Szeretem az Addams-családot. Sosem álltak hozzám közel, de mindig tudtam, hogy van a magas, fekete hajú anyuka, Morticia, akinek a nevét még csak-csak megjegyeztem, illetve a félelmetesen bohóc apuka, akinek a nevét (Gomez) egyáltalán nem tudtam. Azaz nem jegyeztem meg. Van még egy kopasz ember, aki néha feltűnik, egy öregasszony ősz hajjal, és egy kéz, amit / akit Izének hívnak és fel-alá járkál. Ja, és ugye a gyerekek, Wednesday és az öccse.

Ők mind egy nagy, sötét házban élnek, és minden, ami másoknak „szép és jó”, az számukra kerülendő, a tézis nekik az antitézis, az enyészet kívánatos, a halál ünnepség, a gyilkosság elismerésre méltó – és így tovább.

(A Wednesday egyik legnagyobb erénye, hogy ezt azért kellőképpen cizellálja.)

Kellemesen távoli, egzotikus filmes élményként gondoltam rájuk, tudva, hogy ez paródia is, a vígjáték elemeivel erősen átitatott világ. Az abszurd és a groteszk a humor mázával még üdítőbb – és gyakorlatilag ez az egyik központi problémám az új sorozattal, a Wednesday-jel, amely az Addams-család porontyát, a fekete hajú kislányt állítja középpontba, aki 15-16 éves fiatal tinédzserré cseperedett.

Írógéppel a világ ellen

Az az igazság, hogy beleestem a „spooky season is coming” csapdájába, és mivel már régen foglalkoztatott a Wednesday, augusztus utolsó napjaiban elindítottam az első részt. Muszáj kiemelnem, hogy összességében a spin-off sorozatok közül a Wednesday nem lett rossz, de egyik értékelési szempont sem kap nálam maximumot, így az összkép sem túl fényes. Azonban minden kritikám előtt megjegyzem, hogy a színészi játék mindenképpen maxos, és a színészválasztás is. A Wednesday-t alakító 22 éves Jenna Ortegat korábban a – rettenetesre sikerült – Sikoly (2022) és Sikoly VI. (2023) filmekben láthattuk, láttam, de igenis utána kellett néznem a karrierútjának. Wednesday karaktere ugyanis olyan egységesre sikerült – nagyon jól eltalálták a sminket és a jelmezt, ráadásul a színésznő is kiemelkedő alakítást nyújt – hogy minden korábbi Jenna Ortega-emléket kitörölt a fejemből. Mondhatni, jelentéktelenné tette az eddigieket.

Wednesday karaktere valószínűleg minden Z- és Alfa-generációs számára szimpatikus; a dark, minden mainstreamtől elzárkózó, az intellektust és a művészi megformálást preferáló gimis lány megtestesíti a menő, depresszív, mégis sötéten ragyogó spleent, a kívülálló, szeretnivaló antagonistát, a mindenki által kinézett „Tumblr-csajt”.

Wednesday azonban nem telefonozik, nincs fenn a közösségi médián, írógépet használ, és szabadidejében regényt ír. Klasszikus értékei és kívülállósága, a hype-tól való elzárkózása teljes ellentétben áll azzal a dinamikával, amit a sorozat magáénak tudhat, tudniillik, hogy vezeti a Netflix népszerűségi listáját. Ez az ellentét egészen termékeny – aztán persze Wednesday is elkezdi használni az okostelefont, és a többi. Szülei a Nevermore nevű iskolába küldik tehát Wednesday-t, mivel egyik, „normális” gyerekeknek fenntartott intézményben sem bírja sokáig, legutolsó iskolájában pirájákat dob egy diákfiúkkal teli medencébe, mert azok bullyingolták Wednesday öccsét, Pugsleyt. Itt kezdődnek gondjaim.

Halak, vámpírok, vérfarkasok

Egyébként a többi szereplő is kiválóan alakít, nem tudtam, hogy Catherine Zeta-Jones, gyermekkorom elhivatott szakácsnője (Ízlések és pofonok, 2007) született Morticia Addams. Az első évadban elég keveset kapunk belőle, nem csoda, hogy a másodikra több szerepet kapott; míg Luis Guzmán mint Gomez Addams egy picit talán túl teszetoszára sikerült. A Trónok harcából is ismert Gwendoline Christie játssza a Nevermore iskola igazgatónőjét, Larissa Weemst. Ő és Morticia egykor egy szobában laktak az iskolában, a sorozat jelenidejére viszonyuk ambivalens. Kissé túlzó párhuzamnak érzem ezt azzal, ahogy Wednesday is megkapja szobatársként saját antitézisét, a vérfarkassá változásban megkésett Enid Sinclairt (Emma Myers). Az ilyen együttállások nyilván a kevertműfajúság sajátjai, de azért lehetett volna válogatni és lemetszeni ezekből. Enid körbevezeti Wednesday-t az iskolában, ahová, mint megtudjuk, járnak vérfarkasok, vámpírok, medúzák, akiknek be kell kötni a kígyókkal tekergőző fejét, nehogy kővé változtassák társaikat – egyébként a kővé dermedt állapot nem tart tovább néhány óránál –, de járnak még a Nevermore-ba szirének („halak”), két lábon, ragyogó szemekkel, valamint egyéb képességekkel rendelkező „kitaszítottak”. A telekinézis vagy a pirokinézis például szokványos errefelé. A társadalom minderről tud.

