Hazavinni, amit idegenben tanultunk

Szeretem az eső áztatta Szombathelyt, élesebben rajzolódnak ki a körvonalai, csak az válik élessé, ami elég erős ahhoz, hogy áttörjön a ködön, a homály kiemeli az épületek téglaszínét. A szökőkútnál állok szeptember 24-én. Negyven percnyi vonatútra születtem, tizennyolcéves koromig Celldömölkön éltem. Minden számomra fontos dolgot megalapozott a város, de kamaszkoromban nem találtam benne nekem való lehetőségeket. A megyeszékhelyen viszont voltak irodalmi események, slam poetry estek, egy idő után barátaim. Itt vártuk be egymást mindig. Most is Vincze Bencét keresi a szemem, néhány perc után megérkezik.

Belépünk az önkormányzati vendéglakásba, érzésre választunk szobát. Arról beszélgetünk, hogy Bence egyetemista korában Szombathelyen élt, én pedig szinte heti rendszerességgel jártam ide. Így nézve persze otthonos, de ha figyelembe vesszük, hogy mindketten a fővárosba költöztünk, ő négy, én hat éve, sok szempontból ismeretlen terep ez már. Tudunk úgy tekinteni rá, mintha egy idegen városba érkeztünk volna. Első emeleti szállásunk ablakából akár másik ország is lehetne, írórezidencia, bökjük ki, amikor észrevesszük az egyik szobában álló hatalmas asztalt. Persze, dolgozni jöttünk, de közben ez ajándék is, ünnep, hogy visszahozhatjuk azt, amit idegenben tanultunk.

Néhány hónappal ezelőtt az első könyvemet a szülővárosomban is bemutattuk. Öröm volt látni, hogy óvó és tanító nénijeimtől kezdve olyan iskolás korú érdeklődők is eljöttek, akikkel már nem találkoztunk a Berzsenyi Gimnázium falai között. Van tehát szükség arra, amit keresni, elsajátítani, megtalálni akartam, és amiért Budapestig kellett menni. Voltak a vasi megyeszékhelyen is események a kötet kapcsán, mind sokat jelentő, pozitív élmény, hiszen olyanok ültek a közönség soraiban, akikkel nem ismertük korábban egymást, nem irodalommal foglalkoznak. Egészen addig azt gondoltam, irodalmi eseményt szervezni nehéz. Egy ideje azt gondolom, hálás és fontos feladat. Éppen ezért Bencével azonnal tervezgetni kezdünk. Aztán eszébe jut, László Máté ablaka épp a miénkkel szemközt van a Széchenyi utca felett. Máté a Bence által frissen átvett Életünk című folyóirat egyik szerzője, Őexc. Ragnar Almqvist Gloomsday című novelláját fordította le Nyári Éva Saroltával közösen.

Bencével indulnunk kell a Szimfónia Kávéházba, hamarosan kezdődik az íróműhely. A Joyce Clubot Fehér Renátóval közösen hozták létre, céljuk pedig a fiatal szerzők bevezetése a kortárs irodalom világába, valamint a mentorálás és egy alkotói közösség megteremtése. A két műhelyvezető úgy gondolta, míg Renátó írórezidencián tartózkodik, minden alkalomra más-más szerzőt hívnak meg a bensőséges, de nagyon befogadó közösségbe.

Hét résztvevővel indulunk, van, akinek hamar mennie kell, közben csatlakoznak újonnan érkezők, van, aki végigüli velünk ezt a közel négy órát. Van, akivel korábban már találkoztam, akit régóta ismerek, és olyan is, akivel most látjuk egymást először. Hattyúktól indulunk, iróniáig érünk. Az egyik lány azt mondja, amit magával hozott, élete első verse – úgy teszek, mint aki elhiszi. Egy másikkal arról beszélgetünk, hol válik el egymástól emlék és szépirodalmi szöveg. Kijelentjük, címeken sok múlik, egyöntetűen bólogatunk, hogy az egyik novella esetében az Apám mellett címet lekörözi az És apám mellett állsz. De az is szóba jön, milyen érzés félálomban hangüzeneteket küldeni önmagunknak.

Közben megjelennek a régi barátaink, átmegyünk a Két Medve Sörözőbe – helyi szleng szerint a Maciba –, Hercz Balázs, aki szintén részt vett a műhelyen visszatér elsőszámú érdeklődési területéhez, a zenéhez, és egyben önmagához: elővesz a hátizsákjából egy furulyát. Örömóda-Ördögútja-Székely himnusz skálánk a „valami Pitbull-t” felkiáltásnál kileng. Azért még a Desperado Sörözőbe is benézünk, változott-e valami, miénk lesz az utolsó adag melegszendvics.

Régi és új Életünk

A csütörtök délelőtt pihenéssel telik, ebédelni a Korrekt Menübárba megyünk, azt mondják, itt rántottsajtot kell enni. Elhatározzuk, hogy turistáskodunk egy kicsit, úgyhogy irányba vesszük a Képtárat. Miközben arról beszélgetünk Bencével, hogy mostani önmagunk sétál éppen a múltban, a Balogh Óra Ékszer főtéri üzlete előtt megpillantjuk Krausz Dávidot, a Savaria Slam Poetry egyik alapítóját. Viccelődünk, hogy az ikonikus szombathelyi helyszíneket bemutató fotósorozatban neki is helye lenne, hiszen ha napközben erre jár az ember, akarva-akaratlanul összefuthat vele. Megnyugtató, hogy így volt ez itteni és így van ez újra élt régi életünkben egyaránt. Nézzük az Iseum vizes köveit, a háttérben a Városháza kockaépülete megtöri a szürke eget. Látjuk a Művészeti Szakgimnázium diákjainak munkáit, a Leopold Bloom Művészeti Alapítvány Gyűjteményét és Geszler Mária Garzuly keramikus Meteoritok című tárlatát, ami porcelánműveit és családtörténeti gyűjteményét mutatja be.

A délután hamar elszalad, 17 órakor kezdődik a megújult Életünk első (2025/3-as) lapszámának bemutatója a Berzsenyi Dániel Könyvtárban. Az esemény Horváth Soma alpolgármester és dr. Bartháné Molnár Mónika a könyvtár igazgatójának köszöntőjével indul, majd László Máté olvassa fel Fehér Renátónak az új főszerkesztővel és arculattal jelentkező folyóirat számára írt laudációját. A negyedévente jelentkező irodalmi, művészeti és kritikai lapról szóló beszélgetés résztvevője Bence mellett Geosits Zsolt grafikus-tördelő, a moderátori székben Pintér Viktória foglal helyet. Szó esik múltról és jövőről, folyamatban és tervben lévő munkafolyamatokról, de engem leköt a hallgatóság megfigyelése. Mondhatatlanul jó látni, hogy tele van a könyvtár díszterme, a hátsó sorokban ülőknek hajolgatniuk kell, hogy lássanak. Fél szemmel észreveszem, hogy a beszélgetés után a szombathelyi egyetem tanárai csoportképet készítenek, mindegyikük kezében egy-egy példány, Nádasdy Ádámmal a borítón.

Együtt vonulunk át megint a Szimfóniába, hiszen felolvasás kezdődik. Az előző napi műhelycsoporthoz olyanok is csatlakoznak, akik csak ma tudtak hazajönni a fővárosból vagy felutazni vidékről. A legtöbbjüknek ez élete első felolvasása, izgulnak. Örülök, hogy részese lehetek, hiszen a nyilvános megmutatkozás egyfajta belépési küszöb, fontos mérföldkő. A felolvasók sorát Málics Viktória nyitja, őt Fullár Emma, Mecsei Zoé és Vincze Korina követi, de elhangoznak Standi Annamária és Molnár Bálint írásai is, akik személyesen nem tudnak jelen lenni. Bár már rutinos szerző, a fiatal szombathelyi irodalmat bemutató eseményen épp ezért van helye: Masszi Bálinttól hallhatjuk Alapozó című novelláját. A közönség nevet, vajon hova fajulhatnak még egy egyszerű sminktermék vásárlásának körülményei? Sőt, engem is színpadra szólítanak egy verssel, Joyce Dublinjára, Odüsszeusz Ithakájára gondolok, miközben öt évvel ezelőtt a Hogy elteljen címűt írom. A szárnyaikat bontogató író-költőket Doma Bence gitárimprovizációi kísérik.

Jó hallani, hogy nemcsak a közönség, de a kávézó dolgozói is élvezték az eseményt, még egy kicsit maradunk beszélgetni, aztán hamar aludni indulunk, hiszen másnap irány az észak-nyugati csücsök, várnak bennünket Agyagosszergényben.

„Lacika volt a mérce”

Falvakon, fenyőerdőkön át visz az út Agyagosszergénybe. Harmadik alkalommal rendezték meg a Közi Horváth József Népfőiskola munkatársai szeptember 25 és 28 között a Szeptember Végén Irodalmi és Művészeti Fesztivált. A szervezőkkel már az előzetes egyeztetés során barátságot kötök, később a település utcáival is. Könyvbemutatóm lesz az esemény harmadik délutánján, de már a pénteki napra elhívtak, a Hanytündér Apartman földszinti tróntermében pihenhetem ki az elmúlt napokat.

Káldy Márton barátunkkal még az f21.hu kapcsán ismerjük egymást, és bár mindketten Budapesten élünk, évek óta valahogy mindig csak a Művészetek Völgyén találkozunk. A kapolcsi kocsma udvarán azonban nagyon szoktunk örülni egymásnak, itt hallottam legendás történeteket az agyagosszergényi őszről. A nyaram talán legmeglepőbb élménye volt, hogy a szokásos éves találkozásunk során megjelentek Márton otthoni barátai, akikkel többek közt irodalomról is nagyon jót lehetett beszélgetni. Felvillanyozott, hiszen nem ezzel foglalkoznak a mindennapok során, mégis nyitottan és érdeklődően álltak minden történetemhez. Szóval így kerültem Győr-Moson-Sopron megyébe szeptember végén.

Pénteken, első itt töltött napunkon az Angyaltollat keresni mentem – In memoriam Nagy László című portréfilm vetítésével indul a program. A magas, mégis karakteres hangú költő határozottan néz a kamerába – el lehet neki hinni, hogy az ő feladata átvinni a szerelmet a túlsó partra. Öccse, Ágh István, Jánosi Zoltán irodalomtörténész, valamint költőtársai, barátai emlékeznek vissza erre a túlvilági, közben nagyon emberi alakra. Sára Sándor, valamint Orosz János mesél, és megelevenedik a felvételek óta már elhunyt Tornai József, Csukás István illetve Buda Ferenc alakja.

Így hangzik el a pályatársak szájából a mondat: „Lacika volt a mérce”. Mennyi elismerés és tisztelet van ebben az egy szerű megszólalásban. Nagy hatással van rám a film, kezd kirajzolódni nemcsak a szépíró, de az ember alakja is, akiről egyöntetű elismeréssel beszélnek a kortársak mindenféle pátosz nélkül, úgy, mintha csak a családi ebédnél anekdotáznának. A közel egyórás portrét teltház előtt vetítik, bármennyire elcsépelt is ez, valóban generációkon ível át az élmény. A falu nyugdíjasai és fiataljai figyelmesen, néha jól látható elragadtatással figyelik Farkas György rendezői alkotását.

Utána arról beszélgetünk, nem tudtuk, hogy Nagy Lászlót is becézték a barátai, ám bevalljuk azt is, méltatlanul keveset tudunk alakjáról, inkább a versek maradtak meg bennünk. Hasonló példaként Weörest említjük, akit az egész magyar irodalom Sanyikázott, egyedül felesége, Károlyi Amy szólította Sándornak. Az Inkarnáció ezüstben megy a fejemben, egy felvételi vizsgán ezt a verset kellett elemezni. Azóta értem-érzem igazán Nagy Lászlót. „Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk / elmozdítja csak s dől a hó / zihálhat havat is két szerető / fölszabadulva az égre forgunk / imádat szárnyas malmai, íme / ezüstben az árulás városa.” Nincs időm magamban végigmondani, kezdődik a költő születésének századik évfordulója alkalmából megrendezett kerekasztalbeszélgetés. A moderátor Vincze Bence, vendégei Nagy Borbála Réka, a költő unokája, Gyurácz Ferenc irodalomtörténész és Sebő Ferenc népzenekutató, előadóművész.

Réka gyerekkori emlékeiről mesél. Édesanyja még várandós volt vele, amikor a nagyapja meghalt, ám Szécsi Margit gyakran látogatta őket. Azt mondja, Szécsit tilos volt nagymamának szólítani, ő maga kislánykorában a Margitka megszólítást használta. „Mit akartam én magammal, / gyöngéd bohóckodásaimmal” – jut eszembe a Mit akartam című vers eleje. Sebő Ferenc szavaiból legmélyebben az marad meg, hogy a Dunántúl a költők országa. És valóban: Berzsenyitől Rakovszky Zsuzsáig hány generáció, a fiatalokról nem beszélve!

A beszélgetés után a Sebő együttes koncertjét hallgatjuk, József Attila-feldolgozásokkal kezdenek, közben jövök-megyek, megismerkedem helyi fiatalokkal, Soós Viktor Attila történésszel is bemutatkozunk egymásnak. Pár percre a szervezők, Magyarász Eszter és Szalai Viktor mellett kötök ki, ekkor már Nagy László sorok visszhangoznak a teremben. Olyan jó a hangulat, hogy a fesztiválhelyszín zárása után sem akarjuk abbahagynia beszélgetést, néhány utcával odébb egy garázs-házibuliba vagyunk hivatalosak. Miközben helyi borokat kóstolunk, vendéglátóink, Galavics Diána és Czobor László az előkészületben lévő tulipánföldjükről mesélnek. De az egyik legnagyobb helyi hagyományról is hallok, jó nálam fiatalabbakat lelkesedni hallani a legényavatás iránt. A tavasz folyamán rendezik meg a fiúk, fiatal férfiak számára ezt a múltidéző eseményt, aminek során a résztvevőknek különböző próbatételeket kell kiállniuk, mindenféle versenyszámokban kell megmérettetniük egymással. Szó esik arról is, hogy itt még a László napi búcsút is úgy ülik meg, ahogy én már csak nagyszüleimtől hallottam róla. Süteményekkel teli asztallal, családi összejövetellel.

Könyvbemutató, Cápa, Főnix

Korán kezdődik a nap, biciklivel megyünk a fertőendrédi Tercia Étterembe reggelizni, helyi macskákkal próbálunk barátkozni, közben nagy irodalmi megfejtésekre jövünk rá. Bencével körülbelül nyolc éve ismerjük egymást, az elmúlt időszakban alig volt alkalmunk beszélgetni, örülünk ennek az öt együtt töltött napnak. Két sajtos omlett és ham and eggs falat között a megjelent szövegeinkre várt és kapott családi reakciók disszonanciájáról beszélünk, Bence mesél a készülő regényéről. Rákérdezek, nem zavarja-e, hogy Mészölynek is van Megbocsátás című könyve, azt mondja, nem bánja, elfogad egy ilyen elődöt. Felelevenítjük a tegnapi filmből az arról szóló részt, hogy Nagy László és Páskándy Géza kitiltott minden ármánykodót a baráti társaságából, nem engedték, hogy viszály legyen az ő asztaluk mellett. Délelőtt elvonulunk kicsit dolgozni, a teraszon madárcsicsergésre a laptopom billentyűzetének kopogásával válaszolok. Ebéd után kezdek egyre izgatottabb lenni, hiszen a következő programpont a könyvbemutatóm.

Baráti beszélgetés ez, Márton és Bence kérdeznek az alkotói folyamatokról, de inkább együtt gondolkodunk arról, mennyi minden történt, amíg írtam a Hiátust. Azon túl, hogy felelevenítjük a kötet megszületésének fontos megállóit és a hosszúsoros szövegek szülte határelmosódáson líra és próza között. Aztán mindhárman felolvasunk egy-egy verset, majd Márton meglepetése következik. Előző héten a Kerekdomb fesztiválon vett részt, ahol találkozott Kemény Zsófival és a kötet verseit megzenésítő Karádi Gergővel, mindkettejüktől megkérdezte, ha ők vezetnék az agyagosszergényi bemutatót, mire lennének kíváncsiak a kötettel kapcsolatban.

A bemutató után nemcsak helyi lakosoknak, de a fesztiválra érkező költőnek is dedikálhatok – Devecseri Zoltán áll a sorban –, ami mindig megtisztelő. Megismerkedem Horváth Benjivel a Fiatal Drámaírók Háza alapítójával. Kiderül, az ő szüleitől veszi Márton apukája az almát a papagájainak. Este a Savaria Rézfúvós Együttes játszik, addigra elfáradunk ugyan, de szóba jön a sokat emlegetett Főnix Söröző, biciklivel indulunk megnézni, nyitva van-e még. A sarokban kinyitható tévé, éppen a Cápa 4. megy, egy belső teremben osztálytalálkozó. A helyi fiatalokból álló társaságunk a helyi betlehemi játékok különös történeteit meséli, felhívják a figyelmemet, hogy egyszer látnom kell az előadásukat.

Utólag megtudtam, a legényfogó adott esetben lányfogóként is működik

Reggel Mártonhoz vagyunk hivatalosak, aki a híres legényfogó melegszendvicsével vár minket. A besamel mártásos, gombás krém minket is lenyűgöz, megtudjuk, hogy az apukája is emiatt lett végleg biztos abban, hogy jól választott feleséget. Az asztal mellett felelevenítjük, ki hogyan ismerte meg a másikat, az is szóba jön, hogy a prae.hu-hoz is amiatt a Nyolc Ág Művésztábor miatt kerültem 2020-ban, ahol mindhárman ott voltunk, és ahol Mártonnal is először találkoztunk.

A beszélgetés szentimentális hullámokba csap át, de talán a fesztivál családias hangulata miatt ezt megengedhetjük magunknak. Különben is jól érezhetően mindannyian valóban nagyon örülünk: ritka alkalom, hogy egy vidéki esemény ilyen erősen hasson ránk, hogy ekkora sikernek tartjuk, a részesei lehetünk. Aztán megnézzük a már említett papagájokat, az udvar egy részén elkülönített kalitkasorból figyelnek minket. Bence kivisz a csornai vasútállomásra, ő még estig ott marad. A vonaton kezdem el ezt a naplót, aztán időhiány miatt írom jóideig, de így legalább visszakerülhetek még egy kicsit ennek az öt intenzív napnak a hangulatába.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fotó: Horváth Florencia, Káldy Márton, Kóbor Mira