bezár
 

irodalom

2024. 10. 28.
Szerzők, kritikusok és egyéb állatfajták
Gerőcs Péter Szembenézni a tehetségtelenségünkkel kötetének bemutatója az Őszi Margón
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Szeptember 13-án este fél nyolckor mutatták be Gerőcs Péter Szembenézni a tehetségtelenségünkkel című esszékötetét az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon a Táncszínház Kamaratermében, ahol Veiszer Alinda újságíró beszélgetett a szerzővel.

Veiszer felvezetésül a Címadás titka című esszé elejét idézi a közönségnek, majd ezt követően felteszi első kérdését: Honnan jött a kötet címe? Gerőcs elmondja, a címválasztásnak több oka is van: egyrészt provokáció akart lenni, az olvasó figyelmének felkeltése, mivel a címadáshoz részben hozzátartozik a marketing. Másrészt önironikus gesztus, ugyanis elmondása szerint ő maga nem jó címadó – végül a kiválasztás 18-25 cím közül történt, így született meg a végleges döntés. Modoros hangzása miatt sokan kritizálták, mert a második szava nagyon hosszú, és nehezebben kimondható. Fontos szerepet kap az Írások az írásról alcím, amelynek fő feladata megtámogatni, kontextusba helyezni a címet. 

prae.hu

Szóba kerül továbbá, mit jelent pontosan, ha a cím „affektál”: ez a túlságosan modorosnak ható címre utal, ami nem probléma, ha éppen ez a célunk vele – ennél a kötetnél például az elbeszélő stílusát érzékelteti. A következőkben Veiszer megkéri az írót, olvassa fel a címadó esszét a kötetből, amiben olyan témák kerülnek elő, mint a hibáinkkal való szembenézés, a határaink megismerése, illetve próza és vers közti különbségek:

(...) az írói pálya kérdése életpálya kérdése is. Aki például regényírásra adja a fejét, az a magányt választja, az elszigeteltséget. Konok lesz és hajlíthatatlan. Részben antiszociálissá válik, ennek következtében a lelke érdes lesz, illetve göcsörtök jelennek meg rajta.

A következő kérdés A tudatállapot váltások nehézségei című esszével áll kapcsolatban: „Az író feltétlenül kialakítja az alkotói énjét, ami elválik a hétköznapi énjétől?” – Gerőcs szerint az írónak alapvetően három „énje” van: a polgári, hétköznapi élete, a világtól elszigetelt, és az írói, amit az írás alakít ki. Ez a folyamat attól a döntéstől veszi kezdetét, amikor az alkotó a lírát vagy a prózát választja, hiszen ez később hatással lesz a szerző életmódjára. Emellett különbséget lehet tenni a novellák, esszék írása, valamint a regények alkotása között:

„Novellát, tárcát, kritikát, esszét tudok Pesten írni, (...) azt akár egymást követő napok lopott két óráiban is meg lehet csinálni. (...) Itt jön a másik fele, a regényírás. Az iszonyatosan gyötrelmes, nyilván megvan a maga szépsége – gondolok itt az elmerülésre egy tágas univerzumban –, de az nem lehetséges, hogy közben picit kiszaladok szociális életet élni, közben újságot is olvasok, elmegyek moziba, vagy ordít a gyerek. Nem tudok visszazökkenni percenként, nekem akkor kell minimum egy hét és napi nyolc-tíz óra.”

Mindezek az elvonulások fokozatosan befolyásolják az író személyiségét: vannak olyan vonások amelyek csak időszakosak, vannak, amelyek örökre megmaradnak. A regényírás legjobban a gyerekek legózásával modellezhető: elvonul a saját kis világába az építőkockákkal, ahonnan szörnyű visszatérni a valóságba – ilyenkor az ember mindig visszavágyik az általa létrehozott atmoszférába. Előfordulhat olyan is, hogy az ott tartózkodás idejére az ízlése is megváltozik – Gerőcs bevallja, a vidékre vonulásának időszakában például más dolgokat eszik ahhoz képest, mint amiket hétköznap szokott fogyasztani.

