A történet egyszerűsége látszólagos: elsőre tényleg csak arról van szó, hogy napjaink Magyarországán Csányi Miklós (Szabó Zoltán), egy vidéki kulturális menedzser és elhivatott patrióta tájházat szeretne nyitni Szabadszálláson, azonban a „Dr. Schanda Veronika professzorasszony” (Jankovics Péter) által képviselt nagypolitika ezt is szeretné a saját hasznára fordítani, és a thai vendégmunkások érkezésével összekötni, azaz a „táj”-jellegű múzeumból thai múzeumot csinálni. Eközben természetesen Miklóst is szeretné megnyerni magának a kormányzó erő, hiszen „fenyegetve érezzük magunkat, és bár nem kérdés, hogy miénk a hatalom, és miénk is marad, rá kellett jönnünk, hogy nincs elég hiteles, értelmes személyiség köztünk”. Miklósnak döntenie kell, mit tesz az ajánlattal: vajon az általa istenített Petőfi- és József Attila-féle tisztaságot választja, és ahogy mondja, Navalnij nevében is ellenáll, vagy a párja, Nusi által hangoztatott egyéni boldogulást választja, hiszen „élni kell, a saját életünket élni”. 

Már ennyiből is érződik, hogy olyan abszurd alaphelyzettel van dolgunk, ami nagyon is reális az itt és most közéleti világában. Egyben arisztophanészi ókomédia-tanmese, könnyen dekódolható politikai kabaré. A Csányi, „Schanda” és Szabadszállás nem ártatlan nevek nekünk. A közönség azonnal reagál és hangosan nevet a jól ismert, hírhedt szófordulatokon és utalásokon, mint hogy a „Nagy Sógunnál mindig van készpénz”, vagy amikor a „hetvenmezei csíkos lovakat” emlegetik, és a pandúrszázados-külügyminiszter oroszul jelent a telefonján „Szergejnek”. Ha csak ennyi lenne a politikai színház, már az is megérne egy estét, de szerencsénkre ennél sokkal mélyebb rétegeket mozgat az előadás.

Pintér Béla csodálatraméltó eredetiséggel tud egymásba csúsztatni nemcsak különböző idősíkokat, hanem közéleti, publikus kérdéseket és magánéleti-személyes problémákat.

Miklós lázálmaiban megelevenedik nemcsak az 1870-ben agyonvert ősapa-betyár Csúnya Miska, aki szerepet kér a jelenbeli történésekben, hanem Miklós gyermekkora is megidéződik. Ez az a pillanat, amikor a nevettető és harsányabb szórakoztatásból szívszorító emberi tragédiák bontakoznak ki. Egy-egy apró jelzéssel (Symphonia cigi, Gagarin Presszó) már át is ugrottunk a késő Kádár-kor nyomasztó szürkeségébe, ahol az apa alkoholista, a gyermeket bántalmazza elvált anyja, és a kisfiú-Mikinek egyedül Petőfi jelent menekvést. Hátborzongató, ahogy Fodor Annamária harsány, megalkuvásra hajlamos, de nehezen elítélhető Nusiból, Miklós párjából egy monológon belül átváltozik Miki abuzív anyjává. Mint ahogy Szabó Zoltán színészetét dicséri az a könnyedség, ahogy felnőtt férfi helyett már csak a szeretetéhes és rettegő kisfiút látjuk, akinek keskeny vállai hol összegörnyednek, önmagát védve az újabb csalódástól, majd pillanatokra kiegyenesednek, amikor reménykedik anyjában vagy apjában, csak hogy azután újra összetörjön lelkileg. 

Ez Pintér Béla és Társulata színházművészetének másik oldala: a szinte shakespeare-i vagy csehovi lélektani pontossággal leírt, általános emberi jelenet. A boldogságra és boldogulásra képtelen, szenvedő-abuzív szülők és gyermekük jelenete viszont emellett nagyon is aktuális rezonanciával szólal meg napjainkban, amikor egymást érik a pedofil és gyermekotthoni abúzusok botrányai, csak itt az aktuálpolitikai áthallás bujtatott, nem olyan harsány. Az előadás kiválóan játszik a nézőkkel, sokféle módon tükrözve a minket körülvevő problémákat.

Mint ahogy a színházi-művészeti áthallások is egyszerre játékosan abszurdak és a mélyebb rétegekben jelentésteliek. Ugyan nem thai, hanem japán maszkot vett Dr. Schanda Veronika Bangkokban a Nagy Sógun készpénzéből, a japán kabuki színház, az „álszögediesen” megszólaltatott betyár-pandúr történetréteg, a mai politika világa és a hangsúlyos helyeken megjelenő magyar néptánc olyan szépen simulnak egybe, mint a bőgatyás botostánc a kabuki-szamurájok kendóharcával, vagy a tulipános láda az ázsiai kelő nap motívumával. Persze, lehet mindezt lázálomnak is tekinteni: a hang- és fénytechnika kiválóan játszik velünk, nézőkkel, csak sejtetve, mi álom és mi valóság Miklós történetében.

Abszurditás és valóság egybemosódik. Farkas Boglárka (Messaoudi Emma) farkas-farka és -fülei mellett abszolút hihető presszóslány, Csúnya Miska és Csányi Miklós egyszerre egy és mégsem ugyanaz, míg pandúrok és politikusok, japán maszkokban megjelenő és saját Nagy Sógunjaink ugyanazok. A társulat színészei csodálatos könnyedséggel mozognak az általuk megjelenített több figura között, kreatívan játszva a közönséggel – néha átsejlik egyik figura a másikon, máskor nem, így tartják végig spiccen a nézők értelmezői aktivitását. És nem lehet említetlenül hagyni „Petőfit” és „József Attilát”, akik nemcsak rendkívül szórakoztatóan reflektálnak egymásra versben és színpadon, hanem Miklós történetének alapvető kihívását is megfogalmazzák és megjelenítik: „Maradj tiszta!” De hogy ez lehetséges-e itt és most Magyarországon, már nem olyan biztos. Az előadás végén elhangzó „Nem éri meg” sokféleképpen értelmezhető – ezért is javaslom, hogy nézzék meg minél többen a Kabukit: mindenki csak maga dönthet. 

Pintér Béla és Társulata: Kabuki 

Írta és rendezte: Pintér Béla 
Miki: Szabó Zoltán
Miska, Apa: Adorjáni Bálint
Nusi, Anya, Anaditsyki: Fodor Annamária
Vera, Őrmester, Attila, Szellem: Jankovics Péter
Boglárka, Hadnagy, Tahoya: Messaoudi Emina
Százados, Sándor, Sógun: Takács Géza 

Dramaturg: Enyedi Éva
Zene: Jankovics Péter
Koreográfia: Rohonyi Barnabás
Díszlet: Gergely-Farnos Lilla
Jelmez: Hornyák Dóra
Jelmez asszisztens: Nagy Krisztina
Maszk: Gergely-Farnos Lilla, Horog Sára
Fény: Sári László, Horváth Virgil
Hang: Philosonic
Műszak: Berecz Csaba, Berecz Eugén, Károlyi Roland, Károlyi Norbert 

A rendező munkatársai: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina, Horog Sára
Átrium Színház, 2025. október 11. 

Fotó: az Átrium honlapja