bezár
 

irodalom

2024. 02. 12.
Nem felülről kívánok erre a problémára reflektálni
Tetőtér-interjú Fischer Botonddal
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Fischer Botond 2023 tavasza óta a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, ahol az esszé, riport, interjú rovatért felel. A Tavasz lesz, Corina; Buddha Jazz; Alsógolgota kötetek szerzője, prózát, lírát és színházkritikákat is ír, utóbbiakat többnyire a Helikon folyóiratban jelenteti meg. A Tetőtér negyedik interjújában azzal kapcsolatban kérdeztük, hogy mi a viszonya a társadalmunkban megjelenő legnyilvánvalóbb problémákról, mit jelent számára a buddhizmus, és merre tart szerinte a kortárs próza- és lírairodalom.

PRAE.HU: Előző interjúdban bővebben beszélsz arról, hogy a különböző vallási, misztikus irányzatok már gyerekkorod óta érdekelnek. Kiadtál egy kötetet Buddha Jazz címen. Hogyan kerültél kapcsolatba a buddhizmussal, és miért lett számodra fontos?

Gyerekkorom óta sokat foglalkoztam mindenféle vallási irányzatokkal. Ez olyan téma volt, ami mindig érdekelt, utánaolvastam dolgoknak, valamiféle rendszerben akartam látni ezeket a szellemi irányzatokat, és az is, hogy milyen szintéziseket lehet létrehozni.

A buddhizmussal, ahogyan általában mindenki, én is egy nehéz életszakaszomban találkoztam. Gyakori, hogy a buddhizmust, a meditálást krízishelyzetben találják meg az emberek. Az akkori barátnőm vezetett be ebbe a világba, aki fanatikusan kutatta a buddhizmust és más keleti tanításokat. Annyira viszont sohasem ástam bele magamat, hogy több napos vagy akár több hetes elvonulásokon, meditálásokon vegyek részt. Leginkább a mindennapjaim részévé kívántam tenni, mint gyakorlatot.

PRAE.HU: Európában és Észak-Amerikában rengeteg értelmezését találhatjuk meg ennek a szellemi irányzatnak, amelyek sok esteben teljesen eltérnek attól, ami Ázsiában buddhizmusnak neveznek, és gyakran az emberek kiszolgáltatottságát használják ki. Európai emberként, mi hogyan tudunk ehhez a hagyományhoz kapcsolódni?

Szerintem ez a probléma bármilyen spirituális irányzattal kapcsolatban felmerül. Másrészt pedig a buddhizmus nem annyira intoleráns a saját szektáival kapcsolatban, mint a kereszténység. Ha a kereszténységet nézzük, akkor egy katolikus, egy evangélikus vagy egy ortodox eléggé elutasító olyan hívőkkel szemben, akik nem az ő hitrendszerét fogadják el. A buddhizmusban sokkal inkább megvan az, hogy egymillióképpen lehet értelmezni a hagyományt, és valahogy egymással szemben is toleránsabbak. Amikor először mélyebben kezdtem el buddhizmussal foglalkozni, akkor a théraváda irányzatba kapcsolódtam bele, ami a leginkább klasszikusnak nevezhető vonalnak tekinti magát, és ezzel valamennyire egyet is tudok érteni. Másrészről pedig nem értek egyet a te aggodalmaiddal, hogy a buddhizmus tele lenne kontárkodásokkal. Persze, hogy vannak ilyenek, de hogy mennyire blöff vagy hülyeség, vagy hogy mennyire torzítása a buddhai tanításoknak, az jó kérdés. Például a tibeti buddhizmus nagyon izgalmas része a hagyománynak, viszont ráépült egy sámánista hagyományra, és képes volt intergrálni magába ezt a fajta világlátást. Arra is mondhatnánk, hogy mennyi salak vagy butaság van benne, de közben szintézisszerűen összekapcsolódnak azok a hagyományok. A buddhizmusnak megvan az a rugalmassága, hogy akár a New-Age-hez is képes kapcsolódni, ha valakinek az tetszik. A színtiszta buddhizmus, ami mentes mindenfelé „ráragadt” hiedelemtől vagy irracionalizmustól, nem létezik. Mindenhol ott vannak azok az elemek, amik nekünk, mint a felvilágosodás késői gyermekeinek, gyanúsak lennének. Nekem pont az a szimpatikus a buddhizmusban, hogy megengedni ezeket a szubjektív, kicsit irracionális, művészi elhajlásokat. Szerintem ez rendben van.

