A lemez koncepciójának megszületése és kivitelezése James Hetfield énekes-gitáros munkáját dicséri. Az ő alkata, pszichikuma, érzésvilága és megküzdési stratégiája tükröződik a 12 dalban, az album szerkezetének és hangulatának kialakításában és belakásában. Az eredmény azonban túlmutat és elszakad a pusztán személyes perspektívától: a gyakorta folyamatot, haladást, ily módon ellenpontokat leíró dalszövegek valamennyi negativitás ellenére bizakodásra adnak okot, pozitív végkicsengésűek, és

a 72 Seasons hangulata sem depresszív, sem nem melankolikus, inkább fölszabadult és felemelő.

A magány és a frusztráció a közös energetizáló élményben – s az éppen zajló koncertet megörökítő produkcióban – lesz semmissé („Never alive more / than right here tonight”, Lux Æterna); a saját megszólalásra jogot formáló, az egyént skizoid állapotba taszító öngyilkos gondolatok megszűnnek („I’m no longer needed here”, Screaming Suicide); és bár a sötétség, a látás hiánya és a kilátástalanság tapasztalatszervező erőként vet árnyékot a 72 évszakot réges-rég maga mögött hagyó énre, a belső démonok végül rituális máglyán elégethetők („Question yourself, you may learn / You are the witch, you must burn”, You Must Burn!), az alkati örökségben és a gyerekkor hagyatékában föltáruló individuális tortúra pedig a jobb élet vágyának verbális explikációjában, tehát egy sokatmondó beszédaktusban számolódik föl („Misery, she’s not what I’m living for”, Inamorata).

A lemezborító és a booklet ellentmondásosan jeleníti meg mindezt az egyébként nem különösebben túlbonyolított, inkább hívószavakat rögzítő és reflektáló felépítményt: a sárga-fekete színvilág és a gyerekkor díszletvilágához tartozó tárgyak képe egyfelől nélkülözi a metálos kliséket, másfelől az egytől egyig sérült, tönkrement, kiégett objektumok valamiféle pusztítás nyomát viselik magukon. Ebből a díszlettérből egyvalami hiányzik, mégpedig az egyén, a gyerek, a kamasz. A zenekar tagjainak portréját az a Lee Jeffries álmodta meg, aki többek közt hajléktalanokról készített fotósorozatával, valamint hiperrealista, a személy összetettségét az egyedi arckifejezéseken keresztül kendőzetlenül bemutató fotói révén vált ismertté, és ezeken a fekete-fehér felvételeken a Metallica négy tagja meggyötörtnek, gyűröttebbnek tűnik a valóságosnál: a képek a pórusokig hatolnak, belevésik az arcokat a szinte tapintható felületté váló háttérbe. A pusztulás nyomait színre vivő gyerekkori élettérrel ily módon az idősödő, komor élettapasztalatokat sűrítő arcok néznek szembe.

Lee Jeffries: James Hetfield

No hát ennek jegyében fogant a 72 Seasons muzsikája, ám van a dologban még egy csavar. A digipak kiadvány védőborítóját eltávolítva a CD-t rejtő frontborító egyszerű, sötét alapjára a 72 Seasons Metallica feliratot rótták, és a gerincen is ez olvasható. A variáció ennélfogva lehetőséget teremt arra, hogy a 72 évszakot a Metallica történetére vonatkoztassuk, ami nagyvonalakban a zenekar első nagy korszakát öleli föl a ’80-as évek kezdetétől az ezredfordulóig bezárólag. Az ekkor bekövetkező törés, Jason Newsted basszusgitáros kilépése, Hetfield első komoly rehabja, majd az újrakezdés az ugyancsak terapikusnak szánt, fogalmazzunk úgy, hogy igen sajátos felfogásban készült St. Anger publikálásával valóban új érát nyitott a csapat történetében, és innentől talán már nem annyira a zenei újítások, a lemezről lemezre eltérő megközelítés dominálta a kreatív munkát, inkább bizonyos esszenciális összetevők fölkutatása és kikeverése. Azonban az első tizennyolc évnél maradva azt hiszem, nem volna teljesen alaptalan az 1998-ban megjelentetett Garage Inc. című feldolgozásalbumra utalni, amely valamennyi, a Metallica által addig rögzített covert tartalmazza (összesen több mint két és egynegyed órányi felvételt).

