bezár
 

építészet

2023. 06. 06.
Meg kell-e váltania az építészetnek a világot, és ha igen, miért nem?
Beszámoló a 18. Velencei Építészeti Biennáléról
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A Velencei Építészeti Biennálét idén 18. alkalommal rendezik meg. A kiállítás 2023 május 20-tól november 26-ig látható. Ilyenkor az érdeklődők azt várhatják, hogy egy összképet kaphatnak a szakma által tárgyalt problémákról és az aktuális újdonságokról. Az idei esemény azonban meglepő lehet azok számára, akik még azt gondolják, hogy a szakmai diskurzus az épületekről szól.

Az évek során ugyanis a váltásban megrendezett építészeti és képzőművészeti szemle egyre közelebb került egymáshoz, gyakorlatilag a határaik elmosódtak. Ennek megítélése vita tárgyát képezi a szakmai és azon kívüli körökben egyaránt. A megnyitó után megjelenő szakmai publikációk igyekeznek összefoglalni a látnivalókat, de a közeledéssel nemigen foglalkoznak. Sok folyóirat tárgyalja a nemzeti pavilonokat, a központi kiállítást és azok értelmezését. Izgalmas azonban, hogy a sajtó mellett más kommunikációs csatornák is fogalmazhatnak meg mérvadó kritikákat. Az egyik legérdekesebb vitaindító vélemény Patrik Schumacher világhírű építész facebook posztja volt, melyben a szakma diszkurzív önfelszámolására hívta fel a figyelmet. „Túl szűk az építészetről mint tudományágról alkotott felfogásom, ha azt várom, hogy egy építészeti biennálén építészeti tervezést lássak?” – kérdezi Schumacher, miközben nehezményezi, hogy egyre több videó és absztrakt installáció található a kiállítóterekben, míg épületeket lényegében csak néhány pavilonban láthatunk. Véleménye nem azért fontos, mert a világ egyik legismertebb irodájának, a Zaha Hadid Architects (ZHA) vezetője, hanem mert reprezentálja egy igen markáns réteg álláspontját. Sokan nehezményezték, hogy érthetetlen és követhetetlen, vagy akár érdektelen és unalmas volt a kiállítások számottevő része, de ez nem biztos, hogy a műfajok átfedéseiből fakad.

A kérdés lényegében arról szól, hogy kell-e diszciplínák közt éles határokat szabni, vagy inkább a problémafelvetések mentén lehetne a kereteket kijelölve distinkciót tenni a képzőművészet és az építészet között. Erre a kérdésre éppen a magyar pavilon adhat válaszokat.

A Biennálé sajátossága, hogy egyszerre láthatunk nemzeti pavilonokban egyéni koncepciók mentén megvalósuló kiállításokat és egy átfogó, az adott évre kijelölt kurátor által meghirdetett témára kiválogatott műveket bemutató központi kiállítást. Az idei év főkurátora a ghánai-skót származású Lesley Lokko, aki „A jövő laboratóriuma” címet adta utóbbinak. Amint arról a sajtótájékoztatón beszámolt, arra kérte az általa felkért építészeket és művészeket, hogy a dekarbonizáció és a dekolonizáció gondolatával foglalkozzanak és igyekezzenek az emberek érzéseire hatni, és nem annyira a bonyolult filozófiai okfejtésekkel, hanem a műtárgyak által keltett hangulatokkal és impressziókkal közvetítsék az általuk képviselt üzeneteket. Az is érdekessége a Biennálénak, hogy az egyes nemzeti pavilonok kiállítóit hamarabb jelölik ki, mint a központi kiállítás hívószavát nyilvánosságra hoznák. Ennek eredményeképpen véletlenszerű, hogy melyik ország tud ehhez kapcsolódni és melyik nem. Idén megfigyelhető volt, hogy az időbeli csúszás ellenére nagyon sok pavilon éppen a főkurátori felhívás témájával foglalkozott. Ez alól részben képez kivételt a magyar pavilon.

