Ha hiszünk a korabeli kritikáknak, az ősbemutatót nem övezte osztatlan siker. Kálmán Imre és két libbrettisája: Leo Stein és Jenbach Béla kapott hideget-meleget a Marienbadban, egy közös fürdőkúrán „megcsinált” zenés darabért. A kritika nem másért szólt mint az arisztokrácia lejáratásáért, hiszen történetükben főhercegek tanyáznak a bűnös orfeumban. A szerzők biztosan nem hitték, hogy amíg világ a világ, addig Edvin Ronald Fürst von und zu Lippert-Weilersheim a színházakban újra és újra frigyre lép Sylva Varescu sanzonettel. 

Szép jelenség a darabszületés legendája, pedig jól tudjuk, hogy a Csárdáskirálynő szövegkönyvéből talán nem is létezik olyan, hogy eredeti példány, csak egy 1915-ös és egy 1954-es (Kellér Dezső és Békeffy István átdolgozása) változat fellelhető, amelyeket a rendezők kedvükre mixelnek újra és újra a színpadi adaptációkban. Biztosan mindenkinek van saját referenciapontja a Csárdáskirálynő tejútrendszerén belül, az enyém a Szinetár Miklós – Mohácsi János – Béres Attila hármasának tengelyén helyezkedik el. Szinetár élből duplázik a Fővárosi Operettszínház 1954-es felvételével és „nagyfilmjével”, majd a kaposváriak jöttek a Mohácsi János rendezte változattal (felvételről), amelyben az álompárok álomduettjeikkel ledöntik az álomvilágot, ezzel realista olvasatot mutatva. Végül a Kecskeméti Katona József Színház 2017-es vérbő, élő előadása következett a sorban számomra, amely – ahogy Cecília szívét a szerelem – „meghempergette” érzékeimet. Az is jól jár, akinek a nagyváradi előadás lesz az első találkozása Stázival és Bónival, Kerekes Ferkóval és Miskával, mert a produkció tiszteleg a műfaj, az összes szerző, és kicsit a korábbi bemutatók előtt is.
A nagyváradi színház előadása – miközben friss erőt ad a Csárdáskirálynőnek – megmarad a klasszikus keretek között: a történet az eredeti korban, az I. világháborút követően játszódik, két hónap leforgása alatt. Megmarad operettnek is, amelyben érvényesül a műfaj összes alaptétele, de legfőképpen, a „gyerünk, gyerünk, mert gyors az élet”, valamint az ifjúság, a szerelem csak ajándék, mert sokszor „komisz a világ” életérzések. Bármilyen szépek és virgoncak is a produkció fiatal alakjai: a szubrett-táncoskomikus és a primadonna-bonviván kettősei, a tőkesúlyt mégis Cecília jelenti. 

A színrevitel pompás színpadképekkel ajándékoz meg, Fodor Viola avíttan kopott, mégis míves orfeumba, szinte molnári vurstliba és főhercegi bálterembe kalauzol, nehéz óarany brokátok, kristálycsillárok tengerébe, amelyek között megfér egy körhinta giccses lófigurája is.

Bajkó Blanka Alíz jelmezei illeszkednek e miliőhöz, a hölgyek nehéznek látszó selyemruhát viselnek csipkével, tüllel és tollal, az urak frakkot és klakkot, vagy díszes katonaruhát. 

Novák Eszter rendező nem társadalomkritikus komédiaként működteti az előadást, hanem igényes, ismert zenés darabként, ahol a jelen durcás dívája, Szilvia kivívja, amit akar, és a hajdani durcás díva, Cecília is megkapja azt az elismerést, amiért évtizedek óta küzd. Van társadalmi mobilitás, ha nem is aranytálcán kínálja az előrelépést. Novák ellenőrzi azt is, hogy figyel-e a néző, például bedob egy Ibsen-effektet, amikor Bóni hanyagul odaveti Szilviának, hogy úgy viselkedik, mintha a Vadkacsa címszerepét játszaná, vagyis élethazugságban él, ha azt hiszi valaha is el tudja felejteni Edvint.   

Szilvia szerepében Tasnádi-Sáhy Noémi dacos és önérzetes, mégis érzékeny – kiváló hangú – sanzonettet formál, nem mellesleg igen attraktív az orfeum színpadán. Polák Ferenc Edvinje ifjan heves, aki hangban és férfias kiállásban is megüti egy von und zu Lippert-Weilersheim ideálját. Ifj. Kovács Levente az apa, Leopold Mária szerepében kissé ütődött, ahogy azt a szerzők kifundálták, de helyén van a szíve, szereti az övéit, és képes eljátszani azt is, hogy ez a főherceg nem is olyan süsü. Kocsis Anna tűzrőlpattant, modern Stázi, aki nagyon vagány szoknyanadrágban, amikor szinte egy aranyos pillangó képében ráröppen a Sebestyén Hunor alakította Bónira. Kiváló énekhang, önreflektív játék jellemzi mindkét fiatal színészi alakítását. Kerekes Ferkó szerepében Dimény Levente is igen ifjú, akár Kocsis Gyula Miskaként, akik lendületesen pörgetik az előadást, ül minden gegjük, miközben rendhagyó arcélű figurákat formálnak, jócskán elütve a megszokott, joviális karakterektől. Kiss Csaba, Tőtős Ádám, Scurtu Dávid, Balogh Attila, Fodor Réka, Törteli Nadin és Miklós Irén kis szerepeikben pontosan, jelzésértékkel hozzák a darabbéli figurájukat. 

Cecília szerepében Tóth Tünde színpadi jelenléte, játéka a produkció show-eleme, mert minden rezdülése, gesztusa igaz, drámai. Ő egy önerőből, keservesen, a testének áruba bocsátásával felkapaszkodott színésznő, akinek főhercegnői rangjának máza alatt ott dúl a múltja. Lelkében bonyolult érzések, örökös bizonyítási vágy forr, hogy végül emelt fejjel mindig csak feljebb, és végre elénekelhesse: „kvittek vagyunk az élet meg én, nem fogok sírni nektek bármi is ér.” Tóth Tünde – hozzám hasonlóan – még biztos nem láthatta a kaposvári, 1993-as előadásban Molnár Piroskát a színpadon e szerepben. De egy főhajtással megidézte őt, az alakítása emlékét, hisz a Húzzad csak kivilágos kivirradatig betétdalra Molnár anno magának írta a Kvittek vagyunk című versszöveget, amikor Kaposvárott épp Cecíliát játszotta. Megelevenedett színháztörténeti pillanat volt ez, ami vélhetően a rendezőnek, Novák Eszternek köszönhető. 

Négy órás az előadás, de nincs lehetőség közben unatkozni, hiába is ismerjük a sztorit, tudjuk a csattanót. Figyelünk, mi jöhet még, mert minden színpadi szituáció izgalmas, vicces, néha megható. Szívhez szóló ez az előadás, kis kiábrándultsága ellenére is. Hiába is klasszikus operett, ha jól belegondolunk, a látszat ellenére nem is happy end a vége. Jó, hogy Novák Eszter a nagyváradi színház Szigligeti Társulatának művészeti igazgatója, és e minőségében egy újabb remek produkciót hozhatott el a Szemle Pluszra. 

Kálmán Imre: Csárdáskirálynő
Szövegét Stein és Jenbach művének felhasználásával írta: Békeffy István, Kellér Dezső
Verseit írta: Gábor Andor, Innocent Vince Ernő
A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása a 2025-ös Városmajori Színpad Szemle Plusz programjában szerepelt 2025. augusztus 30-án 
Szereplők
Leopold Mária Lippert-Weilersheim hercege: ifj. Kovács Levente
Cecília, a felesége: Tóth Tünde
Edvin, a fia: Polák Ferenc
Stázi bárónő: Kocsis Anna
Kerekes Ferkó: Dimény Levente
Miska, főpincér: Kocsis Gyula
Tábornok: Kiss Csaba
Tonelli, Mac Grave: Tőtős Ádám
Mérő: Scurtu Dávid
Endrei, Ferdinánd főherceg: Balogh Attila
Aranka, Leontine bárónő: Fodor Réka
Julis: Törteli Nadin
Silvia, chansonette: Tasnádi-Sáhy Noémi
Gróf Kaucsiano Bóni: Sebestyén Hunor
Karolina grófő, Konyhalány: Miklós Irén
Alkotók
Korrepetitor: Dombi Dávid
Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz
Díszlettervező: Fodor Viola
Zenei vezető, karnagy: Hermann Szabolcs
Koreográfus: Bóbis László
Rendező: Novák Eszter 

Fotó: a Nagyváradi Szigligeti Színház honlapja