Környező ország, egykor magyar terület – eljutni nem nagy dolog. Mégis, a kiszakadás a fontos, az, hogy nem otthon vagyok. Szeretem kikapcsolni az internetet ilyenkor a telefonomon, egyedül a térképet nyitni meg és a kamerát. Eddig a legtöbbet irodalom, írás miatt utaztam. Ez a hét a tudományé, a Comenius Egyetem vendége vagyok hat napig. Most soknak tűnik, szinte beláthatatlannak. Voltam már itt, mit lehet csinálni ennyi ideig. Ez később majd megváltozik.

Napközben tömeg, új emberek és megszokott arcok, a nevek, a termek száma a legfontosabb. Az első napon az utolsó előadás alatt tíz perc zuhogó eső, aztán napsütés, csend. Az ablakból figyelem, hogyan változnak meg a fényviszonyok néhány pillanat alatt. Amikor vége, táskával, bőrönddel, esernyővel vértezem fel magam, csak ledobni volt időm az egyik szobában. Mire a főbejárathoz érek szakad és tűz a nap.

A 100-as körzetben lakom, megnyugtató szám. Próbálom megtalálni a buszmegállót, ami elvisz a szállásig. Persze, több út is lehetséges, előbb a rövidebb időtartamút választom. Esernyővel és telefonnal az egyik kezemben, bőrönddel a másikban a macskaköveken nem egyszerű. Útitársaimmal, akik nem társaim az úton, hanem az itt tartózkodásban inkább, azt beszéltük meg, a mai pihenőnap. Ahogy a centrum felé igyekszem, megpillantom a hatalmas feliratot: Quo vadis. Kérdőjel nincs.

Úgy képzelem, Péter haja zilált, arcán verejték, mint később azé lesz, akit megfeszítenek. Nagyokat lép, szinte fut. Nekiütközik a másik, meglepődik ezen, akkor akarja megtudni. Hová mész? Hát nem úgy nézek ki arcomon esőcseppekkel, az érkezés fáradtságában, mint egy kissé zavarodott Péter, aki alatt megfordul a szerencse kereke, így ő kapja a kérdést? És előttem templom áll, hatalmas dóm, aljában kávézó, könyvesbolt. Péter a Rómába igyekvő Jézus előtt ideges lehetett, engem most, a szétdurrant felhőivel ragad meg ez a város.

Megtalálom a megállót. Ez hosszabb út, de direkt járat. Jegyet nem veszek. A szállás szép kertváros, a kapu előtt hatalmas kereszteződés. Több idő átjutni, mint ideérni valahonnan. A recepción nem beszélnek angolul, egy kis gép fordítja szlovákra mondataim, és hol egészen tiszta, hol szinte megfejthetetlen tagmondatokra a számomra idegen szót. Mire elfoglalom a szobát, megszáradok.

Estefelé sétálni indulok. Vannak emlékeim az óvárosról. Ulicák, szecessziós mintázatok, boltívek, udvarok, kápolnák, ortodox templomok és a legszebb mind közül: a Mihály-kapu. Egykor vizesárok volt itt, ma csak híd. Védeni négy oldalról kellett, amit a középkorban Pozsonynak hívtak. Ma ez az egy áll, a másik hármat felrúgta a Szent Mihály lova. A híd alatt a könyvtár udvara, a padokon emberek olvasnak. Mielőtt ágyba kerülök, látom, ahogy egymásba csúsznak a korszakok. Itt ül két lapozás között a múlt.

 

 

 

Fotó: Horváth Florencia