A tisztelgés a példaképek előtt meglehetősen szépen elővezeti a zenekar fő hatásait a Mercyful Fate-től a Diamond Headen át a Black Sabbathig és tovább az olyan, inkább a Load-érát meghatározó, innen nézve atipikusnak mondható alkotókig, mint például Nick Cave. Az első benyomásom a 72 Seasons először bemutatott dalairól, majd az album egyes tételeiről az volt, hogy – miközben igazuk van azoknak, akik a hét évvel ezelőtti, szintén remekül sikerült Hardwired... to Self-Destruct lemez egyenes folytatását vélik hallani az új produkcióban – azok olyanok, mintha a Metallica feldolgozott volna néhány kevéssé ismert, de kultikus thrash’n’roll darabot a korai ’80-as évekből. Ez az érzés talán azért is lehetséges, mert a Metallica olyannyira a maga képére formálta saját hatásait és kedvenceit, hogy bármihez nyúlnak, az eltéveszthetetlenül metallicásan szól. (Az első klipesített dal, a Lux Æterna egyébiránt szövegében nyíltan meg is idézi a Diamond Head 1980-as Lightning to the Nation albumát, azt a lemezt, amelynek hét dalából Hetfieldék anno négyet is feldolgoztak, és amely persze saját jogcímén is nagyot futott a maga idejében.)

A Seasonst nyitó címadó motörheades basszusfutama, az arra építkező nyers szólamok is olyan időutazásban részesítik a hallgatót, amelyben a zenekar tagjainak fiatalkori kedvencei ugyanúgy hangsúlyosan kihallhatók, mint későbbi pontokon a nem mindig szervesen fejlődő, alakuló Metallica egyes korszakainak stílusa és atmoszférája. Nem véletlen, hogy a 72 Seasonst a legtöbben „hiányzó láncszemként” igyekeznek érteni, leginkább a totális világsikert – és jelentős egyszerűsödést – hozó ’91-es Fekete album, valamint a rockosabb, alternatívabb, intellektuális és érzelmi tekintetben komplexebb, ám megjelenésekor komoly fejcsóválásra késztető ’96-os Load között. Mióta elég bizonyos, hogy a Metallica sosem fog már olyan típusú albumokat írni, mint amelyek nemcsak megalapozták a karrierjüket az első hat-nyolc évben, hanem a metálzene egyik legnagyobb hatású zenekarává avatták, azóta a Load is megtalálta a stabil helyét az életműben, sőt szép lassan preferenciává vált a jelenkorra vonatkozóan, amit a tagok életkorával szokás alátámasztani. Ki hitte volna, hogy az emberélet útjának felén megalkotott album bő negyedszázaddal később lesz iránymutató a régi rajongók számára...

Nyilván nem független mindez a maximum precizitásra, a szerkezeti összetettségre és a fölényes hangszeres tudásra alapozó korai lemezek, különösen a Master of Puppets és az ...And Justice For All korszakot meghatározó zenei képleteinek megújíthatatlanságától és – legalábbis a Metallica tudatos kreatív munkája felől nézve – folytathatatlanságától, de attól sem, hogy ezeket a dalokat nem lehet úgy játszani élőben, ahogy huszon- vagy harmincévesen. (Más kérdés, és persze némiképp ellentmond ennek, hogy a repertoár mai napig elhagyhatatlan részét képezik. Nagy, és életkori szempontból is igen széles a tábor.)

A 72 Seasons bár megidézi a ’80-as évek hangulatát, de nem föltétlen a Metallica első négy lemezét, inkább a garázs-korszak lazább momentumait keveri a ’90-es évek megoldásaival és tónusaival.

A címadó mellett akad ugyan olyan nóta (Room of Mirrors), amely szerkezetében, tempóváltásaiban, modorában valamelyest emlékeztet a Justice-lemez második felében hallható dolgokra, de ez inkább a kivétel, mint a megfelelő viszonyítási pont. Az említett, csuklóból jövő thrash’n’roll tételek (Shadows Follow, Chasing Light, Too Far Gone?) mellett a füstösebb, sabbathos tempókat és harmóniákat összetéveszthetetlenül metallicásan prezentáló darabok határozzák meg az új album arculatát, méghozzá úgy, hogy a stíluson belüli eltérések rendkívül természetesen szervesülnek, ezért a 72 Seasons mind zenei-kreatív teljesítményében, mind hangzásképletében kimondottan homogén munka. Elképzelhető, hogy kellő távlatból egyszerűen csak a Sárga albumként fogunk rá hivatkozni, anélkül, hogy a Fekete lemezzel szoros rokonságot vonnánk.

