Aiszkhülosz drámája tömören: az istennemzedékek összecsapása. Prométheusz a titánok egyike – a második nemzedékből –, nem tiszteli az isteneket, miután éppen Zeusz, a főisten megbízása alapján megalkotta az embereket. Fivére, Epimétheusz már elhasználta az összes jó tulajdonságot az állatok létrehozásakor, így Prométheusz ellopja a tüzet teremtményeinek, hogy azok az állatok fölé emelkedhessenek. De a tűz az isteneké, Prométheusznak a tettért lakolnia kell. Büntetését Szkűthia vidékén tölti egy sziklához láncolva, a béklyóit Zeusz egyik fia, Héphaisztosz húzza meg, az Erő gyanakvó tekintetétől kísérve. Prométheuszt felkeresik Ókeanosz lányai, akiknek elmeséli hogyan jutott erre a sorsra, kérésükre apjuk eljárna Zeusznál a titán érdekében, de ettől Prométheusz óvja őket, felfedve, hogy ismeri a főisten elveszejtésének módszerét. Majd megjelenik előtte Ió, akit ugyanúgy sújt az istenek haragja. A lányt Zeusz magáévá tette, amit felesége, Héra zokon vett, így Zeusz tehénné változtatta őt, Héra meg egy bögölyt küldött az üldözésére. Prométheusz, ismerve a jövőt, megjósolja, hogy visszaváltozik szépséges királylánnyá, és a tizenharmadik leszármazottja (Héraklész) lesz majd az, aki őt kiszabadítja. Az is jóslatának része, hogy Zeusz halálát saját fiainak egyike okozza, így a főisten elküldi egy újabb fiát, Hermészt, puhatolja ki, hogy melyik légyottjából születik majd az a gyermek. Ám Prométheusz hallgat, ezért egy villámtól sújtva a mélybe – az Alvilágba – zuhan.

Ügyvéd fejjel nézve a sztorit, ez egy „jogi probléma”: Prométheusz (Bán Bálint) kimeríti a lopás bűntettét, igaz, azért, hogy segítse az embereket, emiatt a Zeusz által kiszabott büntetés korántsem arányos az elkövetett bűncselekménnyel, mert az istenektől nem magának vett el, hanem nemes szándéktól vezérelve, mások segítésére. (Mondjuk Zeusz nemcsak Prométheuszt bűntette, hanem megteremtette Pandórát is, aki rászabadított minden bajt az emberiségre.) Azonban Fenyvesi Orsolya ókori drámából írt mai nyelvezetű szövegkönyve és Viktor Balázs rendezése nem jogászként boncolgatja a morál kérdését. Előadásukban az emberek boldogulásának ellenségét, vagyis Zeusz zsarnokságát – két színész által megszemélyesített – Erő és Erőszak képviseli, akik mindvégig a színpadon vannak, figyelnek, és ha kell, uruk érdekében cselekednek. Prométheusz azért harcol az emberekért, mert tökéletlenségükben is szereti őket, és maguk nem képesek a zsarnok ellenében – jól felfogott érdekükben sem – ledobni láncaikat.   

Az előadás az Erő (Lehel Vilmos) és az Erőszak (Bánki Mihály) vad, akrobatikus táncával kezdődik. Radetzky Anna látványtervező az Erőt egy rögbi-játékosként ábrázolja, míg az Erőszak egy fekete, szinte egy tömbből faragott ketrecharcos alakjában jelenik meg. Ötletes a két színész eltérő fizikai jegyeivel való látványjáték, hogy a törékeny testalkatú Lehel Vilmos van „felpumpálva” az erő kifejezésére, és a komoran masszív Bánki Mihály az erőszak jelképe. Ez a fizikai dinamikával való játék végigkíséri a produkciót: az Erő végrehajt, de az Erőszak mondja ki Prométheusznak a megfellebbezhetetlent: mindent jegyez, semmit el nem felejt (Aiszkhülosz darabjában talán csak Kratosz, az Erő van jelen). Kettős jeleneteikhez kiválóak Bánki Mihály slam poetry zenei betétei, amelyet maga a szerző és Lehel Vilmos adnak elő. Majd érkezik Héphaisztosz (Nagypál Gábor) aki – Radetzky Anna másik látvány-leleményeként – begörget és színpadra fektet egy hatalmas kereket, előhúzva belőle egy vitorlavászonszerű „szoknyát”, amelyet a kerékre állított Prométheusz derekára szíjaz, így láncolva őt a sziklához. Ez az egyetlen díszlettárgy az előadásban, pompásan megidézve Szkűthia sziklás vidékét és a zord természeti erőket.  

A keréken álló, Prométheuszt alakító Bán Bálint a nézőtérről valóban titánnak tűnik, csapzott, szőke fürtjeivel, erőteljes, kigyúrt mezítelen felsőtestével a valós erő megtestesítője, az emberek szabadulásának a reménye. A számára Lehel Vilmos tervezte mozgás – iszonyatos tömeget, súlyt jelentő „színpadi szoknya” viselése – hatalmas kihívás elé állítja a színészt, mégis van ereje a szöveg tiszta közlésére, a karaktere jellemvonásainak bemutatására, különösen, ahogy titáni voltában ellágyul a tökéletlen kis pondrók, vagyis az emberek sérülékenysége, szerethetősége miatt. 
  
Ókeanosz leányai és a Kar helyett az előadásban csak Ókeanida (Pallagi Melitta) lép színre, az együttérzés szószólójaként. Akár egy patakocska kék esőkabátban, Leila-hercegnős hajcsigákkal a fején kotnyeleskedik az emberek pártján, és gyermeki örömmel ugrándozva reméli, hogy a titán segítségével eljön nekik a szabadulás. Apját, a tipikusan óvatos embertípust megszemélyesítő Ókeanoszt megint Nagypál alakítja, aki elbújva Prométheusz „szoknyája” ráncában, az Erős és Erőszak nyomása alatt pillanatok alatt lebeszéli magát, hogy bármit is tegyen. Különösen azért, mert Zeusz előtt a titán pártját fogja, ezzel kényelmét, megkaparintott hatalmát veszélyeztetné. Utána érkezik Ió, a ”bögöly-űzte lány" (Sztarenki Dóra) logó fülekkel és balettcipős tehénlábakon, akinek szenvedéstörténete rímel Prométheuszéra: a zsarnok akaratának áldozatai mindketten, így osztozhatnak a fájdalomban, a megaláztatásban, és reménykedhetnek a majdani változásban. Végül megjelenik Hermész (Nagypál Gábor), akit azért küld a zsarnok, hogy paranccsal, fenyegetéssel, ígérettel kicsikarja a sorsdöntő titkot. A titán kiábrándítja, ugyanis soha nem adná balsorsát egy olyan szolgasorsért cserébe, ami a zsarnokság kitartottjaié, vagyis Hermészé és társaié. 

Nagypál Gábor – nem is a színlap szerinti hármas, hanem titkos színpadi meglepetésként négyes szerepében – megmutatja, hogy milyen flexibilis, komplex színészi képességek birtokában van. Percek alatt képes szemvillanással lelkiállapotok hiteles átadására: szánalom, önmarcangolás, bűntudat, kísértés, hatalomvágy ábrázolására. Koncentrált színpadi jelenléte – teljes érzelmi ívvel – besűrít akár egyetlen epizódba is egy sorstragédiát. Ebben karakteres vonásai mellett mimikája, tekintetének expresszivitása segíti őt.

Viktor Balázs kiváló alkotócsapatot gyűjtve maga köré, ésszel és szívvel nyúlt a görög tragédiák legfontosabb téziseihez: ismerd meg önmagad, semmit sem tart örökké, mindenki halandó, szenvedésedből tanulság születik. E gondolatok köré pozícionálja Prométheusz történetét, aki dacol a felsőbb akarattal, a saját szenvedése árán is önmaga fölé emelkedik, és bukása egyben felemelkedését jelenti.

Ezzel teremt a rendező előadása apropót, párhuzamot napjainkkal, hogy a passzív prométheuszi tétlenség egyszer csak válaszol a sors kihívására. Mert még Marx is „a filozófiai naptár legjelesebb szentje és mártírja” címmel jelölte Prométheuszt, aki az emberekért, az emberi haladásért szállt szembe a tudatlanság és szolgasors letéteményesével, a zsarnokkal; értük tűrte leláncolt testtel, méltósággal a tehetetlenségét. Szép és költői a mondanivaló, de mégis, merre van korunk Prométheusza?  
 

Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusz című drámájának Trencsényi-Waldapfel Imre féle fordítása nyomán - Fenyvesi Orsolya: Leláncolt Prométheusz
Tér 12 Kulturális Egyesület a Szkénén, ősbemutató: 2025. október 3. 

Szereplők 
Prométheusz: Bán Bálint
Héphaisztosz/ Ókeanosz / Hermész: Nagypál Gábor
Ió: Sztarenki Dóra
Ókeanida: Pallagi Melitta
Erő: Lehel Vilmos
Erőszak: Bánki Mihály

Alkotók
látvány: Radetzky Anna
dramaturg: Hodászi Ádám
zene: Bánki Mihály
mozgás: Lehel Vilmos
asszisztens: Bárdos Eszter e.h. 
rendező: Viktor Balázs
Fotók: Szokodi Bea