Az Európa Pont emeleti előadótermébe eleinte csak lassan szálingóztak az érdeklődők, de ahogy egyre többen érkeztek, a német és magyar szavak először halk, majd egyre erősödő moraja a terem minden szegletét betöltötte. Néhányan – köztük én is – a kezükben tartott fordítókészüléket és a fülhallgatót próbálgatták, hiszen a beszélgetés egyszerre magyar és német nyelven zajlott.

A boldog üdvözlések és kézszorítások után meghitt légkörben kezdődött el a beszélgetés, melynek első mozzanataként Vágvölgyi B. András, az esemény moderátora felkérte Ingo Schulzét, hogy olvasson fel a Peter Holtz című regényéből, melynek magyar kiadása már előkészületben van, így a szervezők előre kinyomtatott részletet is átnyújthattak a hallgatóságnak Nádori Lídia fordításából. Ingo Schulze a Peter Holtz műfajával kapcsolatban kiemelte, hogy a történet pikareszk regényként is olvasható, ebbe a hagyományba is illeszthető, és egyúttal vázolta is a műfaj néhány német képviselőjét: olyan neveket és címeket említett, mint Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen 17. századi műve, A kalandos Simplicissimus, vagy Günter Grass Bádogdobja.

Saját regényének középpontjában a címszereplő Peter Holtz áll, aki a hatvanas évek gyermeke, és egy NDK-beli gyerekotthonban nőtt fel, hogy felnőve meggyőződéses kommunistává váljon, ám a regény fő konfliktusának épp az ágyaz meg, hogy nézetei nem bizonyulnak összeegyeztethetőnek a létező szocializmus valóságával. Ezt a személyes drámát keretezi az ismert világ, az államszocializmus összeomlása is. Ingo Schulze elmondása szerint nyolcvankilencben és a kommunizmus utáni években sok hasonló történettel lehetett találkozni, ezért is tartotta fontosnak, hogy ő is írjon erről a témáról. A főhős sajátos nézeteit igen jól érzékelteti az a tény is, hogy tagja az NDK-ban működő Kereszténydemokrata Uniónak (CDU): számára a kereszténység és a kommunizmus összeérnek, nem zárják ki egymást.

Az író által felolvasott részlet a cselekmény kellős közepébe rántotta a közönséget, Petert Nyugat-Berlin utcáin találtuk, amint szembesül a kapitalizmus és a nyugati jólét valóságával, s a hallottakat csak fokozta a tapasztalás öröme, hogy az Ingo Schulzétől nem idegen, egyszerre érzékeny és ironikus hangvétel tolmácsolója ezúttal maga a szerző volt.

Vágvölgyi B. András a saját olvasásélményeinek felelevenítésével folytatta a beszélgetést, az ,,eltűnt idő nyomában” szókapcsolattal, Proust-idézettel árnyalva a schulzei regényvilágokkal való találkozás otthonosságát, hiszen ő maga is járt az NDK-ban, látta a berlini falat épen és lerombolva, és örömmel csodálkozott rá, hogy olvasóként ismerős tájakra nyer betekintést a Jóravaló gyilkosokat és az Adam és Evelynt olvasva. Majd felelevenítette Ingo Schulze egy kijelentését, ahol az író a valaha volt szocialista régiókból származó emberek gazdasági-politikai sikerességének meglepően alacsony arányáról beszélt a német össznépességen belül. Erre a szerző maga is megerősítette a régebbi megállapítását: azzal magyarázta a sajátos helyzetet, hogy a két Németország egyesülésekor az ideálisnak számító ,,A és B egyenlő C” forgatókönyv helyett egyfajta ,,A és B egyenlő egy hangsúlyosabb A-val” helyzet állt elő. Ugyan ő maga sem gondolta, hogy nem az egyesülés lett volna a demokratikus megoldás, inkább a megvalósítást kifogásolta.

Vágvölgyi egy következő kérdésében kitért arra a sajátos világteremtésre, amelyet Ingo Schulzenél tapasztalt, melyben a realizmus keveredik az ironikussal és a mágikussal. Itt részben Bolaño gondolatmenetét idézve tette fel a kérdést, hogyha elfogadjuk, hogy a mágikus realizmus mindig kicsit az egzotikumot is jelenti, akkor mégis mi számíthat egzotikusnak Németországban az író szerint? Hiszen Bolaño – kívülállóként – az önmagának feltett kérdésre azt válaszolja, hogy Németországban elsősorban a sörcsarnokok és a haláltáborok nyomai számítanak egzotikumnak. Ingo Schulze mindehhez hozzáfűzte, ő mindig szkeptikusan, tele kétellyel és távolságtartással közelít az egzotikusnak bélyegzett dolgokhoz, hiszen ez a jelenség elsősorban a kívülállók, az idegenek perspektívájából eredeztethető. Vagyis az idegen pozíciója teszi lehetővé azt, hogy valami olyannal találkozzunk, ami más, amit nem teljesen értünk. De a közösségben élő, onnan származó íróktól – vagy még pontosabban azoktól, akiket a múltbeli kollektív emlékezet őrzőiként látnak – a kívülállók is elvárják, hogy beszéljenek a történelem e kritikus pontjairól, mint az NDK és annak felbomlása, vagy a holokauszt. Ingo Schulze úgy fogalmazott, hogy az egzotizmus végérvényben nem más, mint annak a másikra való kiprojektálása, ami már ott mocorog bennünk, foglalkoztat, esetleg megrémít magunkban.

