A koncert elején még nem tudtam, hogy történelmi esemény részese leszek, a végére azonban világossá vált, hogy ennek a koncertnek – és remélhetőleg a lemeznek is – a távlatai negyven évnél sokkal tágabbak: az Új Anya praktikus megoldást kínál a vokalizmus majdnem négyszáz éve tartó válságára, melyet a zeneszerzői önkény és a diktatórikus karmesteri gyakorlat süllyesztett olyan mélységekbe, amilyet eddig közösségek csak autokratikus hatalomgyakorlás során  tapasztaltak.

A megoldás az önfenntartás: a közösség tagjai közösen hozzák létre a műveket,  nincs kényszer, hiányzik az egyet nem értés bántó feszültsége, annyi erő származik belülről, amennyi nélkülözhetővé teszi a külső erők ártalmait.

Így összezsugorodik a belül duzzadó, időnként kiszökő dinamikus energia. Nem külső nagyságok, nem zsenik, nem is valamiféle liturgikus szolgálat irányítja a közösséget, hanem saját maguk, a saját igényeik szerint.  Ahogyan a történelem során a könnyebb műfajok termékenyítően hatottak a kóruséneklésre a madrigálkorszakban, úgy ez most is megtörténhet, ha a vergődő kórusok olyan önrendelkező csoportokká válnának, amilyen az Új Anya. 

Példamutató, sőt lelkesítő az a megoldás, ahogy az Új Anya tagjai egyéni érveiket háttérbe szorítva tartják szem előtt a saját közösségük érdekeit. Mert ezen  a koncerten a jelenlévők nem egy zenekarból és rajongó közönségből álltak, hanem egyetlen homogén csoport ült spontán ünnepi diadalt egy korszakhatárhoz érkezve. A mintegy 150 fős közönség ebben a teremben telt házat jelent, ám ezt a telt házat  egy tág baráti kör alkotta: valamilyen szinten mindenkinek köze volt a zenekarhoz. Nekem például tanítványom volt a zenekar egyik tagja. 

A pécsi Szabadkikötőben szeptember 27-én zajlott a koncert, mely remélhetőleg Maurice André, Alfred Deller,  John Mayall, Nico, Szvjatoszlav Richter, Lionel Rogg, Rhoda Scott, vagy Seal emlékezetes pécsi koncertjeinek sorába léphet. Pedig az Új Anya tagjai nem világsztárok. Erejüket elsősorban az adja, hogy profik képesek amatőrökkel együttműködni.  Mindezt oly módon, hogy nem követnek el közismert amatőr megoldásokat, mint a szövegfelejtés, kiállásba belejátszás, vagy rojtos befejezés. Mindenki nagyon fegyelmezett, néha az volt az érzésem, hogy a produkció agyon van próbálva. Néhány spontán megoldás biztosan tovább színesítette volna az estet.  Borosi Gábor billentyűs, zeneszerző, hangmester itt untermann szerepet játszik: tonális alapokon a hagyományos zenei funkciókat – például közismert dél-amerikai ritmusokat, leegyszerűsített Alberti-basszust – használó kísérete, melyet egy vendéglátóipari célhangszer, egy valaha szebb napokat látott Casio szintetizátor kísérőautomatikájára épített, gyakorlatilag a lakodalmas műfajok, illetve a magyarországi zenei alvilág paródiájaként ható szólamkezeléssel segítette az éneklés markáns jellegét.

A zene nem hangzásközpontú, a hangsúly az éneklésen van, és az ének erősen szövegközvetítő módon szólalt meg. A hallottakat inkább előadásnak nevezném, mint koncertnek, drámai cirkusz vetítéssel, melyben a zene cél helyett alárendelt eszközzé vált:

nem alternatív zene, amit hallunk, hanem zenei alternatíva. 

A megnevezés lemezbemutató búcsúkoncertről szólt. A búcsú, nyilván a közösség ideiglenes felfüggesztését jelenti: a zenekar elég zilált körülmények között dolgozik. A koncert jellege azonban nem az elmúlásra, hanem a falusi búcsúra emlékeztetett. 

Az ötfős zenekar felszerelése öt mikrofon, öt kontroll-láda, egy szintetizátor és egy projektor. Se dobok, se trombiták, sem egyéb hangkeltő eszközök, nincsenek kábelek, sem zsúfoltság: tiszta a színpadkép. Ráadásul a háttér ferdének tűnt, meg kellett dőlni, hogy a kamerát vízszintben tartsam, így lett a ferde jó vízszintes. Ezzel fel is vettem az együttes magatartását, ami hol komikus, hol szürreális, és a közelemben tartózkodókon is láttam, hogy valótlan álmok sorjáznak bennünk, és csak a test rezonál a hang- és fényhullámokra. Az agy kikapcsol, a gondolkodás megszűnik ilyen szövegek hallatán, mint  ahogyan a koncertjegyhez mellékelt Önfegyelmi Értesítő nevű fanzine lapjain is olvasható: “a legjobb időgép is bedöglik időnként, beüt a tegnap, újrajátszod, ami itt lehet veled, azt mind elengeded, az öröknaptár a jóbarátod”. Vagy a kedvenc sorom a Fémnyaló fiúból, hogyaszongya “Kossuth Lajos megmondta: a nyálnak is van fagypontja”. 

Az éneklésre alapvetően jellemző a szövegközpontú, a rap műfajából induló, de inkább recitatív deklamáló irányba forduló intonálás, a szövegek dramaturgiai kifinomultságú felosztása szólókra, néha duettekre, tercettekre és tuttikra, ez utóbbi mindig unisono, azaz egy szólamot énekelnek többen, mely időnként a véletlen és a kiszámíthatatlan hangulat révén a hangjuk és az intonáció különbözősége egyfajta mikrotonális többszólamúsággá fejlődik. Az egyszál támogató szintetizátor egy nagyon leegyszerűsített tonalitással kíséri a vokális kavalkádot, nincsenek bonyolult lépések, nincs közönséghergelés, nincs moduláció, nincs telítettség, nincs hiány. Összefüggések kötődnek a véletlen együttállásban, a hangdobozokból jövő hangok spontán kényelme a közhelyeknek kedvez. Időnként megszólaló éteri zajok sejtetik a leendő lemez hangzásának emelkedettségét, s ezek a sejtelmes zajok egybevágnak Hollósi Orsolya előadásmódjával, aki szinte soha el nem múló mosollyal adja tudtára környezetének, hogy a képzelet képernyőjén, melyben ő látszik finom vonalú kontúrokkal, távoli és elérhetetlen valóság lehet a bódulatnak látszó létezés határán: rémület helyett révületet közvetít. 

Egyéni megoldások tapasztalhatók a hangszín-összeállításban, a szólóénekeket frontemberként legtöbbször vállaló Keresztesi József szövegeiben rejtett fonológiai rendszerek jelennek meg, ami erősíti az összetartozás megrendítő illúzióját. Indokolatlan helyeken tart szünetet, vált hangsúlyt és hangerőt, így  a szöveg zenei szólammá emelkedik, nem is kell különösebb dallamosság ahhoz, hogy a szöveg előadásmódja meggyőző legyen. Személyisége nem telepedik az előadásra, ismeri a hangzásarányokat, tisztában van azzal, miként lehet szólamszervezéssel mozgásban tartani egy vokális faktúrát. Bölcs emberként néha kommentel, vagy föltesz egy-egy gúnyos kérdést, amivel a műsor szakaszolását karakterizálja. Fúrós Anita a mitológiai Gaia szerepét játssza a zenekarban, minden szempontból Hollósi Orsolya légies jelenségének ellenpontja. Ő a közösség egyik fő összetartóereje, főfoglalkozású közösségfejlesztő, kommunikatív, mindenkivel hangot találó, és több művészeti ágban jártas (fotózik is), ám saját határait belátással kezelő vérbeli amatőr, aki az életszerűség esszenciáját adja ebben a műfajban. Nem udvariatlanságból hagytam a végére Herczeg Adrienn nevét. Ő nemcsak a perfekcionizmus képviselője, hanem  látható és érzékelhető erejű lelki jelenség: a zenekar belső gravitációja. Jelenlétével segíti a kapcsolódásokat, a rejtett kommunikációs vonalak működését. Hol sanzont parodizál, hol markíroz, ami valójában egy irigylésre méltó készség, mely spontán lezserséget közvetít. 

Ugyanakkor a zenekar nem titkolja, hogy birtokában van a racionális logika megnyugtatóan egyszerű képességének, soha nem lép meg váratlan meglepetésszerű eseményt: nem kíván hatásvadász megoldásokat bemutatni, sem fájdalmas poénokkal szórakoztatni. Nem kegyetlen, de azért húsbavágó: alapeleme az ember természetes kíváncsisága, és ez az, ami engem is a székhez tapasztott rögtön a kezdés után:

egyszerűen nem tudtam ellenállni azon kíváncsiságnak, hogy vajon hová vezethet ez a blaszfémikus és egyben dekadens akusztikai folyamat.

Nagyon nagy előnye a hangzásnak, hogy a sokszínűséget különböző hangfajú énekhangokra alapozzák, és nem pakolják tele a számokat fülkápráztató effektekkel, így a hangzás egyszerűsége vágja fejbe a gyanútlan hallgatót, noha akik a zenekar előzményeit — Szőranya, Korai Öröm, stb. — ismerik, számolnak azzal, hogy a koncerten a mozgásra ingerlés jóval erősebb lesz, mint a meditatív elcsendesülés. Bizony ám.

A mellékelt videón az együttes egy régebbi felállásban látható. Keresztesi József dalszövegeit, pedig innen lehet megrendelni.