Az ezredforduló óta megújuló utazási hóbortok – a hosszú, belső elmélyülésre is lehetőséget adó, akár több hónapos utak, a magányos felfedezések, az El Camino és más hasonló zarándoklatok népszerűsége – új lendületet adtak a kedvelt amerikai mítoszteremtő műfajnak. A nyílt természetben, a látóhatáron túl vezető út, s vele a meghódítandó, roppant természet az Amerika-érzés fundamentumát jelenti. A kontinensnyi ország észak-déli irányú nyitottsága maga invitál a végtelennek tetsző utazásra, ez a csábító topográfia pedig magától értetődő módon találkozik az individuális igénnyel, hogy a társadalmi szerződés fenntartása és az együttműködés struktúrái helyett a végső célt az életben mint elbeszélhető történetben lássuk meg.

Ez történik Sarával is, akit a nyitójelenetben egy veszekedés hevében a vőlegénye nemes egyszerűséggel kihajít az ajtón, az életében ilyen módon fordulóponthoz érkezett, megrendült lánynak pedig újból fel kell találnia magát egy nagyon is idegennek tűnő világban. Az első jelenetben hősünk zavartan toporog egyhelyben, a zárt kapu előtt, de az eddigi életébe már nincsen visszatérés: a képen meg sem jelenő, csupán kaputelefonon keresztül kommunikáló vőlegény nem engedi őt vissza abba a világba, amely alig néhány perce még közös volt. Miután erre Sara maga is ráébred, lassan mozgásba lendül. Méghozzá először gyalog, a közmondásosan sétálhatatlan amerikai metropoliszban, Beverly Hills dombjain fel és le, miközben a kamera olyan döntött szöget vesz fel, hogy a látványosan erőlködő Sarát középpontban tartsa, mégis jól érzékeltesse a stabilitásából kibillent állapotot.

Az igazi, benzinvérű amerikai road movie mégis akkor startol el igazából, és veszi fel a maga zsánerjellegzetességeit, amikor, mintegy második nekifutásra, a szó szerint üres kézzel nekiinduló főhős szert tesz egy kocsira, egészen pontosan ellopja a járó motorral parkoló, ősöreg Toyotát. A kocsi ósdisága fontos elem: ezt az autót vezetni sokkal inkább fizikai feladat, mint egy tökéletesen automatizált, minden elképzelhető kényelmi funkcióval felszerelt, mai járművet. Sarának az út során legfeljebb átmeneti emberi kapcsolódásai adódnak, egyetlen hűséges társa a vén Toyota Camry lesz, amelynek hangjai – a motor brummogása és az unos-untalan használt irányjelző mechanikus kattogása – végigkísérik a filmet. A producerként közreműködő Wim Wenders, aki A dolgok állásával elkészítette az európai újhullámokat elbúcsúztató, emblematikus alkotást, majd az amerikai filmkészítéssel sokkal univerzálisabb filmnyelv felé fordult, inspirációs hatásában végigkíséri a Roving Womant. A Wenders Párizs, Texasából ismert Amerika-mitológia történetalkotó incentívája lapul meg a kaliforniai sivatag végtelen, nyílt tájképeiben. Leginkább azonban magának a kocsinak a terét lakjuk be Sarával együtt. A kamera gyakran még akkor is bent marad, amikor Sara különben elhagyja az autót, és kapcsolatba kerül mindig azzal a helyi közeggel, különös mikrokultúrával, ahova éppen eljut az egyszerre konkrét és mégis lélektani tájban.

Ezen az úton a véletlenek szerepe kap igazi hangsúlyt, miközben tudatosan tart vissza a film fontos információkat. A kihagyásos szerkesztés előterében sokkal jobban kidomborodik a legkülönfélébb karakterek jelentősége, akikbe Sara az út során belebotlik. A rengeteg natúr szereplő jelenléte nagyfokú hitelességet ad a történetnek, amellett, hogy ráirányítja a figyelmünket a hétköznapi pillanatok, a kis és töredezett párbeszédek fontosságára, jellemalakító erejére.

Az anyagot áthatja a személyesség: a főszerepet játszó amerikai-lengyel Lena Góra hozta az ötletet és fejlesztette a forgatókönyvet a debütáló lengyel rendezővel, Michał Chmielewskivel közösen. Nézőpontjuk különös kettőssége abból adódik, hogy kelet-európai gyökereikkel valamelyest mindketten kívülállnak az amerikai közösségen, ugyanakkor Góra érzékletesen építi bele a filmbe a tengerentúlon töltött évtizedek tapasztalatait is. Az ebből fakadó végeredmény, miközben megerősíti a klasszikus Amerika-mítoszt megéneklő road movie műfaját, bátran és izgalmasan írja felül a hagyományos kódokat, jelesül azzal, hogy egy aktív, cselekvő női hőst emel a történet középpontjába.

Miután a konvencionális emberi kapcsolataiban csalódnia kell (a vőlegénye kidobja, az anyjára nem számíthat), Sara útja látszólagos céljának azt teszi meg, hogy visszajuttatja az autót jogos tulajdonosának, így teremtve meg magának egy új, potenciális kapcsolódás reményét. Nem csupán valamit (mint célállomást), de egyenesen valakit, aki felé haladni lehet. Ha pedig a Roving Woman a zárt dramaturgiában gondolkodó, hagyományos útkeresés története lenne, akkor valóban itt lenne a sztori vége. Ehelyett a független, cselekvőképes nő kibontakozásával szembesülünk, akinek immár társra sincs feltétlenül szüksége ahhoz, hogy önmagát meghatározza.

Képek: JUNO11