Ágh Istvánról közöl nekrológot Nemes Z. Márió. A rá és költőgenerációjára gyakorolt hatásáról és személyes benyomásairól emlékezik meg.

„Én a parasztság szószólója lehettem volna, de mára nincs, akit képviselhetnék” – idézi a költőt.

Ritka, közvetítői szerepéről számol be, akit kultúrpolitikától függetlenül mindenki számontartott, „nem volt hajlandó Sinka István és Pilinszky János között választani”, szemlélete felülsiklott a dogmatikán.

Sibylle Grimberttel Várkonyi Benedek közöl interjút. Grimberttől egy könyvet (Az utolsó egyed) olvashatunk magyarul, életművében azonban a tizenkettedik regénye jelent már meg. Várkonyi mesterséghez kötődő kérdésére így válaszol:

„(...) a könyvtáram segítségével írok. Keresek valamit a gondolataimhoz, valami színt, hangulatot. Ettől az érdekesebb, jobb lesz.”

Sári József Kossuth-díjas zeneszerzőt Balogh Máté búcsúztatja. „Teljes alkotói munkássága könnyen tekinthető felszabadult, figyelmes, elmélyült, személyisége őszinte művészeti megnyilvánulásának.” Kiemeli azt a kollegiális viszonyt is, amit diákjaival tartott fenn: sosem instruálta a legfrissebb generációt, mindig csak javasolt.

Kristóf Ágota életművét, a magyar-svájci szerzőnő születésének 90. évfordulója alkalmából Deczki Sarolta idézi fel. „1986-ban jelent meg Svájcban a Le grand cahier (A nagy füzet), ami világhírűvé tette Ágota Kristófot. Vagy Kristóf Ágotát? Hogy hívjuk, mit kezdjünk ezzel a nővel, aki magyar volt ugyan, de második hazájában, franciául írt műveivel lett világsztár?” Az önéletrajzi írásaiban (Az analfabétában) később

ellenséges nyelvként hivatkozik a franciára, amiért azt soha nem sikerült tökéletesen elsajátítania.

Felmerül a tanult nyelv hatása a prozódiára, szó esik ellenséges erőkről és az emberi létezés pereméről is a szövegben.

Szilágyi Zsófia a „Hát nem ismersz rám?” című írásában az érettségi találkozókat és annak művészeti feldolgozásait tematizálja. Megemlíti  az északi krimik vonzódását ehhez az egyszerre ismerős, de mégis szokatlan eseményhez, a viszontlátás félelmét, illetve a Szilasi László és Tompa Andrea regényeiben kulcsszerepet kapó érettségi találkozókat is.

Marno János izgalmas falupoétikával indít (Parafrázis), majd még inkább kibontja a megütött hangban rejlő személyességet (Esik magától, Ballada):

„Borus napunkon ne essék ma
szó a halálról. Esik magától
odakint, éppen eléggé, szemerkél.”

Zalán Tibor eheti tárcájában egy rendszerváltás előtti kollégium furcsa reggelét mutatja be, Pál urat, lusta szobatársát és egy hosszú kabátos árnyat, akinek jelenlétében kötelező pálinkát fogyasztani.

Seres Róbert Fénytörés című elbeszélésében jól ismert családon belüli erőszak- és falutoposzokat elevenít meg, de teszi ezt a műfajban is ritkán tetten érhető mesteri narrációval és jelenetezéssel: „A kés említésére kiszakítom a konyhaszekrény legfelső fiókját, ahol az evőeszközök vannak a késekkel, és rohanok ki vele az udvarra.

Világít a térdemig érő hó az éjszakában, a legtávolabbi pontra viszem a fiókot, a kapu sarkába, ahol árnyékban marad.”

Beck Tamás az Aranylövés című rövid írásában a szerfüggőséget és annak belső megélését helyezi középpontba egy nagyvárosi nő szemszögéből: „Ingyen kaptad-e vajon eleinte a varázsmérget a rossz arcú emberektől, vagy terítened kellett a haveri körödben afféle ellentételezésképp?”

Wagner István novellájában egy váratlan disszidálás történetét meséli el, első szám harmadik személyben, majd végül elbeszélőjét is befonja történetébe: „Minden lépésnél kiverte őket a hideg verejték, de nem az erőlködéstől, hanem a halálfélelemtől, mert percenként azt várták, hogy régi román szokás szerint a frank vagy a germán határőrök hátba lövik őket.”

Magyar Dániel Mosógép, pumpa, ilyesmi című szövegében megrendítő átélhetőséggel mesél egy gyermekét egyedül nevelő családanyáról, aki édesanyját és fiát is kiszolgálja; akinek az élete az „ilyesmik és az olyasmik” váratlan láncolatából áll.

„Meg tud már csinálni minden ilyesmit. Nehéz volt majd aztán később megkülönböztetni, hogy mi az, ami ilyesmi, és mi az, ami olyasmi, vagyis ami még nem az ő dolga.”

Prózáját Schein Gábor atmoszférikus versei követik (A mi babonáink, A dűnéken túl, Smaragd): „Mit érne a koszos és undorító / szavak helyett egy pontos leírás? Leírása annak, ahogy / a gyorsbüfé konténere, körbeköpködve csikkekkel, / beleüvölti az éjszakába, hogy ne próbálkozz!”

Az oldalon még Tóth Krisztina Tarkó című verse kap helyet: „Láttam a halálom. / Ment az alkonyatban. / Semmi különös nem volt / rajta: se karkötő, se tetkó.”

Majd Károlyi Csaba kritikája olvasható Szilasi László: 18:48 telefon című könyvéről. A kritikában feleleveníti az autofikció hagyományát, de emellett beszél személyes megéléséről is, az írás végére mintha summázná is az újra és újra bekövetkező életállapotot:

egy napon el kell engednünk a minket felnevelőket.

Az Ex Librisben Demény Péter ír Egressy Zoltán (Attenborough reflektora), Fancsali Kinga (Nem a haláltól), Jónás Tamás (Dræn) és Sopotnik Zoltán (Cigányvég) köteteiről, izgalmas elemzésében a valódi nyelv és a megszólalások különbözőségét hangsúlyozva.

Kolozsi Orsolya Esther Kinsky: Messzebb látni című művéről közöl szöveget; Váradi András A kegyetlenség elméletei című tanulmánykötetet szemlézi, Csunderlik Péter pedig Papp István A magyar kommunisták című könyvét méltatja.

Deczki Sarolta és Szarvas Melinda Terék Anna: Három. Egybegyűjtött kötetek című könyvéről írnak. Míg Deczki a kötetek különös világait tematizálja, kitérve azoknak meghatározó karakterjegyeire, Szarvas a trilógia szerkesztői elképzelését igyekszik cáfolni, rámutatva, hogy gyűjteményes kötetként válik a leginkább önazonossá a kiadvány.

A különös Blake-ben Takáts Fábián foglalja össze William Blake életművét és korszakának értetlenségét műveivel szemben. Takáts szövege

frappánsan összegzi a karaktert, a munkásságot és a művészettörténetben betöltött szerepét,

mindenkinek ajánlva a Szépművészeti Múzeum kiállítását, amely januárig megtekinthető.