A továbbiakban Ingo Schulze Vágvölgyi kérdésére reagálva kifejtette, hogy a Kelet- és Nyugat-Németország közti egzisztenciális különbség valóban egy létező probléma, mely sokszor látványos méreteket ölt például az örökösödési folyamatban. Ezzel kapcsolatban vetette fel azt a gondolatkísérletet is, hogy mi lenne akkor, ha a nyugati országrészben található Hannover városában nem lenne saját nyomda, ahol kinyomtathatnák a napilapokat, vagy az egyetemi tanárok zöme a keleti országrészből származna, és csak betanítanának az egyetemen, kisebbségbe szorítva a helyi akadémikusokat. Szerinte az egyenlőtlenségekkel való szembesülés nem haragot szít az állampolgárokban, hanem egy általánosabb nyugtalanságot és békétlenséget kelt. Kifejtette, hogy elengedhetetlennek tartja a nyolcvankilences-kilencvenes évek politikai-közéleti eseményeinek, döntéseinek felülvizsgálatát a német társadalom részéről, illetve a múltból és múltbeli döntésekből eredő egyenlőtlenség feldolgozásával. A beszélgetés ezen pontján szóba került a Németország-szerte egyre gyakoribb esetnek számító történelmietlen kijelentések és idegengyűlölő szemléletmódok problémaköre. Ingo Schulze igyekezett kerülni a túlzottan általánosító és épp ezért leegyszerűsítő állításokat, melyek a kelet-német régiókban élőket demokráciaellenesnek tüntetnék fel, inkább úgy összegezte a közelmúlt belpolitikai eseményeit, mint amelyekből leszűrhető, hogy az emberek ma már másfajta igényt támasztanak a demokráciával szemben, mint az egyesülés utáni időszakban.

Vágvölgyi B. András ezt követően a szélsőjobboldal megerősödésének és az általuk közvetített ideológiák térnyerésének témájával a szerző egy korábbi regényét, a Jóravaló gyilkosokat emelte ki, majd a cigánygyilkosságok és Földalatti Nemzetszocialista Szervezet (NSU) által elkövetett gyilkosságok büntetőpereinek párhuzamba állításával arra kérdezett rá, mennyire jutnak el információk a magyarországi neonáci megmozdulásokról Németországba, illetve hogy hogyan kell elképzelnünk a szélsőjobboldali eszmék térhódítását Németország keleti területein. Ingo Schulze először is megerősítette, hogy Európa-szerte észrevehető a neonáci eszmék és csoportok jelenléte, ugyanúgy találkozhatunk velük Ausztriában, mint Olaszországban vagy Magyarországon. Az író felidézte egy Ruhr-vidéken tett látogatását, mely térségben köztudottan magas a betelepült nyomorgó romák és az embercsempészek aránya, mely idegenek és bűnözők megjelenése és az ezzel járó további következmények, mint a vidék elnéptelenedése csak tovább hajtják a vizet a szélsőjobb malmokra, erősítik a gyűlöletet az ott élőkben. Ingo Schulze épp emiatt tartja elengedhetetlennek, hogy az oktatás minőségét ne csak Németországban javítsák, hanem Európa más országaiban, hiszen a fiatalok nevelésén keresztül érhető el tartós változás a társadalmi kérdésekben is.

Vágvölgyi ezen a ponton kiemelte, hogy nagyon örül a Peter Holtz magyar megjelenésének, mivel fontosnak tartja, hogy legyen irodalmi lenyomata annak az elsősorban kelet-európai történelemnek, amelyben nyolcvankilenc óta élünk, és hogy létrejöjjön egy történetbe ágyazott formája annak, ami a berlini fal leomlásakor bekövetkezett. Ez alapvetően megmagyarázza, miért tekinthetjük elsősorban a sikertelenséget a jelenlegi kelet-német narratíva kulcsfogalmának. Erre válaszként Ingo Schulze úgy fogalmazott, hogy az egyesülés előtt ő még elképzelhetetlennek tartotta a fal leomlását és a két Németország közti határok helyreállítását, eltörlését. Sokkal valószínűbbnek tűnt számára az egykori NDK és Ausztria egyesülése. Zárszóként az író a nemzetek és irodalmak közti párbeszéd jelentőségét és a történetek megosztásának irodalmon keresztüli kivételes lehetőségét emelte ki, melynek célja, hogy jobban, mélyebben megérthessük egymást.

Képek: Goethe-Institut Budapest Facebook-oldal; Prae Kiadó Facebook-oldal