PRAE.HU: Vannak-e olyan gyakorlatok, szokások, amiket elvégzel írás előtt vagy közben? Hogyan bontakozik ki az életedben egy alkotási folyamat?

Igyekszem, hogy kiépüljön valamiféle rutin, hogy például meditáljon az ember, vagy nem tudom, de nem igazán jön ez össze. Már huszonéve keresem, hogy valamifajta rendszerben tudjak mozogni, viszont ezen a téren kevés sikert értem el. Nekem legtöbbször kínlódás az alkotás, ami nem jó, de nem találtam meg az utat ahhoz, hogy ez másképp legyen. Nincsenek rítusaim, nincsenek rákészüléseim, nálam kőkemény erőbefektetés és kínlódás van. A következő szint meglépését pont abban látom, hogy megtaláljam a flow-élményt az írásban, az alkotásban, amit talán tizenhárom-tizennégy évesen éreztem utoljára, és ne kínkeserves munka legyen, hogy egy szöveget megírok.

PRAE.HU: 2024-et írunk, bármit meg lehet találni az interneten. Szerinted annak van különösebb jelentősége, ha valakit nyomtatott formában is kiadnak, vagy ez nem igazán jelentős tényező?

Egyrészt a Látó szerkesztőjeként nagyon-nagyon remélem, hogy fontos a nyomtatott irodalom, mert a saját munkámat kérdőjelezném meg, ha ebben nem tudnék hinni. Lehet, hogy ez az én generációm hülyesége, de nekem tejesen más élmény egy könyvet, folyóiratot a kezembe venni, érezni annak a textúráját, illatát, és így elolvasni egy szöveget, mint egy képernyő előtt ülni. Telefont, képernyőt nézve nem tudok úgy elmerülni egy szövegben, mint egy nyomdafestékszagú könyvben, amit meg tudok fogni, és aminek van egy fizikai kiterjedése. Amit térben be tudok határolni, fel tudom mérni, hogy mennyire vastag, és nem csak egy százalékszámot látok. Nekem ez mindenképp fontos, és lehet, hogy egy kicsit ragaszkodom is ahhoz, hogy tudjak hinni a saját munkámban. Ugyanakkor pedig nem gondolom, hogy az internet felfújt dolog lenne, húsz éve ebben a valóságban élünk, életünk egyik legmeghatározóbb tényezőjévé vált, valamit kezdenünk kell vele. Aztán hogy ez meddig fog tartani, nem tudom, de ehhez kapcsolódóan azt sem tudom, hogy meddig fog tartani az emberiség, és ez a kettő, azt hiszem, elválaszthatatlan egymástól. Szubjektíve azt tudom mondani erre, hogy nekem fontos a nyomtatott irodalom. Azt látom a fiatalabb generációkon, hogy ők is hasonlóan gondolkoznak erről a kérdésről. Azoknak, akiket az irodalom érdekel, többet tud jelenteni az ósdi nyomtatott formátum, mert van egy érzékisége. Tehát kicsit reménykedem, hogy az én szubjektív véleményem nevezhető általános felfogásnak, de erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve.

PRAE.HU: A te alkotásaiddal és általában az irodalommal kapcsolatban elmondható, hogy a líra és a próza közti határok egyre inkább elmosódnak. A jelenlegi irodalom fejlődését hogyan tudnád meghatározni, milyen tendenciákat észlelsz?

Nem gondolom, hogy elmosódnak ezek a határok, tulajdonképpen sohasem léteztek. Most pont egy Balzac-regényt olvasok, az Elveszett illúziókat, amiben például betétként ír verseket. Ez pedig a 19. századnak az első fele, amikor messze vagyunk még a posztmoderntől, ami elkezdi tudatosan lebontani ezeket a határokat. Mindig voltak átjárások a műnemek között. Inkább eltolódásokat látok. A vers prózásodik olyan értelemben, hogy egyre inkább narratív hangok, történetek jelennek meg benne. A próza megint változik, mivel egyre inkább kérdésessé válik, hogy mi az, amiről autentikusan írhat az alkotó, és mi az, amiről nem. Belehelyezkedni teljesen más nézőpontokba már egyre kevésbé lehetséges a kortárs prózában. Saját magunk megírása kerül a középpontba, ami olyan műfajoknak ad nagyobb teret, mint a riport, vagy a nem fikciós próza felé tolja az írót. Talán egy objektív nézőpont felvétele kevésbé felel meg a kor elvárásainak, mint ezelőtt száz évvel. Ilyen eltolódásokat mindenképp észlelek, de ezek korábban is jelen voltak az irodalomban. A művészeti ágak közti átfedések pedig mindig is megvoltak. Gondoljunk csak az avantgárdra, ahol ezt nagyon tudatosan csinálták. A képversek jutnak most hirtelen az eszembe, vagy a különböző dadaista performanszok, ahol zene, zaj, szöveg és kép egyszerre volt jelen. Visszamehetünk akár Wagnerig, vagy a középkori misztériumjátékokig, ahol különböző művészeti ágak találkoztak. Általában kevés az a művész, aki szűken csak egy művészeti ágra koncentrál, csak ír vagy zenél. Egy művészt több minden érdekel. Például akármelyik íróra gondolsz, biztos lehetsz benne, hogy érdekli a film, a zene vagy a fotóművészet, valószínűleg még alkot is benne.

Fischer Botond

PRAE.HU: Az írásaidban gyakran felbukkannak átfogó társdalami problémákra való utalások, és különösen az alkoholizmus (A gomba. Peace, Love, Anarchy, Transrap, Iszák, pecabot; Charlie Parker eladja a szaxofonját). Ez olyan probléma, ami bárkit érinthet, kulturális szociális hátterétől függetlenül. Tudatosan választod ezt a motívumot, hogy felhívd rá az olvasók figyelmét, együttérzel azokkal, akik e miatt szenvednek, vagy léteznek egyáltalán ezek a felsorolt konstrukciók, és mindannyian valahol egyformán vagyunk elesettek?

Semmiképpen sem az elesettebb emberekkel vállalok sorsközösséget, mert nem felülről kívánok erre a problémára reflektálni. Nem azt gondolom az alkoholistákról, vagy bármilyen függőségben szenvedőkről, hogy „jaj, az én kis stabil életemből erre kitekintek”, mert ez rendkívül álságos, és kontraproduktív lenne. Nálunk, Kelet-Közép-Európában az alkoholizmus annyira társadalmi státusztól függetlenül jelenlévő probléma, hogy egyre inkább elkerülhetetlennek látom. És nem akarom tagadni a saját érintettségemet sem. Az én koromban lévő, az én generációmhoz tartozó embereknek, művészembereknek bevallottan vagy bevallatlanul, de nincs egészséges kapcsolatuk az alkohollal. Ez annyira jelenlévő, hogy kell róla beszélni, és nem csak azokat érinti, akik valamikor a munkásosztályhoz tartoztak, ez bárhol jelen lehet. Most az alkoholizmustól elvonatkoztatva, a kortárs irodalom megjelenít olyan szélesebb rétegeket érintő problémákat, mint a rasszizmus, mélyszegénység, ezer dolgot lehetne mondani. És kortárs irodalmat nem lehet úgy írni, hogy ezeket nem vesszük észre vagy nem emeljük be a művészetbe, mert akkor nem lenne autentikus irodalom, nem lenne valóságos.

PRAE.HU: Egyik interjúdban említetted, hogy minden közösségnek van egy manipulatív jellege, és minél nagyobb a közösség, ez annál inkább érezhető. Ebből arra következtettem, hogy te, mint alkotó magányra vágysz. Szerinted a művész vagy a művészet milyen viszonyban van a társadalommal, amiben létezik?