Élveztem az első négy-öt részt, igen, tetszett, ahogy megjelennek a karakterek, kibontakozik a világ, volt egy kicsi Harry Potter-érzésem, és tudtam, hogy mit várhatok a sorozattól, épp ezért saját szabályrendszeréhez képest is meglepett, hogy mennyire kiszámítható – ez egyrészt a dramaturgiát dicséri, mert a szereplők és az információadagolás jól el lett találva, már-már túl jól. Minden összekattan, persze tudod, hogy így fog összekattanni. Most tehát inkább arról beszélnék, hogy a sorozat mikor válik rossz értelemben megmosolyogtatóvá, mikor érte el nálam a vígjáték a nevetségesbe hajlót. Nem ejtek szót azonban számos más szempontról, például az anya-lánya konfliktusról, a Nevermore világáról, a részletesebb cselekményről, az etikai kérdésekről stb.

Látható illesztések – spoiler

Nem meglepetés például, hogy Wednesday wannabe-crush-szerelme, a valóban figyelemre méltó Tyler Galpin (Hunter Doohan) valójában a főgonosz. Ahogy az sem a nem várt fordulatok halmazát gyarapítja, hogy a méregkeverő új nevermore-i tanár, Marilyn Thornhill (Christina Ricci) bosszút állni tért vissza a városba. Hunter Doohan alakítása azonban nagyon jó, és a kapitányságon Tyler jelenete tényleg meglepetést okozott: a mindig minden szituációból nyertesen kijövő Wednesdayjel közli, hogy veszített. A kedves kávés fiúból előbújuk a pszichopata. Apróságokon csúszik el a sorozat. Értem ugyanis a vígjáték jelleget – kimondottan tetszik, ahogy a szülők különböző becenevekkel illetik Wednesday-t (pl.: „kis viperám”; „kis halálcsapdám”); és egy-egy jelenet erejéig őszintén jól szórakozok, például amikor Wednesday elmegy vezetésórára –, de a „szörnnyé változások” egyszerűen nevetségesek. Vagy ahogy az ősellenség visszatér a sírból (maszkmesterem, merre vagy?), és hirtelen varázsereje lesz. A cselekmény háromnegyedénél azt éreztem, hogy picit sok a „kivágat” ebben a sorozatban – túl sok szál van megnyitva, nincsen eléggé kifejtve, mégis, mint a puzzle, egymáshoz vannak illesztve, rés nélkül. De azért látjuk az illesztés helyét. Goody Addams, Wednesday Addams leszármazottja, aki boszorkány és ugyanúgy néz ki, mint Wednesday, csak hófehérben, világító szőke hajjal a telepesek korából – na, ő megidéződik sitty-sutty, beleszáll Wednesday-be, akinek ezáltal semmi baja nem lesz, túléli a tőrdöfést. Persze az én fejemben az is végig ott motoszkált, hogy akkor Wednesday és az Addams-család micsoda: furcsállom, hogy vannak a nagyon látványosan előtérbe tolt kategóriák, amelyek inkább a világépítés miatt hangsúlyosak (szirének, vérfarkasok stb.), és az egyszerűen csak „képességesek”, mint Wednesday is, akiről kiderül, látomásai, víziói vannak. Boszorkány tehát? Mivel igen érdeklődik az okkult világ iránt, meg is szerzi Goody varázskönyvét. Dehát Goddy boszorkány, akkor Wednesday is az, és Morticia? És a többiek, akik képesek például dolgokat mozgatni telekinézissel, ők meg egyszerűen „kitaszítottak” maradnak? (A kedvencem a méhecskés fiú, aki irányítani tudja a rovarokat-bogarakat, és akkor „ők a zümmögők”.)

Kegyelemdöfés, szirénének

Esküszöm, a Poirot-sorozat is eszembe jutott, ahogy meghallottam a Wednesday főtéma- dallamát, amint a főszereplő egy rejtélyszál megoldásának közepén tart. Már csak a „kis szürke agysejtek” hiányoztak volna, mert Wednesday szépen összeszedi a morzsákat, meg is fogalmazza, hogy már csak logikusan össze kell őket illesztenie.

Ezek az áthallások, bevillanások, amelyekre asszociálhatunk a sorozat kapcsán, kimondottan jók; és az egész sötét-szürke világ még jobban belakható.

Érdekes, mert a külső, strukturális elemeket nézve is minden stimmel. A horror-vígjáték gesztust erősítve, és persze rájátszva a szereplők (Addams-család) sötétség-imádatára, minden epizód címében ott van a „bánat” szó. Azt gondolom, ez kellően külső stíluselem ahhoz, hogy ne verje szét a horror-thriller-krimi-vígjáték amúgy is illékony egyensúlyát, de érzékelteti azt a jó értelemben vett modorosságot, csinálmány-jelleget, amelyet a sorozat képvisel. Ekkor azonban kiderül, hogy a szirének éneke annyi csak, hogy kicsit jobban artikulálva mondják ki, mire kényszerítik áldozatukat, a hanghatás pedig piros CGI-körökkel jelenik meg. Hát, ez nem. Ebben némi lustaságot látok a kreatív csapat részéről, a megoldás inkább cringe; olyan, mintha még mindig a Bűbájos boszorkák (hogy szeretem!) korában lennénk az ilyen látványelemeket illetően.

Továbbra is érdekel a Wednesday, és biztosan követni fogom a második évadot, de sajnos a felsorolt negatívumokat már az elérhető epizódokban is érzem. A random szálaknak (pl.:zombi a koponya fa alól) például biztosan lesz valami funkciójuk, fingers crossed.

Wednesday - Rendező: Tim Burton, James Marshall. Forgatókönyvíró: Alfred Gough, Miles Millar. Szereplők: Steve Buscemi, Catherine Zeta-Jones, Christopher Lloyd, Jenna Ortega, Thandiwe Newton, Haley Joel Osment, Tim Burton. Ország: Amerikai Egyesült Államok. Premier: 2022.11.23. | Netflix (2022.11.24.)