A Metallica újabb kori kiadványaira vonatkozó gyakori kritika, hogy a lemezeket és az egyes dalokat tekintve is túlságosan bő lére vannak eresztve. Terjengősek, unalomba fulladnak, elkalandozik a figyelem, nincs bennük elég kraft 7 perces számokhoz, sem 75-80 perces kollekciókhoz. A kritika részben helyeselhető: a St. Angerre és a Death Magneticre egészen biztosan áll, és némiképp talán a Hardwiredre is, noha ott azért megvan a dinamika és az ötlet. A 72 Seasons terjedelme dalonként és albumegészként is azonban az én benyomásom szerint tökéletesen akceptálható. Nem mondom, hogy ne lehetne nyesegetni az intrókból, egyes átkötésekből, amelyeknél Lars Ulrich dobos olykor talán kissé el is tanácstalanodik, és mindent a pergővel igyekszik lekövetni – ám a dalok jótállnak magukért. Meg aztán a Metallica mindig is építkezős, koncepciózus dalokat írt, ívet adott nekik, jellegzetes szerkezetük a mai napig tökéletesen azonosítható.

Mint mindig, ezúttal is a lemez első fele tartalmazza a direktebb tételeket olyan kiemelkedő momentumokkal, mint a hatalmas örömjátékként menetelő, nagyszerű vokáltémákat felvonultató Sleepwalk My Life Away vagy az ezt is fölülmúló You Must Burn!, amelyet már most a koncertsláger Sad But True-hoz hasonlítanak málházós tempója miatt, és Lars igen jellegzetes „aritmiás” szétütéseivel meg is idézi klasszikus elődjét. Az ennek a dalnak a középső szakaszában kibontakozó óriási sabbathiánus témázgatás a szólóval és a fenomenális harmóniamenetekkel nemcsak megköveteli a 7 perc hosszúságot, de el is röppen a játékidő, bizonyságául annak, hogy a fénykorát több mint harminc esztendővel ezelőtt élő zenei műfajban nem elég technikás pengetőnek és előadónak lenni, jó dalokat is tudni kell komponálni. Ugyanez elmondható a 72 Seasonst záró monumentális tételről, az Inamoratáról: ez az epikus, harmóniákban gazdag, szépen építkező, érzelmileg is túlfűtött 11 perces vallomás a személyes tortúrához való ellentmondásos viszonyról és a jobb élet vágyáról az album koronaékszere, s kiemelt helyét a teljes életműben is biztosan megtalálja majd.

Ahogy korábban, úgy ez alkalommal is a Hetfield/Ulrich szerzőpáros dominálja a munkát, előbbi énekes-ritmusgitárosi teljesítménye a lemez sikerültségét tekintve nem csupán kiemelkedő, hanem döntő jelentőségű. Az albumot az előzőhöz hasonlóan gyakorlatilag a semmiből jelentették be még tavaly ősszel, fölvezető promóciója és az április 14-i megjelenést övező események, kísérőprogramok, a marketing nem csupán példaértékű volt, hanem arról is tanúbizonyságot tett, hogy a Metallica 2023-ban, a stremingelés korszakában is tényező tudott maradni egy hagyományos fölfogásban megalkotott lemezzel. A dalokhoz készített klipek és animációk (utóbbiak fölött hunyjunk jótékonyan szemet), illetve ezeknek a létező összes felületen történő szétszórása persze lehetőséget kínál a nem lineáris befogadásra, az album szétszerelésére vagy ad absurdum a korszellemnek megfelelő szelektív hallgatásra, egyéni lejátszási listák összeállítására (a Spotify például külön playlist-generátort készített egyedi #72Seasons dallisták megalkotásához). Ugyanakkor a retró vagy a nyolcvanasévek-nosztalgia is a Zeitgeist része – lásd a Stranger Things negyedik évadának záró epizódjában a Master of Puppets diadalmenetét –, a 72 Seasons ennek megfelelően pedig kijött vinilen, sőt kazettán is. Ha igaz az, hogy a popkultúra nagyjából harmincéves távlatokban idézi meg és archiválja  saját magát, úgy a Metallica tökéletesen és görcsmentesen tükrözi ezt a jelenséget – amellett, hogy Jameséknek egyébként az öregedés szintén remekül áll. A 72 Seasons egy sallangmentes, pulzáló, energikus és fölszabadult játékban tobzódó lemez, önreflexív rifforgia és jól kitalált kompozíció, amely méltó az alaposabb ismerkedésre.