Már az esemény első pillanataiban körvonalazódni látszott, hogy Murail nem olyan író, akire érvényesek a kérdezz-felelek típusú interjúk megszokott forgatókönyvei: a közönséggel szembeállva, már-már performanszba hajló dinamizmussal tett eleget Burján Monika kérésének, hogy felkonferálás helyett ő mondja el magáról azt, amit lényegesnek tart.

Hogy ki is Marie-Aude Murail? – a szerző szerint ehhez legjobban utolsó, történelmi témában írott kötete ad kulcsot, ahol művészet és identitáskeresés szorosan összefonódik. Az első kérdést sem ő, hanem a hallgatóság soraiból hirtelen mellé lépő lánya, Constance válaszolta meg: arra, hogy milyen volt művészcsaládban felnőni, humorosan annyit felelt, hogy hiába törekszik az ember rendes polgári foglalkozásra, a művészsors nem kerülhető el, belőle is író lett. Murail hozzátette, a kreatív munka bár bizonytalan egzisztenciával jár, meg kell tanulni úgy boldognak lenni, hogy nem tudjuk, mi fog történni holnap – a világ alapból abszurd és kiszámíthatatlan, a művészet számára sem bír mindig értelemmel, de legalább kellemes.

Bár Murail önmagát általában ifjúsági íróként határozza meg, Burján Monika elárulta, fordítójaként gyakran vonja kétségbe, hogy a történetek valóban csak a fiatalabb olvasóknak szólnak. Erre Murail annyit válaszolt, hogy szerinte a kategóriákat kellene újraértelmezni: önmagát a 7-től 70-ig terjedő korosztály írójának vallja, hiszen minden felnőttben ott rejtőzik a hajdani gyerek, s ő ezt a gyereket kívánja megszólítani, életkortól függetlenül akarja belobbantani az emberben rejlő szikrát. Hangsúlyozta, írásaival megpróbálja elgörgetni azokat az akadályokat, amik az irodalomba lépő olvasó előtt állnak, fogja a kezüket, amíg képesek önállóan eligazodni az úton, ebben látja az ifjúsági író legfőbb feladatát. Regényei hídként funkcionálnak a generációk között, felteszik azokat a kérdéseket, melyek együtt olvasva könnyebben megválaszolhatóvá válnak. A szerző itt kiemelte, műveitől elválaszthatatlannak tartja a reményadás szándékát, lámpásokként fogja fel őket, amik megvilágítják az olvasó útját.

A beszélgetés második felében az itthon is nagy népszerűségnek örvendő Lélekdoki című sorozatra terelődött a fókusz. Burján először arra kérte meghívottját, hogy a regények kiragadott fogalmairól mondja el, ami először eszébe jut róluk. Megtudhattuk, hogy miért egy hörcsög a sorozat ikonikus állatfigurája, hogyan vette át huszárvágással tengerimalac elődje helyét a történetben. Felmerült a kérdés, kit takar tulajdonképpen a lélekdoki enigmatikus figurája, ez a nem átlagos pszichológus, akinek alakja fokozatosan tárul fel a történet előrehaladtával. „Sauveur én vagyok” – Flaubert-parafrázis, de Murail szerint jól összegzi karakteréhez fűződő viszonyát: bár látszólag semmi közös nincs benne és az Antillákról származó férfiban, mindkettejük fegyvere a beszéd, és a másik értő meghallgatása. A „kis ember” úgy vezeti rá pácienseit a megoldásra, ahogyan az író ért szót olvasóival: történeteket mesél nekik, verseket mond és közben hagyja, hogy az ember magától jöjjön rá a titok nyitjára.

Burján Monika következő fogalompárja a sorozat egy megosztó történetszálára terelte a figyelmet: a transz Ella-Elliot kapcsán Murail is elismerte, hogy bár saját nemiségéhez kötődő identitáskereséséből, a fluiditás tapasztalatából indult ki, önmaga egy részét írta bele a karakterbe, valahogy mégsem sikerült kerekké formálnia annak sorsát. Erre lánya hívta fel a figyelmét, Sauveur és Elliot utolsó dialógusa kettejük párbeszédének lenyomata: Constance szerint a pszichológusnak bocsánatot kell kérnie, mivel nem tudott segíteni betegén, ezzel tudnak íróként elégtételt adni az olvasóknak, akik hasonló tapasztalatokat éltek át a valóságban. Murail hozzátette, szerzőként bízik abban, hogy befogadói jó következtetéseket tudnak levonni történeteiből, ugyanakkor mozgásteret akar engedni nekik, hogy kötetről kötetre formálódjon a véleményük. Nem ez volt az első eset, hogy anya és lánya közösen dolgozott egy köteten, Constance visszaemlékezéséből kiderült, hogy szakmai kapcsolatuk a pandémia előtt, Marie-Aude Jézus-átiratával kezdődött, majd a járvány alatt közösen kezdtek dolgozni A lélekdoki 7. részén. Mindkettejük számára kérdés volt először, hogy magánéletből hogyan lehet munkakapcsolatot formálni, de utólag egybehangzóan állították, hogy a közös írás által fogékonyabbá váltak az intergenerációs problémák, az egymástól eltérő nézőpontok megjelenítésére a szövegeikben.

Az esemény végén Murail saját családfogalmáról is számot adott: értelmezésében bármilyen közösség család lehet, a lényeg, hogy olyan emberek alkossák, akik meghallgatják egymást. Sauveur köré is hasonló mozaikcsaládot szőnek páciensei, otthona az a hely, ahol bárki találhat magának egy kis zugot, ahol ottfelejtheti magát. Murail saját életében is igyekszik hasonló otthonokat teremteni – s ha lakása nem is, könyvei mindig nyitott ajtók lesznek az arra járónak.

Fotó: Mariia Kashtanova