Aronofsky saját történetei hangsúlyozzák az elemelt, természetfeletti ábrázolásmódot, míg adaptációi többnyire realista keretek közt mozognak.

Paradoxnak tűnhet, de végső soron logikus, hogy a rendezőre jellemző formanyelvi erősségek jobban kiütköznek a földhöz ragadt történetekben; ezeknek a valóság filmi, stilisztikai átlényegítésével kell valami mélyebbet átadni a látható valóságnál.

A Hubert Selby regényéből adaptált Requiem egy álomért (2000) végső montázsszekvenciájának másodpercenkénti vágásai nagyobb formai bravúr, mint a saját forgatókönyvből készült Anyám! (2017) CGI-káoszában összeomló világ. De persze vannak variációk; első nagyjátékfilmje, a Pi (1998) saját ötlet, és – kis költségvetéséből is adódóan – jobban épít a képi, filmnyelvi eredetiségre, míg az Andres Heinz történetéből készült Fekete hattyú (2010) a Natalie Portman hátából kiszakadó szárnyakban kulminál. A rendezőben – és úgy általában a rendezésben – rejlő asszociációs-kompozíciós, megfeszült érzékszervekért és verbalizálhatatlan szépségérzetért felelős alkotóerő tisztább, valódibb lesz valós közegben, ahogy nehezebb formailag jól összerakni egy lakásba zárt melodrámát (A bálna, 2022), mint animált árvízzel (Noé, 2014) attrakciózni. Sok kult-sci-fi bizonyítja a két aspektus erős egyvelegét – de egy Szárnyas fejvadászban (1987) sem elsősorban az animált repülő autókért, hanem a költői kompozícióba integrált rész-animációkért rajongunk, míg Aronofsky mintha csak akkor nyúlna igazán a filmnyelvhez vagy a színészi játék tisztaságához, ha annyira realista, hogy máshoz nemigen tud.

Ilyenkor tagadhatatlanul megnyilvánul, hogy mennyire technikás és érzékeny rendezőről van szó; ez filmünknél, a Charlie Huston azonos című regényét feldolgozó Rajtakapva esetében sincs másképp, a történet egy abszolút valószerű, lepukkant new york-i trash-punk felütésbe ágyazza erős formavilágát.

Hank Thompson (Austin Butler) megidézi a Requiem egy álomért Jared Leto karakterét az anya iránti kötődéssel, a gyermeki tisztaságban egyszerre meglévő sötétség és romlás ígéretével, ahogy a kisvárosi ex-baseball játékos a nagyvárosi züllésbe próbál temetkezni traumái elől, hogy elfelejtse saját magát és azt, aki lehetett volna.

Mindezt viszont hamarosan megtörik a váratlanul felbukkanó verőemberek, és kiderül, hogy Hank véletlenül – egy spontán macska-szitterkedés által – olyan maffia-katyvaszba keveredett, amihez valójában semmi köze, de a semmiből érkező káosz komikus értelmetlensége egyszerre igen brutális vérengzéssé fajul, amiben hősünk kénytelen aktivizálni magát, mielőtt a véletlenek mindenkivel végeznek, aki fontos számára.

Ebben a velejéig reális – ugyanakkor irreális eseményekkel teli – nyomorral, függőséggel és traumával teli közegben mégis van remény; mintha az aronofsky-s romlás feloldhatóvá válna önmagunk feloldásával, ahogy végignézzük, hogy hősünk egyetlen nem betartott ígérettel – egy „véletlen” lerészegedéssel – szűnni nem akaró pusztulást okoz maga körül, majd realizálja, hogy megoldásra csak önmagában lelhet, és környezete – a támogatva magára hagyó barátnő, Yvonne (Zoë Kravitz) és a féltve óvott macska – valójában efelé tereli.

Olyasmi ez, mint ahogy Aronofsky gyakran a legapróbb pontokból próbálja felfejteni az ősrend – vagy épp az őskáosz – természetét.

A macska a Macskaszem (1985) című King-adaptációt megidézve köti össze jelenlétével az eseményeket, tiszta megfigyelőként pedig természetes, vagyis romlatlan percepciót hoz a pusztuló világba – a héber maffiózófigurák által rendre hangsúlyozott romlásba – miközben főhősünk megváltódását hasonlóan katalizálja ahhoz, ahogyan a Pi­ben egy számsor vagy az Anyám!-ban egy családi ház jelenti a világegyetemet.

A minta igazolódik; ebben a közegben igazán meg tud nyilvánulni a színészrendezői és a színészi kvalitás is, Austin Butler remek alakítása egyszerre bontakoztatja ki a szerzői kézjegy visszatérő témáit és erős stilisztikai vonásait, ahogy Aronofsky a nyersebb, sötétebb szekvenciákhoz érzékletesen használja a testet, a nézőpontot és a montázst. Mindezt a jól ismert területein, a fájdalmas, dekadens feszültségben mesterien hozza, de az újszerű humorral és játékossággal már nem tudja összeegyeztetni. A film az enyelgő fiatalokra „menjetek szobára” típusú verbális közhelyhumorral válaszoló nénitől viccesen bunkó, ogreszerű gengsztereken át eljut a gépfegyveres-pajeszos zsidó maffiózókig.

Az akciószekvenciák, és úgy általában ez a punk-kavalkád mind a látvány, a dinamika és a zene terén remekül hozzák az egyszerre röhögős és izgulós Blöff (2000)-szerű szórakozást, de kizökkentően éles a határvonal a jól komponált fájdalom és az üres viccelődés között.

Az egyre fokozódó káosz sajátos ábrázolása emlékeztet minket arra, hogy kinek a filmje ez. Butler karaktere megidézi a klasszikus thrillerek menekülő férfihőseit, a macskára való vigyázás ártatlanságából hasonlóan jut el a véres akcióig, ahogy Hitchcock főhőse az Észak-Északnyugatban (1959), szóval van itt valami posztmodern, lynches műfajreflexió, az idézőjelbe tett happy end is próbál beszédes lenni, de ebben a félrecsúszott kísérletben nehéz eldönteni, mit akar mondani.

Aronofskynál egyre kevésbé egyértelmű a „mesterember” és a „művészfilmes” rendezői pozíciók közti eltolódás; legyen bármilyen az alapanyag, a végeredmény minden esetben olyan lecsiszolt mű, mely rámutat a kiváló eszköztárra, csak az eszközt mintha helyenként meggondolatlanul választaná ki. Mindez csak spekuláció, de az, hogy egy hozzá hasonló filmes belevágott egy olyan projektbe, mint a 2023-as, kizárólag a las vegas-i Sphereben bemutatott Postcard from Earth, egy élménypark technológiai innovációja, mintha jelezné, hogy Aronofskyt olyasmi szenvedély fűzi fényhez és hanghoz, hogy akár a történetet el is engedi, amivel semmi gond, de – amellett, hogy izgalmas alapanyag és átgondolt irányválasztás esetén lehengerlően zseniális filmeket (Requiem…, A bálna) rendez – forgatókönyvek terén mintha még mindig keresné a stílusát, ahogy több-kevesebb sikerrel váltja fel a reálist a szürreálissal, sajátot az irodalmi alapanyaggal, és – esetünkben – fájdalmat a humorral.

Rajtakapva (Caught Stealing) – színes, magyarul beszélő amerikai krimi, thriller, 107 perc, 2025. Rendező: Darren Aronofsky. Forgatókönyv: Charlie Huston. Operatőr: Matthew Libatique. Szereplők: Vincent D'Onofrio, Austin Butler, Zoë Kravitz, Griffin Dunne, Liev Schreiber, Matt Smith, Regina King. Forgalmazó: InterCom. Korhatár: 18 éven aluliaknak nem ajánlott! Bemutató: 2025. augusztus 28. 

Képek forrása: InterCom