A hivatalos versenyprogrammal párhuzamosan futó Un Certain Regard válogatása 2025-ben három színésznek is lehetőséget adott arra, hogy rendezőként foglalkozzunk velük; Kristen Stewart (The Chronology of Water) és Scarlett Johansson (Eleanor the Great - itt írtunk róla) mellett az angol titán, Harris Dickinson élvezte a francia Riviéra csillogását és a nívós filmfesztivál kitüntetett figyelmét. Dickinson az elmúlt évek során a filmfesztiválok visszatérő vendége lett; olyan, Cannes-ban bemutatott filmekben szerepelt korábban, mint a Matthias & Maxime (Xavier Dolan, 2019) és az Arany Pálma-nyertes A szomorúság háromszöge (Ruben Östlund, 2022), Velencében pedig a Jókislány (Halina Reijn, 2024). A kamera előtti magabiztosságát a rendezői székben is megőrizte, minek köszönhetően az Urchin tükrözi Dickinson karakán személyiségét, ízlésvilágát és körvonalazódnak filmes referenciái.

Az Urchin pontosan olyan független film, amilyen Harris Dickinson — lendületes, fiatalos, egyedi, és nagyon brit, mely az ország társadalom peremére szorult karaktereire fordítja a kamerát. 

A főszereplő, Mike hajléktalanként 5 éve lézeng London utcáin és azt a kevés pénzt, amit a járókelőktől kap, drogra és alkoholra költi, amikor pedig egy üzletember jószívű szamaritánus képében segíteni szeretne neki, Mike a felé irányuló rokonszenvet kihasználja, és erőszakkal válaszol a kedvességre. Tette következményeként – nem először – börtönben találja magát, ahonnan szabadulva, immáron józanul, próbál új fejezetet nyitni az életében. Egy külvárosi lepukkant hotel konyháján kap munkát, ahol nemcsak barátokra tesz szert, hanem önsegítő meditációs kazettát hallgatva igyekszik magába nézni és megváltozni. Impulzív természetét azonban nem tudja örökre lecsillapítani, így a stabilitást biztosító állást elveszíti, és ismét az utcára kerül.

Harris Dickinson a pillanatképeken alapuló realista ábrázolásmódot Mike tudatalattijának szürreális vízióival lazítja fel, ezzel mind főhőse, mind a film textúrája kiszakad a nyomasztó szociális közegből, és némi fellélegzést enged a nézőnek. A kozmopolita Londonból Mike képzeletében mélysötét barlangba és gótikus katedrálisba csöppenünk.

A film tónusát egyaránt ez a kettősség járja át, így a témáját tekintve elkeserítő társadalmi tabló Mike gyermeteg személyiségén keresztül felszabadult perceket is tartogat.

Ilyen az, amikor Mike a szállodai kollégáival egy karaoke bárban az Atomic Kitten Whole Again című dalát éneklik, vagy amikor egy használtruha boltban kígyómintás mokaszin cipőt vesz magának, de hasonlóan a szabadság illúzióját hinti el a tábortűz körüli tánc a Voyage, voyage című slágerre. 

Az Urchin főszereplője, Frank Dillane hitelesen formálja meg Mike destruktív személyiségét, aki ballépéseivel reményvesztve hánykolódik az életben, keresi helyét a világban. Harris Dickinson nem hiteget hamis reményekkel, de nem is mond le végleg Mike-ról. Dillane alakítása olyannyira meggyőző, hogy az Un Certain Regard zsűrije őt választotta a legjobb férfi színésznek. Dickinson érzékeny, és formanyelvileg is bátran kísérletező rendezői debütálása után izgatottan várjuk, hogy milyen filmmel áll elő legközelebb. 

A rövidfilmeket (Wren Boys, Leash, Pompeii) rendező Harry Lighton első egész estés filmjében a BDSM és a motorosok világába kalauzol el bennünket.

A Pillion-t (jelentése a motorbicikli hátsó ülése) röviden úgy lehetne leírni, hogy a meleg motoros BDSM film.

Természetesen ezzel a leegyszerűsített, ám lényegre törő definícióval elveszne az az intim, megható és humoros rétege, melytől a fesztivál egyik kedvence lett, és amiért kiérdemelte a mezőny legjobb forgatókönyvének járó díjat.

A Pillion Adam-Mars Jones 2020-ban megjelent Box Hill című könyvének az adaptációja és kontextualizálása, ugyanis Harry Lighton az eredetileg ‘70-es években és Surrey-ben játszódó történetet napjainkba és London külkerületébe, Bromley-ba helyezte át, ezzel olyan környezetet kreálva a szereplőknek, melyben a homoszexualitás már nem hordozza az elmúlt korok béklyóit, és így a két főszereplő, Colin és Ray felszabadultan feszegetik kapcsolatuk kereteit és egymás érzelmi határait. 

A Harry Potter-filmek Dudley-ját alakító Harry Melling merészen és ügyesen választ magának szerepeket (A vezércsel, Please Baby Please, Harvest), és oszlatja el a róla kialakult képet. Ennek újabb állomása a Pillion jól nevelt, szerelemre vágyó Colinja; ebben a szerepben a brit színész testileg-lelkileg levetkőzik és önként átadja magát az Alexander Skarsgård által alakított északi szexistennek, Raynek, a rejtélyes motorosnak, aki rögtön felismeri Colinban az alázatos természetet és a felfedezésre váró szexuális vágyakat, melyek a domináns-szubmisszív kapcsolat alappillérei. Ray az úr, Colin a szolga. Ray kiadja a parancsokat, Colin pedig teljesíti azokat: mos, főz, takarít, az ágy lábánál a földön alszik, levágja göndör haját és lakattal ellátott nyakörvet visel, utóbbival jelzi, hogy kihez tartozik.

A külvilág, különösen elfogadó szülei szemében, Colin drasztikus személyiségváltozása aggodalomra adhatna okot, mégis, a fiatal fiú boldog, szerelmes verset ír és büszkén mutatja munkatársainak vonzó pasija képét.

A BDSM motorosok között megtalálja azt, amire egész életében vágyott, miközben a szűkszavú és szabályokat szigorúan kijelölő Ray is egyre közelebb kerül Colinhoz. 

Ezt az érzelmi kapcsot azonban a férfi makacsul leplezi, nála az intimitás bármiféle formája szigorúan tilos. Amikor Ray mégis enged Colin kívánságának, és gyengéden fordul felé, ez félelmet ébreszt benne, véget vetve a kapcsolatnak.

A Pillion bizarr és megható szerelmi történetében megfér egymás mellett a szülőkkel való találkozás kínos beszélgetése és a motorosok folyóparti orgiája, mint ahogy az is a lehető legtermészetesebb, hogy Colin és Ray a feneket szabadon hagyó dresszben birkóznak a nappali közepén. Harry Melling és Alexander Skarsgård nem ijedtek meg a provokatív jelenetektől, épp ellenkezőleg, a közöttük lévő bizalom és intimitás a kulcsa annak, hogy a legabszurdabb szóváltás vagy nemi aktus is működik.

A Pillion a két férfi kapcsolatán keresztül beszél arról a sebezhetőségről, melyet abban a pillanatban felvállalunk, amikor valakit beengedünk az életünkbe és megszeretünk, társra lelünk benne, új élményeket szerzünk vele, ugyanakkor kockáztatjuk azt, hogy a végén összetöri a szívünket.  

Képek: Festival de Cannes