A magyar kiállítás címe REZIDUUM – The Frequency of Architecture és egy összművészeti alkotást kívánt bemutatni. A kurátor Kondor-Szilágyi Mária, aki ezt a koncepciót a Néprajzi Múzeum új épületén keresztül valósította meg olyan installációkban, amelyekben az épület homlokzatán lévő néprajzi motívumokból származtatható motívumok transzformálódtak absztrakt installációkká, melyeket fény és zene kísér. Az épületet tervező Ferencz Marcel, a kiállítási koncepció megszületéséért felelős Z. Halmágyi Judit, a zenei transzformációt megálmodó Mátrai Péter és a fényekért felelős Haász Ferencz egyaránt interdiszciplináris gondolkodású alkotók, így az együttműködésük egy egységes képet alkot. A kiállítási elemek lényegében elfértek volna a központi kiállítótérben is, hiszen elvont és költői megfogalmazását adták a multikulturális szemléletnek. Érdekes, hogy a homlokzati panelek motívumai nem szigorúan véve a magyar népi motívumokból állnak, hanem egy globális gyökereket vizsgáló kutatómunka eredményeként jöttek létre. A kiállításon egyébként bárki kipróbálhatja a Néprajzi Múzeum motívumtervezőjét, ahol akár kukis nyuszikból is készíthet a látogató egyedi mintázatot. A pavilon előterében a Liget Projekt épületei kerülnek bemutatásra, így Patrik Schumacher és sokan mások is örülhettek, hiszen a magyar pavilonban valódi épületek kerültek kiállításra. Ezzel tehát a magyar pavilon egyszerre kapcsolódik a központi kurátori koncepcióhoz és a hétköznapi szakmai elvárásokhoz is. A kiállított anyag ötvözi az elvont megközelítést a konkrét bemutatással, így illusztrálja a Biennálé egészének problematikáját is.

Reziduum

REZIDUUM – The Frequency of Architecture – magyar pavilon

Liget Budapest Projekt – magyar pavilon

Liget Budapest Projekt – magyar pavilon

A magyar pavilon koncepciójának kiindulópontja az ornamentika volt, ami furcsa módon éppen annak a hídnak lehet a metaforája, ami az építészetet és a művészetet összeköti. Ezen keresztül lehet megérteni azt, ahogyan az elvont elméleti megközelítések és az épületek kapcsolódni tudnak. Az építészettörténet során az ornamentika mindig is az épület azon szerves része volt, amely egyfajta többlettartalmat tudott közvetíteni. A motívumok azonban mindig is hordoztak üzeneteket, jel-nyelvként kommunikálták az épület mondanivalóját. Ez lehetett funkció vagy társadalmi státusz megjelenítése. Amikor a 20. század elején Adolf Loos bécsi építész megfogalmazta híres tételét, amelyben a díszítés és a bűnözés között vont párhuzamot (Loos, Adolf: Ornamens és nevelés, 2004, TERC, Budapest), valójában a társadalmi rend kritikájának alapjait fektette le. Később az európai országok politikai berendezkedésének átalakulásával ezek a motívumok valóban értelmezhetetlenné váltak, amit csak erősített a technológiai és gazdasági környezet átalakulása. Ahogyan a díszítések eltűntek a házakról az építészek más kifejezésmódokat találtak arra, hogy a funkcionalitáson felül többlettel bírjanak az épületetek. A tér, mint központi motívum ekkor jelent meg és mai napig domináns részét képezi az építészeti diskurzusnak. Valahogy ezzel párhuzamosan történt meg a képzőművészetben is az a változás, hogy a művek elmozdultak a dekorativitás felől a konceptualitás felé. Mivel azonban az építészet alkalmazott művészet, a képzőművészek munkáihoz hasonlóan elvont gondolatokat nehezen tudtak megjeleníteni. A képi absztrakció bizonyos kompozíciós elvei még át tudtak kerülni a térbeli valóságba, de az építészet, mint olyan, valójában sosem kérdőjelezte meg önmagát, ahogyan azt a művészet már Duchamp idejében tette. Voltak olyan filozófiai háttérrel bíró elméleti megközelítések és azok manifesztációi, amelyek ezeket a falakat kikezdték, de a végén mégis mindig a megépült házak kerültek a szakmai diskurzus középpontjába. Ugyanakkor, ahogyan a művészetekben is okozott bizonyos fokú értékválságot az alapok lebontása, úgy az építészetben is okozhat problémákat az, ha mindent, de mindent megkérdőjelezünk. Újat ugyanis lehet régi és teljesen új alapokra építeni, de éppen az építészek tudják a legjobban, hogy azoknak stabilnak és teherbírónak kell lenniük. 