Veiszer a továbbiakban felhozza a sérelmek megjelenését a kötetben, amivel kapcsolatban részletet olvas fel az Abbahagyni az írást című esszéből:

(...) Vállaltam az életre szóló magányt, vagyis az írói életformát. A polgári életemmel is ezt dúcolom alá. Pénzkeresetem szezonális jellegű, és azt szolgálja, hogy a fennmaradó időkben tudjak gondtalanul írni. Az íráshoz végül vettem egy kis házat is, ahol tökéletes nyugalom vesz körül. Az első kötetem megjelenése szerencsésnek mondható, legalábbis részben. (...) A második kötetemnek, bár ezzel számoltam, nehezebb volt a sorsa. (...) Tanulmányút volt ez nekem, nem utolsó sorban pedig előkészítette a nagyobb formát. (...) Amikor a pályám történeti mozzanatait fűzöm fel egy szálra, nem figyeleméhségről beszélek, hanem arról a nagyon egyszerű kérdésről, hogy vannak-e olvasói egy könyvnek.

Ehhez kapcsolódóan teszi fel Veiszer a kérdést: mennyire és milyen indíttatásból kapnak szerepet a szerző sérelmei a kötetben? Gerőcs szerint nem a sérelem kikívánkozásáról van szó – ezekre már megíráskor külső szemlélőként tudott tekinteni. A kötetnek szándékában áll bebizonyítani: minden megmutatható és mindenről lehet írni, akár pozitív, akár negatív dologról, vagy az író saját sérelméről van szó (mindezt konkrét nevek említése nélkül).

Gerőcs idősebb pályatársaival tréfásan szokta megjegyezni: az irodalomtörténet igazából a szerzők sérelemtörténetének végtelen hosszú sora. Ehhez sajnos az is hozzátartozik, hogy Magyarországon nagyon kevés az elégedett író, tehát a kötet igazából nem csupán az alkotó egyéni problémáival foglalkozik, hanem megjelennek benne a hazai szerzők sérelmei is.

Az egyik esszében az írók sikerei és azok kimutatása van terítéken: Gerőcs szerint kétféle írói típus létezik, Veiszer ezekre kérdezett rá. Az egyik a „színész író”, aki szeret színpadon szerepelni, ezért szinte bármilyen fellépést vállal még abban az esetben is, ha nem igazán ért az adott témához. A másik ennek a szöges ellentéte, a „szerzetes író”, aki teljesen elszigetelődik a világtól, emellett gyakran megveti a „színész írókat”. Felhoz egy harmadik kategóriát is, aki e kettő között kap helyet. Gerőcs saját magát a szerzetes író és a középső kategória közé helyezi.

A következőkben a nyolcvanas években alkotó, ma is élő szerzőkről esik szó, pontosabban arról, hogyan élik meg a mai világot, hogyan boldogulnak benne íróként. Gerőcs válaszában felvázolja az akkori helyzetet: a nyolcvanas években sokkal kevesebb volt a kiadó, ezáltal nem jelent meg annyi könyv, valamint többen voltak a szakmabeliek.

Manapság nem feltétlenül az említett szakemberek, vagy nem csak ők határozzák meg, mi kerül az úgynevezett kánonba, tehát kisebb az átfedés. A híres író nem biztos, hogy szakmailag is elismert. A szerzők közszereplésével kapcsolatban Gerőcs megemlíti, manapság nem elég jól írni, hanem egyfajta brandet kell felépíteni, hogy azon keresztül tudomást szerezzenek a műveiről az olvasók – emiatt vannak tehetségesek, akik kevésbé ismertek, és olyanok, akikről szinte mindenhonnan hallani lehet.

Másik bekezdésében Gerőcs azt taglalja, hogy ő maga milyen szerkesztő, valamint felmerül személyes „bocsánatkérése”, amiért tíz éven keresztül kritikákat írt. Ennek kapcsán tette fel Veiszer a kérdést: Mi abban a szereptévesztés, ha az ember kritikákat ír íróként? Gerőcs azt állítja, ez a magyar irodalom egyik sajátossága, miszerint az író írhat pályatársai munkájáról kritikát, ami olyan, mintha a rövidtávfutó mondaná meg, ki ért először célba. Említést tesz az elfogultság kérdéséről: mivel a pályatársakat sokszor személyesen ismerik, nem feltétlen tud a kritika ténylegesen bíráló maradni – túlságosan pozitív vagy negatív lesz, egyes esetekben pedig előfordul személyeskedés.

Ezt követően Veiszer felkéri a szerzőt A novellaírásról című esszé egy részletének felolvasására, a továbbiakban az elhangzottakról esik szó. A gyűjtemény e darabja elsősorban magára az írói szakmára fókuszál, a novella sűrítését tárgyalja – emellett a többihez képest kevésbé személyes, mondhatni saját szerzeményét kommentálja. Másodsorban célja az interaktivitás, miszerint az olvasót szeretné jobban bevonni az alkotói folyamatokba, megmutatni neki, mi történik a kulisszák mögött, mitől lesz jó a novella. 

A szerző elárulja, két kategóriába sorolhatók az esszék: egyfelől vannak a személyes témájúak, ahol saját tapasztalatairól ad számot, másfelől azok a szakmai témák, amelyek kapcsán a címadás nehézségeivel vagy a novella jellemvonásaival foglalkoznak, de azzal is, milyen sajátosságai vannak az esszének a novellával szemben. Gerőcs elmondja, a kisebb terjedelmű prózai művek közül a legszabadabb az esszé – annak nincs igazán formai követelménye, ezzel szemben a novellának kötöttségei vannak, például a narrációt illetően. Beszámol saját esszéiről: legtöbbjét a regények kipihenése végett írja, átvezetésként a következő regényhez. Gerőcs épp ezért Szembenézni a tehetségtelenségünkkel című kötetét esszé-novella kötetnek tartja, hiszen szövegei sok esetben tartalmaznak novellisztikus elemeket.

Zárásként Veiszer megkérdezi Gerőcsöt, sikerült-e kipihenni a legutóbbi regényét és felkészülnie a következőre. A szerző elmondja, ezeket az esszéket budapesti tartózkodása idején írta, párhuzamosan a regényével. Ezt az időszakot krízisként élte meg, mivel nem tudta, merre tovább, úgy gondolja: érdemes már a regény írása közben kidolgozni a következőnek legalább az alapkoncepcióját.

Szó esik Gerőcs jelenleg készülő terjedelmesnek szánt regényről, amelyet körülbelül egymillió karakteresre tervez, az első fejezete már el is készült. A beszélgetést követően aki dedikáltatta Gerőccsel a kötetét, az kaphatott ajándékba egy, a szerző által készített befőttet, amit vidéki kertjének terméseiből főzött. 

Kép: a Líra hivatalos oldala

Négyzetes kép a leadben: a Margó Fesztivál hivatalos oldala

nyomtat

Szerzők

-- Papp A. Panka --

Papp A. Panka 2003-ban született Budapesten. Jelenleg a Károli magyar szakán tanul valamint verseket, novellákat, esszéket ír.


További írások a rovatból

Blended Intensive Programme Pozsonyban
Szubjektív esszé egy koreai költészeti könyvbemutatóról
irodalom

Bemutatták Szeles Judit Világatlasz című verseskötetét
Bakos Gyöngyi Nixon nem tud lépcsőzni című kötetéről

Más művészeti ágakról

Szinvai Dániel: álmomban az eső
gyerek

Jön Veszprém legvidámabb hétvégéje!


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés