A moderátor kezdésként arra volt kíváncsi, Oravecz törekedett-e valamikor arra, hogy összegezzen, egy ilyen gazdag életmű vége felé elgondolkozott-e azon, mi volt évei sorának értelme. Mire a szerző elmondta, jó tisztában lenni azzal, hogy az ember mindig az utolsó verset, novellát, regényt írja, senki nem teheti le a tollát azzal a gondolattal, hogy majd a következő lehet, jobb lesz, mert előfordulhat, hogy nem születik már meg.

Szirák az említett sokszínű életmű első állomásait idézte fel, kitérve arra, hogy a költő 1962-ben publikált először az Alföldben, ezen kívül akkor a Híd és a Magyar Műhely közölte. Ám nem illett bele az 1960-70-es évek lírájának világába, hiszen ahhoz képest nagyon más nyelven szólalt meg. A kérdésre, hogy hogyan élte meg ezt a terhet, Oravecz kifejtette, elsősorban egzisztenciális problémái voltak. Hiába szerzett diplomát, nem tudott tanárként elhelyezkedni. Sőt, saját véleménye szerint ebben az időszakban írta a legrosszabb verseit. Hozzáfűzte, az édesapja épp az Alföld által közölteket olvasta, sem előtte, sem utána nem követte a pályája alakulását. És számon is kérte a fián, hogy mi ennek a költői zagyvaságnak az értelme.

Az viszont, hogy a kapcsolatai révén a debreceni könyvtárban azokat a nyugati folyóiratokat is olvashatta, amiket a korszakban tilos volt, rengeteget hozzáadott mind az emberi, mind pedig szerzői világlátásához. Akkor úgy hitte, elképesztően fontos dolog történik vele azáltal, hogy kezébe kerülnek ezek a lapok, később viszont rájött, hogy ezek is csak egy-egy szeletét mutatták a világnak. Tagadhatatlan azonban, hogy

a tiltott részleg felfedezése során találkozott Paul Celan költészetével. Megfigyelte, hogy kötetei kapcsán a recepció folyamatosan a romániai születésű német szerző nevét emlegeti, azonban amikor őt magát kérdezik a saját mintaképeiről, valahogy sosem jut eszébe. Hozzáfűzte, Héj című első verseskötete nagyban merít Celan szövegvilágából, de ha ma olvasná először, talán már nem szeretné annyira.

Szirák arra terelte a témát, hogy Oravecz tartózkodott a nagy irodalmi körökhöz való csatlakozástól. A szerző elmondta, hogy Bereményi Gézával, Bálint Istvánnal, Ajtony Árpáddal, Szentjóby Tamással tartotta a XX. század vége felé a kapcsolatot, de sok művész barátja öngyilkos lett, abbahagyta az írást vagy disszidált.

Szirák arra volt kíváncsi, hogyan történt az angol nyelvterületre való átevickélés, azután, hogy a szerző német szakon végzett. A válasz szerint Oravecz a német nyelvet az irodalomból, az angolt az életből ismerte meg. Először egyedül került az Egyesült Államokba egy pár hónapra, majd a kisfiával mentek ki, aki akkor hatéves volt. Ő maga a California Egyetemen tanított, és segíteni akarta, hogy a gyereke minél előbb, minél jobban megtanulja a nyelvet, ezért csak angolul beszélt vele. Ennek az lett a következménye, hogy napjainkban is így beszélnek egymással, tehát ha panasszal fordul az orvoskét praktizáló fiához, mindig ki kell keresnie különféle egészségügyi honlapokon a tünetei angol megnevezését. Hozzáfűzte, nem érti, Goethe hogyan tudott németül ilyen fantasztikus verseket írni annak ellenére, mennyire szűkölködik a nyelv a lehetőségekben. Arra is kitért, hogy az ő édesapja annak ellenére, hogy Magyarországon élte le az életét, mivel Kanadában nőtt fel, mindig az angol maradt a fő nyelve.

Végezetül a kérdező arra volt kíváncsi, vendége mit tanácsol a fiatal íróknak. Oravecz a héten egyébként többször előkerülő témánál lyukadt ki: nem folytonos magányra van szükség, de ha mindig van mellettünk valaki, az sem szerencsés. Véleménye szerint mindkét lehetséges út zsákutcába vezet, ugyanis ha egy társas együttlétből nem lehet kilépni, akkor kevesebb lehetőség van csak a szövegek létrehozására összpontosítani. Ha viszont valaki állandó elszigeteltségben él, akkor rengeteg élményből, tapasztalatból marad ki. A legszerencsésebb tehát, ha nem leszünk írók.

Fotó: Karsa Patrik, Gondos Mária Magdolna