Madhav Kidao – Bardo – Brit pavilon

Madhav Kidao – Bardo – Brit pavilon

Az idei Biennálé még nem tűnik kiforrtnak. Jogos a kritika, hogy a műtárgyak nehezen érthetők, de ez abból is fakadhat, hogy az építészek még viszonylag kevés ideje mernek ilyen formán kommunikálni. A központi kiállítás helyszínein olyan, építészek által készített installációk láthatóak, amelyek bár hordoznak üzenetet, nem feltétlenül érthetők számunkra. Ebben szerepet játszhat az is, hogy a ghánai származású kurátor főként olyan ismerőseit hívta meg, akik hasonló gyökerekkel rendelkeznek. A kelet-közép európai kulturális közegben az afrikai történelem és annak hagyományai, aktualitásai nehezen értelmezhetők, de éppen ezért lehetnek nagyon érdekesek. Lokko szerint a következő évszázadot az Afrikát érintő kérdések dominálhatják. Vannak művek, amelyek az afrikai kultúrát mutatják be és vannak installációk, amelyek építészeti konnotációkon keresztül ötvözik ezeket a hagyományokat a nyugati civilizáció építészeti, képzőművészeti nyelvének eszköztárával. A Föld kizsákmányolása és a gyarmatosítás témája globális probléma, amely valóban összefügg a jövőt érintő kérdésekkel. Ezzel együtt a kiállításon a dekarbonizáció és dekolonizáció gondolatának egyidejű megjelenítése gyakran erőltetett magyarázatokat eredményez, mégis vannak művek, amelyeknek sikerül a két motívum összekapcsolása. Ilyen például a Kate Otten által készített szőttes, amely egyszerre mutatja be a dél-afrikai aranybányászat geográfiai következményeit és a helyi szövőnők kézműves hagyományait.

Kate Otten -  Threads – Arsenale

Kate Otten -  Threads – Arsenale

Egy másik nagyon érdekes mű a DAAR (Alessandro Petti és Sandi Hialal) által készített installáció, amely a fasizmus gyarmatosító építészetét vizsgálja a szicíliai Borgo Rizza településének építészeti transzformációján keresztül. Az akcióként és intervencióként működő utazó projekt arany oroszlán díjat kapott, melyben komoly szerepet játszott az alkotó páros több évtizedes humanitárius és politikai aktivizmusának elismerése is. A városban a fasiszta kormány által épített modern épületek homlokzatának darabjait, mint köztéri bútorokat formálták meg, majd ezeket utaztatva különböző helyszínek között, az emberekkel kapcsolatba kerülve használják aktivista munkájukhoz.

DAAR (Alessandro Petti és Sandi Hialal) - Ente di Decolonizzazione – Borgo Rizza – Arsenale

DAAR (Alessandro Petti és Sandi Hialal) - Ente di Decolonizzazione – Borgo Rizza – Arsenale

A Studio Barnes által kiállított Griot című szobor, valamint annak különböző grafikai ábrázolásai nagyon szellemes módon illesztenek egy fekete márvány szobrot a Pantheon terébe, jelezve az afrikai-származású alkotók részvételi szándékát a nyugati civilizáció hagyományainak megváltoztatásában. A múlt és a jövő határait kívánják elmosni ezzel és egy új jövőt elképzelni, ahol az afrikaiak leszármazottai elismerést és elfogadást kaphatnak.

Studio Barnes – Griot – Arsenale

Studio Barnes – Griot – Arsenale

Ahogyan a központi kiállítást, úgy a nemzeti pavilonok nagy részét áthatotta az a fajta önfelszámolás, amelyre Schumacher hivatkozott. Látható ugyanakkor, hogy az újfajta alapok kialakítása is megkezdődött. Ez a folyamat valahol a talajmechanikai vizsgálatnál tart. Az alapvetően probléma-orientált építészet keresi új fundamentumait, melyekre felelősséggel építhet. Ebben nagyon jól látható volt, hogy a szakma realizálta a klímaválság, a migrációs krízis és a kulturális identitásokra vonatkozó problémák okozta veszélyeket, és megoldásokat keres ezekre. A megoldások azonban igen sokfélék lehetnek. 