Nem igazán tudok működni magányosan, és mi, emberek, egyértelműen közösségi lénynek vagyunk teremtve. Egyszerűen úgy működik a pszichénk, az agyunk, hogy másokkal közösen tudunk kiteljesedni. Nem igaz, hogy vágyom a magányra, inkább arra gondoltam abban az interjúban, hogy az egalitáriánius, falusi típusú közösségekben mindig felmerülnek olyan problémák, amik számomra nehezen kezelhetőek. Dominancia-harcok, és ez egy nehéz kérdés. Az irodalmi alkotás pedig egy nagyon erős kettősséget jelent, mert az ember ugye csak magában tud, azt úgy nem lehet csinálni, hogy ott van húsz ember, és te próbálsz írni. Másrészről pedig más emberekhez szól. Semmiképpen sem határoznám meg a művészetet vagy saját magamat a társadalommal szemben. Illetve olyan értelemben igen, hogy az én alkotó attitűdöm ösztönösen és tudatosan mindig szembe megy a mainstreammel, szembe megy a hatalommal. És úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül a művészemberek között. Azt gondolom, hogy a releváns művészet mindig szembe megy a hatalommal. A propagandaművészet is tud érdekes lenni, viszont nem autentikus. Attól művészet a művészet, hogy dekonstruál, megkérdőjelez, kérdéseket tesz fel. Legyen szó bármilyen művészetről.

PRAE.HU: Éltél egy rövid ideig a Csatorna-szigeteken, ami egy lényegesen más közeg volt, mint a mostani. Onnan visszatérve miként változott meg az erdélyi, partiumi mindennapokról alkotott képed?

Felértékelődött számomra az itthoni élet. El szoktuk mondani, hogy milyen szar itt Kelet-Európában, egyébként tényleg szar. Én is ebben voltam, és egy kicsit menekültem is, és Nyugatra akartam menni, ahol jók a dolgok. Nem jók a dolgok, mások a dolgok. Van egy csomó minden, ami pozitív és negatív értelemben kultúrosokként ért, ugyanúgy, amikor visszajöttem. Amikor odamentem, voltak benne pozitív benyomások, például felszállok a buszra, és köszön a buszsofőr, és megköszönöm neki, és ő visszamosolyog. Ezek a normális emberi viszonyok, és nem úgy, mint itt, hogy undok a kasszásnő, undok a postás, mindenki. Ugyanakkor volt egy csomó negatív élmény is. Én Jersey szigetén éltem, ahol egy különleges társadalmi struktúra alakult ki. Ott sokkal erősebben érződik az, hogy kik a gazdagok és a szegények. És a gazdagok általában a helyiek, míg a szegények a kelet-európaiak, akik kimentek oda dolgozni, és te abszolút érzed azt, hogy másodrendű állampolgár vagy. Megélni egy ilyen alárendelt szerepet is érdekes és fontos élmény volt, mert itthon ugye ez kevésbé érezhető számunkra. Erdélyi magyarokként kicsit érezzük, de nem úgy, és nem feltétlenül vagy kiszolgáló személyzet.

Nekem jól esett visszatérni, és valószínűleg azért sem mentem el máshova, mert organikusabbnak érzem az itthoni társadalmi közeget, még akkor is, ha nyersebb, kiszámíthatatlanabb, agresszívabb, de legalább számomra nem annyira igazságtalan. Közben ezt kijelenteni súlyos dolog, mert tudjuk, hogy ott vannak a cigány emberek, akik sokkal durvább tapasztalatokat élnek meg a másodrendűséggel, mint én Jersey-n.

PRAE.HU: Van egy Dosztojevszkijről szóló írásod. Számodra útmutató volt valaha spirituális vagy művészeti szempontból?

Dosztojevszkijt egyik legnagyobb írónak tartom ever. Tehát őt nehéz megkerülni. Főleg huszonéves koromban olvastam az írásait, viszont most is újra és újra kezembe veszem a köteteit, de azt gondolom, hogy Dosztojevszkij analitikus képessége, és az, ahogyan leírta megfigyeléseit, páratlan. Freud előtt olyan mélységeit mutatta meg az emberi léleknek, hogy az még ma is megdöbbentő, és közben az apró, objektíven megfigyelhető külsőségeket is le tudta írni. Azt hiszem, ő volt a legnagyobb paradigmaváltó a prózairodalomban, és számomra rendkívül fontos az, amit írt.

nyomtat

Szerzők

-- Vencz Balázs --


További írások a rovatból

irodalom

Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
kabai lóránt el sem kezdett versek kötetbemutató és kiállításmegnyitó Miskolcon
Tóth Kinga AnnaMaria sings/singt/énekel című kötetének bemutatója
Magyar Széppróza Napja a Fiatal Írók Szövetségénél

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel
Lugosi LUGO László utánkövetése – elhangzott az emléktábla avatásán
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés