljon hozzá, majd folyamatos megfélemlítésben tartsa, ezért a kezdetektől fogva nyilvánvaló, hogy a vérre menő zsörtölődés bújtatott allegória. A másik ember indokolatlan elutasítása és szándékolt bizonytalanságban tartása, esetleg erőszakra provokálása olyan komoly és érvényes mondanivalót hordoz, amelyhez nem feltétlenül kellene a polgárháborús Írország, de ebben a történetben a zöldellő földrajzi elszigeteltség és a ’20-as évek ír miliője, történelmi háttere, valamint a fölötte lebegő gael-kelta mitológiába szövődő katolikus vallás kiélezi a helyzet abszurditását.

Na, de vajon mit kereshetnek és kicsodák ebben a filmben a „szellemek”, avagy eredetileg „banshee”-k (írül Bean Sidhe-ek), melyeket a magyar címfordítás sajnos nem tud kellő jellegzetességükben és baljósságukban visszaadni? Leginkább olyan sokadik, hátborzongatóan misztikus és mitologikus réteget képző összetevők, amelyek szürke ír felhőként borulnak rá a film jelentésére, látványára, hangulatára. A kelta folklór népe retteg ezektől a lényektől, mert sikoltásuk egy családtag halálát jelzi előre, a velük való kapcsolat mégis bizalmas, hiszen állítólag minden családhoz szegődik egy banshee. A mitológiai karaktert McDonagh kétértelműen meg is jeleníti a filmben, illetve több helyen említésre kerül Pádraic és Colm nehezen létrejött és vérfagyasztó következményekkel járó párbeszédeiben is. A hegedűs Colm új szerzeményének a The Banshees of Inisherin címet adja, pusztán a benne lévő alliteráció végett (amúgy a dalt valóban Brendan Gleeson szerezte és adja elő). Ugyancsak Colm az egyik beszélgetésben azt mondja Pádraic-nak, miután megtagadott barátja megjegyzi, Inisherinen nincs is banshee, hogy talán a banshee-k már nem is sikoltanak, halált jósolva, csak hátradőlve figyelnek és szórakoznak. A rejtélyesen hangzó mondatból megfejtések helyett inkább a teljes kiábrándultság és értelmetlenség érzése ömlik, akárcsak Colm önpusztító cselekedeteiből és Pádraic elkeseredett reakcióiból, aki talán még addig is eljut, hogy végleg elpusztítson maga körül mindent, vagy talán mégsem áldozza fel a legtisztább jót. A jót, aminek semmibe vételét előtte számon kérte Colmon, de aminek elpusztítása később őt is megkísérti.

A sziget szellemeit idén kilenc kategóriában jelölték Oscar-díjra, a legjobb filmnek, rendezőnek, forgatókönyvírónak, vágónak és zeneszerzőnek járó szoborért küzd, de színészi alakításaival is versenybe száll. Ír film még nem volt ennyire jó helyzetben a gálán, bár nem is volt túl sok olyan alkotás, amely tradicionális vagy történelmi jellege mellett ennyire időszerű, sőt szinte minden értelemben ennyire tökéletes lett volna. A legnagyobb sikereket eddig Jim Sheridan érte el a ’80-as, ’90-es években, az Apám nevében és A bal lábam című remek filmjeivel, mindkettőben Daniel Day-Lewis legendás alakításaival, illetve a tavalyi évben szintén kedvelt volt Kenneth Branagh Belfastja, amely azonban angol produkció ír témával, ír színészekkel. McDonagh filmje ugyanakkor már számos díjat nyert különféle fesztiválokon, illetve három szobrot hozott a Golden Globe-ról (legjobb film musical vagy komédia kategóriában, legjobb színész musical vagy komédia kategóriában – Colin Farrell, legjobb forgatókönyv), kettőt a Velencei Filmfesztiválról (legjobb forgatókönyv, legjobb színész – Colin Farrell) és négyet a BAFTA Díjátadóról (legjobb női és férfi mellékszereplő – Kerry Condon és Barry Keoghan, legjobb forgatókönyv és legjobb brit film). Bár maga A sziget szellemei egy olyannyira elvonatkoztatott filmjelenség, hogy mellette szinte prózainak tűnik díjátadókról elmélkedni és díjazási esélyeket latolgatni, a szakmai elismertségből mégis jobban kirajzolódik, hogy McDonagh keze alatt valami nagyon értékes és időszerű jött létre.

Az ír filmgyártás tavaly két nagyjátékfilmes produkcióval is felhívta magára a szélesebb közönség figyelmét, A sziget szellemei mellett a Colm Bairéad által rendezett A csendes lány (a Mozinet forgalmazásában március közepén kerül a magyar mozikba) Írország idei Oscar-nevezettje a legjobb külföldi film kategóriában, de az An Irish Goodbye című, eddig BAFTA-nyertes, szintén Oscar-nevezett rövidfilm sikere is biztató. Kivételes együttállás ez, az ír életérzés és alkotókészség most olyan megrendítő önállósággal és olyan magas színvonalon kezd megmutatkozni, hogy az filmtörténeti horderejű, s remélhetőleg nem áll meg néhány alkotásnál.

Képek forrása: Fórum Hungary