A nemzeti kiállítások közt az arany oroszlán díjat a Brazil pavilon nyerte el. A modernista pavilonnal kontrasztba állított föld, melyből a padló és a kiállítási elemek is állnak, a természeti alapok kultúrára gyakorolt hatását emelik ki. A természettel való kapcsolat több pavilonban is megjelent. A szlovének a népi építészet megoldásait értelmezik újra, a finnek pedig a komposzt WC-t helyezték bátor módon pavilonjuk középpontjába. A belgák egy gomba segítségével képzelik el az új építőanyagokat, a dánok pedig az emelkedő vízszint következtében bekövetkező alkalmazkodás módozatait mutatják be. A  dekarbonizáció mellett a dekolonizációval is több ország foglalkozott, így például az ausztrálok a saját gyarmati mivoltukat dolgozták fel, valamint földjük kizsákmányolását. A kanadaiak az őslakosok helyzetét illetve az őket érintő problémákat tárgyalták, de ezen túlmenően a lakhatás kérdését emelték ki. A gyarmatosítással foglalkozó művek közül azonban az angol pavilon emelkedett ki, ahol nagyon magas minőségű megvalósítással egy pozitív üzenetet fogalmaztak meg, mégpedig Anglia rendkívül színes kulturális palettáját, melyet a hétterében a gyarmati országokkal való kapcsolat és az onnan származó művészek és építészek tesznek gazdaggá. A nem építés, azaz az építészet önfelszámolása leghatározottabban a német és a svájci pavilonban jelenik meg. A németek a pavilon bontásával és az előző képzőművészeti kiállítás maradványainak begyűjtésével és újrahasznosításával, míg a svájciak a venezuelai pavilonnal határos kerítésük elbontásával illusztrálják azt, ahol ők tartanak. 

Ezeken túlmenően azokat a pavilonokat érdemes megemlíteni, amelyek eltérő módon kezelték korunk aktualitásait. A spanyol pavilon moziként működik, 5 olyan filmet bemutatva, melyek külön-külön is vitaindítóak lehetnek, és alapvetően a fogyasztás és az emberi kultúra környezeti hatásait vizsgálják rendkívül magas minőségben. Az izraeliek a megfigyelés és ellenőrzés jegyében szerverközpontnak kinevezve pavilonjukat nemes egyszerűséggel bezárták azt, míg kívül különböző régebbi infotechnológiai műtárgyak makettjeit és azokhoz tartozó hanginstallációkat mutatnak be. A koreai pavilon kiállításának középpontjában egy részvételi videojáték áll, amely lehetővé teszi a nézők számára, hogy döntéseket hozzanak a jelen és a jövő ökokulturális környezetében. A pavilon arra ösztönzi a látogatókat, hogy megértsék, a globális környezeti kihívások hogyan következnek az emberiség korábbi döntéseiből. A problémák gyökerét keresve legmesszebbre talán a hollandok merészkedtek, akik egy vízmű-rendszerhez hasonlítva a világgazdasági modellt, azt mondják ki, hogy addig nincs értelme válságkezelésről beszélni, amíg a jelenleg működő rendszert nem változtatjuk meg. Ehhez egy, az átmeneti állapotot tükröző építési állványt állítottak a térbe, és a pénz grafikájára hajazó megjelenítéssel bonyolult vízműrendszereket mutatnak be, de a kiállítás végén a lehetséges megoldásokat is kilátásba helyezik, mint lehetőséget. Talán éppen az volna a jövő laboratóriumának lényege. A kutatás, elemzés és lehetséges megoldások felvetése, melyek közül vélhetően egyik sem a mindent megoldó képlet, de a közös tervezés és gondolkodás nélkül bármilyen nagyobb léptékű válasz elképzelhetetlen. 

Building Ecosystems - holland pavilon – jan jongert - superuse-studios

Building Ecosystems - holland pavilon – jan jongert - superuse-studios

Schumachernek tehát igaza van, de kétségtelenül téved is. Az építészet és a művészet ugyanis nem válhat el, hiszen témáik ugyanarról a tőről fakadnak, és ehhez egymáshoz kell kapcsolódniuk. Lehet, hogy egy probléma nem új, de amíg nincs rá megoldás, addig elavultnak sem tekinthető. Míg a divatban és az építészetben egy stílus lejárhat, úgy sajnos a klímakatasztrófa és az emberi jogi kérdések nem szűnnek meg attól, hogy tavalyiak. Ahhoz azonban, hogy a problémákra megoldási lehetőségeket kínáljunk fontos, hogy nyitottak legyünk az absztrakt felvetésekre és ne a műfaji keretekkel, hanem az általuk elérhető témákkal foglalkozzunk.

nyomtat

Szerzők

-- Kőszeghy Flóra --


További írások a rovatból

építészet

Interjú Merényi Dáviddal
építészet

Reflexió a girlscanscan Tripping on Modernist Monuments című kiállításáról
Egy látogatásra érdemes új célpont
építészet

A Gizella Malom metamorfózisa 

Más művészeti ágakról

Komáromy Bese Soha jobban című darabjáról
Csáki László: Kék Pelikan


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés