bezár
 

art&design

2023. 09. 26.
Flashback
Megnyitószöveg
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Volt általános iskolai osztálytársam, Hangya Balázs agykutatóval hallgattam minap egy rövid interjút, amelyben Hangya az emlékezés és a felejtés természetéről beszélt.

Az interjúban több meglepő állítás is elhangzott. Az egyik ilyen az volt, hogy úgy áll a dolog, hogy szinte semmire sem emlékszünk pontosan, azaz a szubjektív megélésünk azokon a pontatlan emlékeken is alapulhat, amelyeket korábbi tapasztalataink, illetve személyiségünk különbségei okoznak. A másik érdekes gondolat az emlékek előhívásával volt kapcsolatos. E szerint, amikor előhívjuk az emlékeket, tehát visszaemlékezünk valamire, akkor az emléknyomok labilissá válnak, azaz beépülhetnek új, meg nem történt dolgok. A harmadik megállapítás szerint az érzelmekkel telített pillanatok, tehát azon események, amelyekhez erős érzelmek kapcsolódnak vagy több érzékszervünkkel érzékelünk, jobban rögzülnek.   

prae.hu

Miért érdekes mindez a Flashback kiállítás kapcsán?

A flashback kifejezés számomra sokáig egyet jelentett az LSD hatása alatt megtapasztalt élmények, már józan tudatállapotban felvillanó hirtelen felidéződésével, újbóli átélésével. Mint később kiderült, az angol kifejezés pusztán felidézést, visszaidézést, felvillanást jelent, és nem kapcsolódik szorosan a kábítószeres élményekhez. Hiszen a filmes szakzsargonban is használják egy korábbi történetrész felelevenítésének technikájára. Mindenesetre az angol kifejezés már önmagában rendkívüli képiséggel rendelkezik, hiszen a „flash” villanást, a „flashback” tulajdonképpen visszavillanást jelent. Ez pedig így leginkább a fénnyel, a világossággal áll szoros összefüggésben. Amit megvilágításba helyezünk, azt a szemünkkel tudjuk érzékelni, azaz látni. Az angol látás ige (seeing) pedig a megértést, a tudást is jelenti (I see = tudom, értem). Az emlékezés eszerint nem más, mint újra látása, újbóli tudása, tudatosítása valaminek. A magyar is hasonlóan használja a „megjelent lelki szemeim előtt” kifejezést az emlékezés szinonimájaként. Azaz a felidézés sok esetben azonos az újra meglátással, tehát végeredményben optikai folyamat. Ezt erősíti az álomban átélt történetek gyakori filmszerűsége, régi emlékképek felszínre kerülése.

jj

Fotó: Bazánth Ivola
 

A fotográfia széles körű elterjedése talán éppen az emlékekre volt a legnagyobb hatással. A családi összejöveteleken a fényképek és fényképalbumok gyakori nézegetése, azon túl, hogy kellemes, közös időtöltés volt, közben erősen hatott mind a személyes, mind a kollektív emlékezetre. A rögzített, előhívott, lenagyított, majd albumba került képek egyfajta emlékezeti kánont képeztek, amelyek albumba rendezése és viszonylag rendszeres nézegetése bizonyos jeleneteket, helyzeteket kiemelt és felerősített a múltból, tehát bizonyos értelemben felülírta az emlékezetet. Sok esetben a saját emlék helyére a fotós objektívén keresztül rögzített kép került. Azaz nem az eseményre, hanem annak rögzített képére emlékeztünk. A digitális kép, illetve az okostelefonok fényképrögzítőként való elterjedésével az előállított képek száma még drasztikusabban megemelkedett. Ma egy átlagember több képet készít egy hónap alatt, mint korábban egy fotóriporter egy teljes évben. Ezen képek nagyobb része persze soha nem kerül sem kinyomtatásra, sem visszanézésre, mégis fontos szerepet játszanak az emlékezésben, ha másként nem, akkor a képek mutogatásának aktusában. Sőt. Az érintőképernyő a jelen megélésére is hatással van, hiszen gyakran már ehhez igazítjuk a valóságot, ezen keresztül érzékeljük az eseményeket. Gondoljunk csak a mai stadionkoncertek ezernyi világító képernyőjére, amelyek mögött mind a pillanatot rögzíteni hivatott amatőr operatőrök állnak, akik így éppen a pillanat megélését áldozzák fel annak konzerválására tett kísérletének oltárán. De nem menjünk ennyire messzire a témánktól. Vizuális emlékeink a fenti gondolatmenetet, azaz az álló és mozgóképek sokszorozódásával és realitásfokának emelkedésével arányosan egyre több forrásból erednek. A minket körülvevő vélt, vagy valós realitások megsokszorozódtak. Emlékeink éppúgy származhatnak személyesen megélt helyzetekből, illetve a virtuális, vagy online térben átélt képek befogadásából. Egy-egy jól dokumentált kiállítási enteriőr, vagy reprodukció hatására akár olyan érzésünk is támadhat, hogy már megnéztünk egy kiállítását, miközben csak a róla szóló tudósításokat láttuk egy képernyőn keresztül. 

Kiállítóink művészetében nem csak a festészet médiuma, hanem a címben jelölt emlékezés, felidézés jelentősége is közös. Mindnyájuk itt kiállított festményei értelmezhetők az emlékezés aspektusa felől.

Merényi Dávid festményei olyan személyes, gyerekkori helyszíneket idéznek meg, amelyek képe a gyakori ismétlődések és pozitív érzelmi töltés révén beivódtak, bemaródtak az emlékezetbe, és így a jelenben is fontos szerepet játszanak a művész identitásában. A gyakran látott és pozitív érzelmekkel telített helyekhez nem csak jobban kötődünk, de személyes érintettségünk révén szebbnek is látjuk őket, mint érzelmi kötődés nélkül. Így fordulhat elő, hogy idővel egy-egy hely elveszíti a varázsát, és bizonyos érzelmi távolságba kerülve a attól szinte érthetetlennek tűnik korábbi rajongásunk a látvány iránt. Ennek ugyanakkor az ellenkezője is megeshet; a mindennapos látvány rutinszerűvé, megszokottá válik, és annak szépségét már nem tudjuk átérezni.  Merényi két gyerekkori fontos helyszínét értelmezi újra mai, festői tekintete segítségével. A számtalan fotót felhasználó művész vásznán a különböző nézőpontok egymást kiegészítve, olykor kitakarva fedik. A festék egymásra hordott szín-rétegei összeadódnak. Képein a városi táj és a vidéki kertesház egyaránt valamiféle megnyugvást sugároznak a néző felé. Ez a megnyugvás a festő nyugalmából és megelégedettségéből táplálkozik. Hiszen merényi esetében, ahogy Oláh Norbert írja: „A festmény nem is a megfestett tárgynak, hanem magának a nézés élményének a felidézése, lejátszása”. 

j

Fotó: Bazánth Ivola

Fízik Michal festményein az urbánus tematika helyett az a természet játssza a főszerepet. Az a természet, ahol az ember, bármennyire is erős benne a romantikus elvágyódás megélésének vágya, valójában mégis örök idegen marad. Hiszen a természet a maga nyers erejével, kiismerhetetlenségével mindig fenyegető, vad és kiszámíthatatlan lesz az ember számára. Festészetében a táj soha nem harmonikus, bukolikus közeg. Mindig hordoz magában valamilyen kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan, nyugtalanító, olykor már-már fenyegető vonást, amely gyakorta válik a kép központi motívumává. Ezek a formák természetfeletti, vagy éppen az ember által előidézett katasztrófák nyomaiként éktelenkednek a tájban. Jelenlétük a természet ember feletti nagyságát és irányíthatatlanságát is érzékeltetik. A kihagyással, visszatörléssel, kaparással létrehozott felületek nem csak az emlékek elhalványulásának képi metaforáiként értelmeződnek, hanem a táj hagyományos művészettörténeti hagyományának dekonstrukciójaként is.  

Vámos János festészetében a meg nem festett részletek nagy szabadságot adnak a szubjektív befogadásnak. Nem a felejtésről, hanem az emlékezésről, illetve a dolgok felidézésének pontatlanságáról és szubjektivitásáról szólnak. Vajon miként azonosítunk egy-egy tárgyat, hogyan hívjuk elő az emlékezetünkből és milyen asszociációkat vonz maga köré egy-egy kiragadott entitásként megfogalmazott banális motívum. Az ideáltipikus formák látványa számos (pozitív, vagy negatív) emléket idézhet fel a befogadóban. Az elmosódott formák, a roncsolt felületek az emlékezés töredékességének képi metaforái, amely az agyunk önkényes szelektálókedvétől függően egyes részleteket veszni hagynak, míg másokat megvilágítva felerősítenek, kiemelnek. Nem véletlen, hogy visszaemlékezéskor a közösen megélt történeteinkből mindenkinek más-más motívum válik fontossá.

Szabó Kristófot régóta foglalkoztatják a digitális képek előhívásakor, vagy közvetítésekor létrejövő képi roncsolódások, hibák, amelyek az elektronikus adattárolásban rejlő buktatókra hívják fel a figyelmet. Azaz nem csak az emberi emlékezetben vannak úgymond hibák, de a digitális adattárolás is tele van buktatókkal.  Kezdve a hordozó roncsolódásától, az öregedésen át egészen a kompatibilitási problémákig. Ilyen értelemben egy civilizáció emlékezetanyagának, a tudás átörökítésének is lehetnek buktatói. Nem beszélve azokról a szándékosan előidézett meghibásodásokról, melyeket szintén az emberi tevékenységnek köszönhetünk. Mindezek képi megjelenése erőteljesen beleivódik vizuális memóriánkba. Egyik képén a lakókörnyezet kollektív emlékezetre és identitásra gyakorolt hatásait vizsgálja Székesfehérvár egy, a háborúban elpusztult lakónegyedének helyén emelt panelházsor megjelenítésével. 

A felvillanás, azaz a flashback az emlékezés egy lehetséges módja, amely visszahat az emlékezés aktusára, illetve magára az emlékre is. Hasonlóan azokhoz a festményekhez, amelyek az emlékezés folyamatának egyes aspektusait vizsgálva szintén új szinapszisokat létesítenek agyi idegsejtjeink szinte végtelen számú kapcsolódásával rendelkező hálózatában. Így olyan lenyomatokat hoznak létre, amelyek korábban nem voltak jelen mentális térképünkön. 

d

Fotó: Bazánth Ivola

 

FLASHBACK, Klauzál6 Projekt Galéria
Kiállító művészek: Szabó Kristóf, Merényi Dávid, Michal Fízik, Vámos János. Kurátor Gallai Renáta.
Tárlatvezetés időpontja: szeptember 30. 19.00. 

nyomtat

Szerzők

-- Schneller János Benedek --


További írások a rovatból

art&design

Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor: TAVATE: lebegés című tárlata az acb Galériában
art&design

Enyedi Zsolt a Szófiai Liszt Intézet rezidenciaprogramján rendezett kiállításáról
art&design

Kiállításkritika A kétely felfüggesztéséről

Más művészeti ágakról

Borbély László zongoraművész és Zeneakadémista tanítványainak koncertje
A Friss Hús Határhelyzetek című nemzetközi szekciójáról
Nuri Bilge Ceylan: Elszáradt füvekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés