bezár
 

zene

2008. 09. 26.
A pálya szélén – katedrálisok árnyékában
Anglikán egyházzene Magyarországon: Interjú Sólyom Richárddal
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A pálya szélén – katedrálisok árnyékában „A Gabrieli Choir művészeti vezetője Sólyom Richárd. Magyar és angol szülők gyermekeként született 1965-ben Angliában, és 2000-ig ott is élt. Jó ismerője a brit zenei kultúrának, és szívügye az angol szakrális zene megismertetése a magyar zenészek és közönség körében” – olvasható a Gabrieli Choir műsorfüzetében. Az angol illetve magyar hagyományokról, egyházzenéről és a profi/amatőr kategóriák kulturális beáagyazódottságáról beszélgettem vele.

PRAE.HU: A neved magyar, de a beszédeden azért érezni, hogy külföldön nőttél fel. Tényleg félig angol és félig magyar vagy?


Sólyom Richárd: Igen. Sokáig úgy éltem Angliában, hogy semmi kapcsolatom nem volt Magyarországgal. Az egész család külföldre ment a háború után, és senki sem maradt otthon. Gyermekkoromban évente egyszer édesapám felhívta telefonon az Ausztráliában élő magyar nagymamámat – csak akkor hallottam magyarul beszélni. Persze Magyarországra emlékeztetett folyamatosan furcsa nevem, amivel angol gyerekként bizony bajlódtam is eleget.

PRAE.HU: Édesapád nem tanította meg új családját az anyanyelvére?

S.R: Nem, magyarul tényleg csak a nagymamával beszélt, amikor boldog karácsonyt kívánt neki.

PRAE.HU: Hogyan lettél mégis újra magyarrá?

S.R: Az évek múltával először csak tudat alatt kezdett érdekelni a magyar felem, aztán egyre kíváncsibbá lettem, és kedvem támadt idejönni – ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán külföldre utaztam. Addig nem is érzékeltem különlegesnek vagy idegennek az angol kultúrát. De ha az embernek két egymástól erősen eltérő két fele van, az egyik előbb-utóbb valami miatt nyomni fogja a másikat, és akkor hirtelen megváltoznak az arányok az életében.

PRAE.HU: Fapados repülők persze még nem voltak divatban akkoriban, szóval nem is jött-ment csak úgy az ember…

S.R: Igen, eleinte vonattal jártam. De azért akkorra a Csalagút már kész volt…Mivel mindig igen alaposan fogok új dolgokhoz, az első utazásra való felkészülés hosszas térképbogarászást, alapos utánaolvasást, azután családfakutatást, és persze nyelvtanulást jelentett. Egy évet töltöttem csak a tervezéssel és a felkészüléssel.

PRAE.HU: Hogyan tanultál meg magyarul?

S.R: Egészen egyedül, az elején csak a Berlitz társalgási kézikönyvéből, amiben nagyon jók voltak a fonetikus átírások. Amikor először jöttem Magyarországra, mindenki meg is dicsért az akcentusom miatt. Valószínűleg a véremben volt. Amikor megtanultam, hogy „szia”, „csókolom”, akkor egyszerre visszajöttek a 20-25 évvel korábban fél füllel hallott magyar kifejezések. Egyáltalán nem voltak ismeretlenek, amikor a könyvecskéből a hangzókat tanultam. Amikor először leszálltam a vonatról a Keletiben – persze esett –, megláttam egy 7-es buszt, és rögtön tudtam, hogy hová megy, mert előre megnéztem. Ennyire felkészültem mindenből. Szóval egyáltalán nem volt idegen az ország, amikor megérkeztem.
Sólyom Richárd. Fotó: Végh Dániel
PRAE.HU: És hogy lett a magyar gyökereit kereső angolból az anglikán egyházzene terjesztője?

S.R: Ebből az első látogatásból lett több és több – egy idő múltával már családnál laktam és egyre hosszabbak lettek a tartózkodásaim. Majd 2000-ben jelentkeztem a Szent István Bazilika kórusába, meg az akkori Gabrieli Kórusba, mert hiányzott a rendszeres éneklés, ami akkoriban angliai életem fontos része volt. [1] Aztán, amikor az ingázás már nem nagyon ment tovább, úgy döntöttem, hogy állandóan itt maradok. De amikor már véglegesen letelepedtem Magyarországon, még akkor sem gondoltam arra, hogy az angol kultúrával fogok majd foglalkozni. Csak a körülmények miatt alakult így.

PRAE.HU: Akkoriban is angol repertoárt énekelt már a Gabrieli Kórus?

S.R: Nem, egyáltalán nem. Évekkel később, amikor különböző okok miatt majdnem megszűnt a Gabrieli Kórus, többen azt mondták, hogy nekem kellene megmentenem, átvenni a vezetését, és tovább csinálni. Amikor elhatároztam, hogy átveszem a kórust és vele a nevet, úgy gondoltam, nincs értelme változatlanul továbbvinni az itthon szokásos, főként magyar darabokból és néhány reneszánsz műből álló repertoárt. Azt mondtam magamban, hogy csak úgy vállalom, ha angol zenét éneklünk a továbbiakban. A régi kórusból megmaradt tagok beleegyeztek a váltásba, de aztán lassacskán lekoptak. Ez alatt az idő alatt viszont legalább volt idő új énekeseket toborozni. Tulajdonképpen nem is volt baj a cserélődés, mert új emberekkel könnyebb új dolgokat bevezetni.

PRAE.HU: Mikor alakult újjá az együttes?

S.R: Az első új évad 2004 szeptemberében kezdődött. Hirtelen kellett egy karácsonyi koncertet átvenni a régi tagokkal, és ez volt a legelső alkalom, hogy én vezettem egy fellépést. Két koncertünk volt Budakeszin és a Szent István Bazilikában – kezdetnek nem is rossz! Ekkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy igen, vállalom és folytatom. Rövid átmeneti időszak után, 2005 nyár elejétől vettem át véglegesen az irányítást. Az újjáalakult kórus első koncertjére 2005 novemberben került sor, melyen Herbert Howells Requiemjét énekeltük.

Nem az volt tehát a tervem, hogy az angol kultúrát terjeszteni jöjjek Magyarországra, hanem pont fordítva, belecsöppentem. Persze ha már átvettem a kórust, egyértelmű volt, hogy angol repertoárt honosítsak meg, és ne még egy magyar repertoárt és madrigálokat éneklő együttest irányítsak. Ehhez a fajta muzsikához Magyarországon nagyon sokan értenek: angol kórusmuzsikát azonban alig énekel valaki, mert a kórusvezetők általában belátják, hogy nem értenek hozzá. Vagy ha csinálják is, nem autentikusan – pont, ahogy annak idején én vezényeltem volna Bartókot, Kodályt, vagy madrigálokat. (Habár mostanra már felkészültem Kodályból is.)

PRAE.HU: Más repertoár meg sem fordult a fejedben?

S.R: Úgy éreztem, hogy a hátterem miatt az angol zene terjesztésével tudnék a legjobban a magyar kultúrához hozzájárulni. Bíztam is magamban – és talán nem is megalapozatlanul. Továbbá korábbi látogatásaim során úgy találtam, hogy itt Magyarországon jobban szeretik az emberek a címkézést, vagyis mindent nagyon alaposan neveznek el. Amelyik kórusnak nem elég hosszú a neve, és nem jelzi eléggé a szakterületét, akkor azt gyakran nem is tekintik jó kórusnak. (Aztán az már más kérdés, hogy tényleg azt éneklik-e a kórusok, amit állítanak magukról…)

Valamilyen specializáció tehát mindenképp kellett, és úgy éreztem, hogy a sikerhez frappáns koncepció is kell. Tudtam tehát, hogy angol zenére szeretném specializálni a Gabrieli Kórust, de az ötletet még csomagolni is kellett, hogy az itteni elvárásoknak megfeleljen, és hogy az emberek tudják, miért pont ezt a kórust választják. Angliában természetesen sohasem csináltam volna ilyen kórust, hiszen ott számtalan világi kórus vette át az anglikán egyház és a katedrálisok muzsikáját, lévén a zenetanárok és énekesek mind-mind abból a környezetből érkeznek. Angliában a katedrálismuzsika nem különlegesség, és ott éppúgy nem is kell a sajátosságait bemutatni, mint ahogy Magyarországon Bartókét vagy Kodályét. Itthon viszont az anglikán szó jelzi, hogy valami különlegességről van szó, és kijelöl a nagy „kórustortában” egy jól körülhatárolható szeletet.

PRAE.HU: És így lett a megöröklött „magyaros” Gabrieli Kórusból anglikán repertoárra specializálódott Gabrieli Choir.

S.R: Pontosan. Az említett „csomagolás” az „anglikán katedráliszene” lett, ami persze elég tág fogalom, de mégis pontosan utal arra a fajta muzsikára, amit régebben énekeltem, és most csinálni akartam. Az „anglikán” meghatározás meglehetősen elég tág és nyitott, hiszen az anglikán egyházzenében mindennapos, hogy a 20-21. században is születnek korábbi korok stílusában darabok. Szóval bajos is lett volna ehelyett valamilyen korszakhoz kötni a repertoárt.

Azután lépésről lépésre azt kellett végiggondolnom, hogyan reklámozzam a megszületett koncepciót. Ez még 2005-ben volt, amikor az új tagokkal először adtunk koncertet. Howells Requiemjét énekeltük, ami egy rövid, de nagyon nehéz, ugyanakkor igen hatásos a capella darab. Azt találtam ki, hogy olyan részletes műsorfüzetet írok, mint ami Angliában szokásos. Hiszen egy fénymásolt szórólap nem elég akkor, ha új kultúrát akarunk bemutatni. A művet hallgatva értelemszerűen elsőre nem lehet megérteni mindent: szükség van némi magyarázatra és talán oktatásra is. Persze egy ilyen műsorfüzetet összeállítani sok munka, de szerves része a koncertjeinknek azóta is – és aki eljön, legalább ezt magával viheti. Jó az, ha a hangélmény mellett írásos nyoma is marad a koncerteknek. Csak tudjanak meg minél többet a koncepcióról, az anglikán zene kontextusáról, kultúrájáról.
Valahogy így alakult ki a Gabrieli Choir: adott volt maga a kórus, meg az elképzelésem, és aztán alakult ki hozzá koncepció és a „misszió”.
Sólyom Richárd. Fotó: www.gabrielichoir.org

PRAE.HU: Te magad hogyan kerültél közel még Angliában a katedrálismuzsikához? És egyáltalán, hogyan kell elképzelni az anglikán egyházzenét és kóruskultúrát?

S.R: Bár a katedráliskórusok hagyománya több száz éve megszakítatlan, de hiába 60 milliós ország Nagy-Britannia, valójában nagyon kevesen gyakorolják és építik ezt a tradíciót. Gyerekkoromban vidéken laktam, és ezért szinte semmit sem tudtam a katedrálisok zenéjéről. Kisebb városokban ugyan vannak úgynevezett „choir society”-k, melyek amatőr énekesekből állnak, de repertoárjuk és a koncepciójuk, sőt még a szervezetük is a katedrálisok gyakorlatát tükrözik. Némelyik persze több Beatles-t énekel, mint Purcellt…

prae.hu


PRAE.HU: Ezek szerint nem is csak a szó szoros értelemében vett egyházzenei gyakorlatra kell gondolni, amikor anglikán kórusmuzsikáról beszélünk?


S.R: A „choir society”-k vezetője gyakran profi zenész, aki egyszemélyben lehet „lay clerk” is ([nekem ez a kifejezés „laikus hivatalnok”] vagyis „hátsó sorban álló énekes”, aki nem feltétlenül zenészként keresi a kenyerét, és a katedrálisba munka után megy énekelni). Abban a kórusban is, ahol én énekeltem, a karnagy és a másodkarnagy is  katedráliszenész volt. Így kerültem először a Carlisle-i katedrálisba énekelni mint lay clerk. Kollégáim a „back row”-ban (a hátsó sorban)  szinte mind gyerekkorukban is énekeltek katedráliskórusban. Nagyon megszerettem közöttük énekelni – a katedrális-kórusmuzsika eddigi legnagyobb zenei élményem.


PRAE.HU: Emlékeszem, néhány éve a Canterbury-i katedrálisban részt vehettem egy Evensongon (vesperás, esti imaóra), és a 20 tagú kórusban egy-egy sokszólamú műben az alig tizenpáréves kisfiúk kettesével énekelték a szopránt, sőt, olykor szólót is, ráadásul tökéletesen képzett hangon. Engem lenyűgözött…


S.R: Igen, ezekben a kórusokban nagyon magas a színvonal. Maximális önállóságot és  felelősséget várnak mindenkitől. Szólamonként általában 8-12 kisfiú (szoprán) vagy 2-2 felnőtt (alt, tenor, basszus) énekel, de úgy, hogy a kórus valójában ketté van osztva. Vagyis a szólamtársad adott esetben a templomhajó másik oldalán áll, és nem is hallod, amit énekel (vagy ha mégis, amikor eljut hozzád a hangja, már rég késő). Csak különleges esetben jut több ember egy szólamba, vagyis hogy legyen szomszédod is. Egyedül a karnagy hall egyszerre minden szólamot és minden hangot, ezért csak ő hallja az arányokat, és minden rajta múlik. Mindehhez nagyon kevés próbát kell elképzelni, viszont szinte minden nap, és akár több szertartáson is énekel a kórus. Ez az anglikán egyházzenei gyakorlat a jellegzetes magyar „tömegkórusokon” felnőtt embereknek nagyon idegen. Tapasztalataim szerint a másokra érzékeny, mégis igazán önálló éneklés főleg a férfiak részéről elég ritka Magyarországon. De ez már valószínűleg kulturális különbség is! (nevet). Szóval katedráliskórusokra írt darabokat magyar kórusokkal és magyar mentalitással néha nehéz elénekelni. Ezek nem népdalfeldolgozások – bizony azok is szépek, de nagyon eltérő hagyományban gyökereznek.


PRAE.HU: Milyen ez az anglikán hagyomány?


S.R: Maguk a szertartások a katolikushoz hasonlók, de a liturgikus zene alapvetően különbözik a katolikustól – nem utolsósorban azért, mert alig alakult át az idők folyamán. Akik a katedráliszenével foglalkoznak, rájönnek, mennyire értékes hagyomány. Ebbe beletartozik, hogy fontos megtartani a régit, de támogatni az újat is. Hiszen ez a hagyomány élő: a napi gyakorlat új műveket teremt! A legtöbb karvezető tisztában van vele, hogy a kortárs szerzőket támogatni kell, és rendszeresen megbízásokkal látják el őket. De hogy milyen a régi és az új zene együtt, a BBC
Radio 3 evensong-közvetítéseibe belehallgatva bárki megtapasztalhatja a csatorna innenső oldaláról is.


PRAE.HU: Mi a kortárs darabok jellegzetessége?


S.R: Nem koncertterembe, hanem liturgikus használatra íródnak, vagyis más közösségnek szánják őket, és más igényeket elégítenek ki, mint a világi művek. Bár egészen fiatal zeneszerzők is írnak katedrálismuzsikát, mégis ugyanabban a felfogásban dolgoznak, mint Thomas Tallis jó 400 évvel ezelőtt, és a művek nyelve is legtöbbször ugyanaz a 16. századi nyelv! Szóval az állandó változás és megújulás ugyanakkor az állandó hagyomány elmélyítését jelenti…


PRAE.HU: És hogyan választod ki ebből a rendkívül gazdag hagyományból  azokat a műveket, amelyek a Gabrieli Choir repertoárját alkotják?


S.R: Ami a darabok kiválasztását illeti: nem kizárólag a kedvenc műveimből áll a repertoár, sőt, nem is énekeltem mindent, amit megtanulunk. Igyekszem úgy válogatni, hogy reprezentatív művek legyenek a műsoron, vagyis régi, új, a capella, orgonakíséretes, nehéz és egyszerű is, valamint az egyházi év minden időszakából és ünnepéhez kapcsolódva. Fontosnak tartom továbbá, hogy egyszerre legyenek műsoron már ismert és újonnan betanult darabok. A tagoknak és a közönségnek is jó, hogy szinte mindent lehet még egyszer énekelni és hallani. Törekszem arra is, hogy érdekesek is legyenek a műsorok: nem szeretem az 50 perces blokkokat, melyek 1-1 nagy műből, vagy kizárólag egy szerző műveiből állnak. Ilyen koncertműsor egyébiránt Angliában ritkán fordul elő – még ha valamilyen évfordulót ünnepelnek, akkor is szerepel az adott szerző művei mellett más is a műsoron, hogy kitűnjön, mitől más, miért jó az adott szerző. Ez a „más” lehet tanítvány, előd, utód, későbbi rajongó és sok minden más.


Ami pedig az gyakorlatiakat illeti: komoly hangsúlyt fektetek arra, hogy eredeti kottákból énekeljünk – ez Magyarországon nem általános. Nyilván nehezebb volt az elmúlt évtizedekben kottákhoz hozzáférni, és most sem feltétlenül könnyebb a helyzet, de azt gondolom, hogy ezt a tipikus „keleti” kottatolvaj mentalitást le kell vetkőzni. Jó néhány zeneszerzőt ismerek személyesen – ők egyszerűen a kottáik eladásából élnek! Én ezért apostoli tevékenységnek tekintem, hogy vásárlok kottákat, és mostanában szinte mindig eredetiből énekel a Gabrieli Choir! Vannak „antológiák” is a kórus szekrényeiben (például egy karácsonyi és egy nagyböjti kötet), amikben több száz mű található meg – ezek kétségkívül jó vételnek bizonyultak. Eleinte ugyan az itteni forgalmazókat akartam támogatni azzal, hogy náluk rendelem meg a kottákat, de lehetetlen határidőket vállaltak volna. Eredeti kottákat ezért mindig Angliából rendelek, ahonnan – a vásárolt tétel nagysága miatt – külön postaköltség nélkül DHL-lel érkezik másnap… Ha pedig kortárs darabokról van szó, akkor általában sokszorosítási licencet szoktam venni.

[cmusic8090]
Részlet Herbert Howells Magnificatjából, a Gabrieli Choir demo-cd-jéről. Vezényel Sólyom Richárd, orgonán közreműködik Gesztesi-Tóth László

 

PRAE.HU: Működik szerinted az anglikán egyházzene a szakrális téren kívül? Tavaly a The Hilliard Ensemble a Börzsöny Barokk Napok keretében adott koncertjükön Vácott, a Fehérek templomában énekeltek (egyébként alapvetően nem anglikán darabokat), és bár egy-egy hamis hangot is hallhattunk, mégis, a kontextus, a templom falai egészen átértelmezték az elhangzó műveket.

S.R: Meggyőződésem, hogy nem. Bár persze van ellenpélda is. A  Thallis Scholars egyik énekesének honlapján lehet például olvasni, hogy ők már olyan profik, és annyira unják a hideg templomokat, amelyekben általában összesen egy darab WC van, hogy inkább csak kényelmes koncerttermekben énekelnek. Ez is egy felfogás. Szerintem a liturgikus zene mégsem való koncertterembe – ha nem is szertartáson, hanem koncerten hangzik el egyházzene, legalább legyen templomban. De még Kodály Missa brevise is egészen máshogy hangzik a Zeneakadémián.


PRAE.HU: Ha már Kodályt említetted, kanyarodjunk vissza a hazai gyakorlatra. Hogyan látod Magyarország és az egyházzene, és különösen Magyarország és a Gabrieli Choir által énekelt anglikán egyházzene viszonyát? Befogadtak az itthoni egyházzenei körök vagy a magyarországi anglikán egyház?


S.R: Mindenekelőtt szeretném leszögezni: a kórus nem vallásos közösség, ilyen módon talán minden egyházi zenei területről kicsit kilóg. A hazai anglikánokkal jó viszonyunk van – hitéleti összefonódásról szó sincs, de nagyon szerencsés, hogy igazi anglikán liturgián is tudunk énekelni, nem csak koncerten. Számomra a kórus történetének eddigi csúcspontja az esztergomi Bazilikában énekelt 2006-os evensong [esti imaóra] – bár nagyon hideg volt, és kemény feladat elé állított mindenkit a műsor, az egész nem koncertként, hanem szertartásként működött. És működött! Bár Angliában számtalanszor vettem részt hasonló szertartásokon, de ez volt az első alkalom, hogy dirigáltam. Legszívesebben a következő életemben csak ezt csinálnám…

Ami viszont a hazai egyházzenei köröket illeti, sajnálom, hogy semmilyen hivatalos kapcsolatot nem sikerült mindezidáig felvenni a magyar egyházzenei tanszékekkel.


PRAE.HU: Pedig időről időre hallani róla, hogy az angol katedrálisok egyházzene-kultúrájáról, vagy
angliai tanulmányutak tapasztalatairól számolnak be…


S.R: Hiába. Persze, hogy hiányzik az a diploma, de hát… Szerintem soha nem is lesz hivatalos kapcsolatom velük – igaz azonban, hogy erre már nem is vágyom annyira. Meg aztán a tanársághoz tényleg szakemberre van szükség, oda nem elég belülről és alaposan ismerni az anglikán egyházzenét. Ilyesmi helyett inkább művelem azt, és arra vágyom, hogy még egy-két jó hangú énekessel gazdagodjon a Gabrieli Choir.


PRAE.HU: Milyen a viszonyod a jobbára fiatalokból szerveződött, külföldi énekstílusokban jártasabb kislétszámú kórusokkal és consortokkal, mint például
Bali János együttesei?


S.R: Egy rádióinterjúban hallottam egyszer Fazekas Gergelyt, aki azt mondta a Bali János vezette A:N:S Chorus-ról: „ez a kórus azok közé a kitűnő fiatal kórusok közé tartozik, amelyekből szerencsére egyre több van és, amelyik valahogy minthogyha nem a Kodály-utat követnék, hanem mintha a nyugat európai mintákat
.[2] Szerintem elég merésznek kell lennie annak az embernek, aki ilyet mond Magyarországon nyilvánosan. Pedig én abszolúte egyetértek vele. Rendkívül érdekesen adják elő a reneszánsz vokálpolifóniát. Örülök, hogy vannak, hogy lehet Magyarországon független, többé-kevésbé kívülálló vezette, ritka és kevesek által keresett profilra specializálódott együttes, akik csak kamarakoncerteket adnak, tehát hangszerkíséret nélkül és sosem a nagy hangversenytermekben. Nagyon tisztelem őket, és külön öröm, hogy időről időre meghívnak egy-egy koncertre énekelni is. (Az A.N.S. kórus a MÜPA kristálytermében lép fel októberben – a szerk.)


PRAE.HU: És mit gondolsz a magyarországi régizene egyik úttörőjéről, Vashegyi Györgyről, akinek az angol muzsikához talán nem csak annyi köze van, hogy kórusát Purcellről nevezte el?


S.R: Nem ismerem őt közelebbről, mert egészen más úton járunk. Bár kétségtelenül az angol zenetörténet részét képezik Purcell művei vagy Händel oratóriumai, de ezek igen távol esnek az anglikán egyházzene mindennapjaitól, és nem is kamaraegyütteseknek valók. Továbbá tőlem meglehetősen távol áll a muzeális jellegű korhűség. Az anglikán egyházzenei profilt épp azért tartom szerencsésnek e tekintetben, mert itt nem feltámasztott, hanem élő hagyományról van szó. Persze ebben akár ott lehet egy Purcell Introitus vagy egy Händel Alleluja is. De mellettük állhat jószerével 500 év terméséből bármilyen orgonadarab, kortárs responzórium és „romantikus” himnusz. Ebben a kontextusban a korhű előadás azt jelenti: másképp kell énekelni és frazeálni, de az adott pillanathoz illő hangszereken és hangokon, és a legnagyobb természetességgel. Itt is van szükség előadói következetességre, de nem minden áron és nem minden téren. De szerencsére elég nagy a zenei piac: biztos vagyok benne, hogy jut hely mindennek.


PRAE.HU: Nem lehet ez a „élő hagyomány” angol jellegzetesség? A tavalyi év során egymásnak adták a müpa kilincseit a legnevesebb európai régizenei sztáregyüttesek, és talán a
legkellemesebb élmény Sir Simon Rattle Mendelssohn-oratórium tolmácsolása volt, amely előadás – bár historikus hangszereken adták elő[, igaz, nem angol és nem is barokk] – valahogy természetesebbnek tűnt, mint akár Harnoncourt, akár Koopman koncertjei.


S.R: Nem tudom, mennyire lehet általánosítani, de sokak szerint a világ legjobb kórusai Angliában találhatók. De ezek az együttesek nem feltétlenül angol darabokat énekelnek világszínvonalon, hanem akár spanyol reneszánszt vagy német korálokat! És Kodály Esti dalának általam ismert legjobb előadása is a King’s Singerstől való. Hogy miért? Talán éppen azért, mert nem elég megbízhatóan és autentikusan énekelni egyetlen stílust, és mindent aszerint előadni – alkalmazkodni kell. És ebben a legjobbak az angolok, és éppen az anglikán egyházzene, illetőleg az arra épülő choir society-k változatos, évszázadokon átívelő repertoárja és stílusismerete miatt! Kollár Éva nemrég állította egy rádióinterjúban, hogy Magyarországon azért kevés a jó kórus, mert túl sok helyen ugyanúgy énekelnek madrigálokat, mint korálokat vagy Kodályt.


PRAE.HU: Vajon mi lehet ebben a szerepe a
Kodály-módszernek…? Angliában egyébként ismert a Kodály-módszer? Amerikában vagy Japánban tudjuk, hogy nagyon divatos, de persze ott nem is igen találunk több száz éves kórustradíciót.


S.R: Igen, nagyon sokan azt gondolják, hogy a legjobb dolog, és Angliában is vannak rajongói. Hogy mondjam ezt finoman? Én magam nem vagyok benne biztos, hogy a kórusvilágban ez annyi mindenre megoldás, mint amennyit a támogatói mondanak.

Gabrieli Choir

PRAE.HU: De a Gabrieli Choir tagjai között mégiscsak jobbára Kodály-módszerrel tanult énekesek vannak, nem? Kik és miért választották éppen ezt az együttest: az anglikán zenéért, vagy netán az angol nyelv miatt?


S.R: Részben ismerősökből, és az ismerősök ismerőseiből verbuválódik a kórus, de a
Fidelio fórumáról is jöttek jelentkezők, így például állandó orgonakísérőnk, Gesztesi-Tóth László is. Talán kéne egy kis felmérés a tagok között, miért csatlakoztak… (nevet) Azt gondolom, a kíváncsiság, az újdonság ereje, meg persze a barátok hívják az újakat. De koncertjeink, a visszajelzések alapján sikeres honlapunk illetve mostantól a demo-CD alapján is elég sokan jelentkeztek és jelentkeznek a kórusba.


Ám nem kevésbé érdekes kérdés, kik nem énekelnek nálunk. Durván általánosítva többször úgy éreztem, hogy van egy elvárás Magyarországon, hogy a kórusok csak azoknak valók, akiknek énekes szólistaként nincs lehetőségük olyan komoly, színvonalas és igényes előadásokban résztvenni, mint kóristaként. Szerencsétlen esetben ezért egy nagylétszámú kórusban egymás mellett álló, de egymásra alig-alig figyelő „rossz” szólisták állnak. Egyszerűen nincs megfelelő kórustapasztalatuk. Angliában azonban épp fordítva van: a szólókarrier a kórusbeli tapasztalatokra épül, vagyis amikor már egy kisegyüttesben a tagok megtanulnak énekelni és megismerik a különböző stílusok fortélyait, akkor teszik csak meg a szólókarrier felé vezető első lépéseket.


PRAE.HU: Ez elég szomorúan hangzik…


S.R: Az az igazság, hogy a magyar zenepedagógusok többsége nem tud semmit a Gabrieli Choirről. Az a sejtésem, hogy nem lenne jelentősen más a helyzet, még akkor sem, ha tudnának. Az itteni tekintélyelvű rendszerben én igazi outsider vagyok. Persze érthető, hogy a fiatalok a tanáraiknál akarjanak énekelni, de az mégis érthetetlen, miért tanácsolják el adott esetben a Gabrieli Choirtól a növendékeiket? Mert sajnos volt rá példa, és nem csak egy. Miért nem hiszik el, hogy egy kórus jó lehet akkor is, ha a karnagy nem Magyarországon, nem Kodály-módszerrel tanult, és nincs zenészdiplomája? Angliában egyébként olyan sok színvonalas choir society van, hogy nem is lehetne minden kórusvezetőnek diplomája. De ez ott nem is fontos. Míg Magyarországon először azt kérdezik, ki volt a tanárod, vagy hogy hol végeztél, Angliában először meghallgatják a kórust vagy a demo-CD-jét. A katedráliskórusok karnagyai persze profik, de a kevés katedrálishoz képest nagyon sok amatőr kórus van. Ám míg az „amatőr” szó magyarul pejoratív, és azt jelenti, hogy ’rossz’, angolul csak annyit tesz: ’nem ebből élnek’ – ettől még a hozzáállás, a szervezés, a repertoár és a hangzás is lehet profi.


PRAE.HU: Egy kórus – így a Gabrieli Choir is – szinte folyamatosan tagokat toboroz. Milyen jelentkezőket vársz, pontosabban mit vársz a jelentkezőktől?


S.R: Mindenekelőtt azt, hogy érdekelje az anglikán katedrálismuzsika, hiszen annyira más zenéről van szó, mint amit itthon megszokhatott. Az érdeklődés és kíváncsiság mellett az énektapasztalat és a kottaolvasás is elengedhetetlen. Életkori korlát semelyik irányban sincs. Feltétel viszont, hogy a vasárnap esti próbák 75%-án jelen kell lenni. Meghallgatás és szólóztatás ellenben nincs: mivel a kórus kislétszámú, úgyis halljuk egymást… (nevet). Van viszont próbahónap, ami alatt a jelentkező és a kórusvezető eldöntheti, tudnak-e együtt dolgozni. Az angoltudás ugyan nem feltétel, de előnyös – bár úgyis kialakul. A munka tehát intenzív, de gyorsan megtérül és ezért élvezetes, a próbák hangulata pedig nagy jó szokott lenni.


PRAE.HU: Említetted, hogy 17. századi angol nyelvet használja a katedráliszene. Nem okoz ez nehézséget a magyar énekeseknek?


S.R: De, természetesen. Nagyon fontosnak tartom nemcsak a 17. századi, hanem a modern angol nyelv elsajátítását is. A próbafolyamat része ezért az angol nyelvvel való foglalkozás is: a szavak jelentésének és a kiejtésének tisztázására mindig szánok időt. Egyébként ez is menet közben alakult így, a gyakorlat mutatott rá, hogy szükség van ilyesmire. De nem csak az énekeseknek fontos az angoltudás – most már látom, hogy a kórusművek kísérői számára is nélkülözhetetlen, mégpedig két okból. Az egyik aspektus a szöveg jelentése. Persze ezt könnyen meg lehet tanulni, és fontos is, hiszen – banális példát mondok – ebből derül ki, szomorú vagy vidám-e az adott részlet. Ezt a muzsikus a kottából is meg tudja állapítani. De nem is ez az igazán fontos, hanem az angol beszédritmus: a szavak, a mondatok tagolása és felépítése. A hangszeresnek is úgy kell játszania a szólamát, mintha a szöveget énekelné. És az angol beszédritmus bizony teljesen különbözik a magyartól.

Angoltanárként is működök, és a haladó szintű – amikor már szinte csak angol nyelven beszélünk – tanítványaim felé megfogalmazott első szabály úgy szól, hogy ne magyarul gondolja el az angol mondatot. Csak úgy van ugyanis esély angol mondatra. A szavak jelentésénél még fontosabb, tudod-e, melyek a súlytalan szavak, hangsúlyos szótagok stb. Az angol nyelvű vokális darabok mindezzel zeneileg játszanak. A nem anyanyelvű énekeseknek pedig a finomságokat ütemről ütemre kell betanítani – de korántsem lehetetlen elsajátítani az angol énekbeszédet! Csak azt kell mindig szem előtt tartani, hogy nem a kézenfekvő, jól ismert magyaros deklamációra épül (azaz a szöveg hosszú/rövid magánhangzóinak megfeleltetett hanghosszúság). Tökéletesen bizony csak rendkívül érzékeny fülű zenészek és/vagy perfekt angolok tudják megvalósítani…


PRAE.HU: Árulj el néhány titkot! Mire kell figyelni az angol nyelven való éneklés során?


S.R: A mássalhangzók intenzitásával lehet trükközni. Ez az angol énekes gyakorlatban természetes, noha eltér a beszélt nyelvtől. Az énektanárok szerint egyébként a sok mássalhangzó-kombináció és diftongus miatt az angol a legnehezebben énekelhető nyelvek egyike. A magánhangzó-képzés, hiába mások maguk a hangzók, minden nyelven történő énekléskor hasonló; azt azonban, hogyan és mikor kell a mássalhangzókat megszólaltatni, angolul újra kell tanulni. Ha ugyanis jó a kiejtés, a darab– vokális zenében nélkülözhetetlen – fele lényegileg meg is van. Jellemző, hogy másokkal ellentétben egy jó angol kórus felvételén minden szó érthető akkor is, ha nem angol nyelvű mű hangzik el. A Sir John Elliot Gardiner vezényelte, idei MÜPA-beli János-passiót például németül énekelték, de minden egyes szót kiválóan lehetett érteni. Nem tudom, vajon Magyarországon tanítják-e ezt az énekes fonetikát, és hangsúlyozzák-e eléggé az egységes és tökéletes szövegmondás fontosságát?

Sólyom Richárd. Fotó: Végh Dániel

PRAE.HU: Végül arra kérlek, mesélj a Gabrieli Choir  aktuális koncertjeiről, terveiről!

S.R: Nemrég készült el a kórus demo-CD-je – ezt nem kereskedelmi forgalmazásra szántuk, hiszen csak 20 percnyi anyagot vettünk fel, viszonylag egyszerűbb technikával és kevesebb ráfordítással. A CD-t azonban több koncertszervezőhöz is elküldjük majd.

 

Szeptemberben a kórus a kézben lévő repertoárból ad(ott) koncerteket: szeptember 14-én a városligeti Jáki kápolnában, szeptember 28-án vasárnap este fél nyolckor a Herminamezői Szentlélek templomban (XIV., Kassai tér 2). Az ősz folyamán, november 16-án délután 16.00-i kezdettel a budapesti anglikán közösséggel  közös produkció lesz a St. Margarit-ünnepi evensong, mely egyúttal Kocsár Miklós Nunc Dimittis című darabjának ősbemutatója is lesz. Ez jelentős pillanat a kórus életében, hiszen először fordul elő, hogy magyar szerzeményt adunk elő, de mégis anglikán körülmények között. Ez az áthidalás-koncepció tetszik nekem, és érdekes a története. Kocsár 12 évvel ezelőtt írt egy zseniális Magnificatot, ami annyira megtetszett nekem, hogy felkerestem, és felkértem, hogy írjon mellé egy Nunc Dimittist – ez a két ún. evangéliumi ének (Szűz Mária és Zakariás hálaénekei) párban áll ugyanis az evensong középpontjában. Azt javasoltam, hogy a Magnificat-beli Gloria térjen vissza a Nunc Dimittisben (ahogyan az eleve evensongra írt műveknél szokásos). Kocsár Miklós egy ideig habozott, hiszen – bár más jellegű a zene és a szöveg – fel kell idéznie a régi pillanatot, hogy az új darab valóban annak folytatása lehessen. Hál’Istennek végül a felkérést elfogadta – az elkészült mű pedig tényleg nagyon szép lett!

 

Karácsonyi készülődés jegyében december 12-én este 18.00-kor újra éneklünk egy „festival of nine lessons and carols”-t. Ez egy 1920-as évek óta létező, hagyománnyá vált karácsonyi szertartás, amit eredetileg a Cambridge-i King’s College kezdett el. Világszerte sugározta a rádió, s mostanra már mindenfelé elterjedt. Tavaly a Bécsi kapu téri templomban énekeltünk, és közreműködött a Tóth Márton vezette Kodály kórusiskola Exsultate fiúkórusa. Idén is együtt lépünk fel velük, de a helyszín a Szent Columba skót presbiteriánus templom (VI., Vörösmarty u. 51). 2009 tavaszán kerül sor a kórus fennállásának eddigi legnagyobb eseményére: angliai turnéra indulunk Húsvét előtt. Még 2006-ban hívtam Budapestre régi angliai kórusomat, s többek között Fauré Requiemjét adtuk elő közösen a Bazilikában. Ezúttal Carlisle 900 éves katedrálisában a János-passió előadására kerül majd sor, de lesznek önálló koncertjeink is, vegyes angol-magyar műsorral. Kocsár Miklós említett műve mellett Kodály Zoltán Sík Sándor szövegére írott Te Deumát fogjuk énekelni, az angol reneszánszból pedig Robert White gyönyörű Lamentációját szólaltatjuk meg több kortárs mű mellett.

 

A távolabbi jövőben tervezünk egy orgonakíséretes Lajta-misét, de sor kerül egy jazz mise magyarországi bemutatójára is. Hasonló projektet egyébként már nagy sikerrel teljesített a Gabrieli Choir: 2007-ben James Whitbourn szaxofonos miséjét adtuk elő Bacsó Kristóf közreműködésével. Ezúttal Will Todd Mass in blue című művét fogjuk előadni.

 

De minden elmúlt, futó és tervezés alatt álló projektünkkel kapcsolatban érdemes ellátogatni a kórus honlapjára: www.gabrielichoir.org!

PRAE.HU: Köszönöm a beszélgetést!


S.R: Szívesen!




 

[1] Sólyom Richárd „Hatévesen kezdett zongorán játszani, majd csellózni és orgonálni is tanult. Első tapasztalatait az éneklés terén a Whitehaven-i St. James templom kóristájaként szerezte szűkebb hazájában, Észak-Nyugat Angliában, de a kóruséneklést igazán csak felnőttként szerette meg, húsz évvel később. Már több kamarakórusban és vegyeskarban énekelt a környéken, amikor a 90-es években meghívást kapott a Carlisle-i katedrális kórusába. Ez egy professzionális, csak fiúkból és férfiakból álló együttes, mely több száz éves töretlen hagyományra tekint vissza. Az itt szerzett tapasztalat – Richárd szavaival élve az „egyik legmélyrehatóbb és legértékesebb” egész életében – termékenynek bizonyult, és később nehéz szívvel tudta csak otthagyni ezt a kórust, hogy több időt tölthessen Magyarországon.” – olvasható a Gabrieli Choir honlapján.

[2]  Bartók Rádió (MR3) Muzsikáló reggel 2005. június 15. (Mácsai János interjúja Fazekas Gergellyel)



 

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Borbély László zongoraművész és Zeneakadémista tanítványainak koncertje
Világsztárok a Budapest Jazz Clubban: Oz Noy Trio
A 180-as Csoport című kötet bemutatója

Más művészeti ágakról

színház

Egy tökéletes nap Szenteczki Zita rendezésében a Hatszín Teátrumban
Renaud-Delage: Gru 4
színház

Interjú Pálffy Tibor színésszel külső-belső tényezőkről, színházi igazságról, és szerepről
Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés