A Katona József Színház Behívó elnevezésű színházpedagógiai, művészetközvetítő és közösségépítő programja is megnyitotta a 2025/2026-os évadot, elsőként a Közösségi színházi bemutatóval, majd ezt követte a DoKlub október 12-én bemutatott előadása. A DoKlubban résztvevő fiatalok a mindennapokra ható, a hétköznapokba belopódzó, de nehezen kibeszélhető témát választottak az előadásukhoz. A téma súlyosságára és elkerülhetetlen voltára az előadás legelején, néhány kivetített sor formájában reflektáltak. Az alkotócsapat tagjai voltak az előadás szereplői is, akik saját maguk választották a témát, amelyet a csoportvezetők (Tóth Dorka Berta és Vági Eszter) iránymutatásai alapján számos perspektívából átgondoltak.

A szereplők különféle történeteken keresztül meséltek a halálról, a veszteségek megéléséről, fájdalmáról, a veszteségekhez tapadó szorongásról és megkönnyebbülésről, de az előadás legalább ennyire szólt az életről is. Az elhangzó monológok egytől egyig személyes történetek, amelyeket azonban nem feltétlenül azok mesélnek el, akik átélték az adott veszteséget. Az előadás kiválóan egyensúlyozott az emberi élet végességéhez, illetőleg magához a halálhoz való viszonyulás különféle módozatainak bemutatásakor: sem a halálszorongás, sem a halálfélelem nem lett úrrá az rajta, felbukkantak fantáziaelemek, de a humor is központi szerepet kapott.

A humor intenzív jelenlétét sugallja – legalábbis implicite – az előadás címe is. A Lepjetek meg! cím a darab egyik történettöredékéből származik, amelyben az unokák a nagypapát arról kérdezik, milyen temetést szeretne, mire a nagyapa tréfásan annyit mond nekik, hogy lepjék meg. Azonban ebből a címből nem csupán a humor szerepe olvasható ki, hanem az a kettősség is, amely a mindennapi életben a halálhoz való viszonyulást áthatja, jelesül, hogy tudatában vagyunk saját végességünknek, még a halálra való felkészülésről is lehet gondolkodni, ám mégis váratlanság és hirtelenség határozza meg a halálhoz való viszonyunkat, a mások halálához kapcsolódó megéléseink többnyire azt mutatják, valójában nem lehet felkészülni a halálra. Az előadás a halálhoz való viszonyulás mintázatainak felmutatásával azzal is szembesített bennünket, hogy bármennyire próbálnánk menekülni, vagy legalábbis kitérni a halállal való szembenézés elől, életünk és hétköznapjaink szegleteibe befészkeli magát.

Az előadás egy „Utolsó vacsora”-parafrázisként értelmezhető, s lényegében erre épül minden történetmozaik is. Ugyanakkor a megterített asztalok és az elhunytakról, valamint a halálhoz való viszonyról és a halálesetek feldolgozásáról szóló történetek egy halotti tor képét is felidézhetik a nézőben. Ezt pedig nem csupán egy színpadi látvány révén éri el az előadás, hanem a közönség bevonásával. A Katona József Színház Sufnijába belépve, U-alakba elrendezett, fehér terítőkkel letakart vacsoraasztalokat pillanthattunk meg, a nézőtér és a színpadi tér egybeolvadásával. A közönség is a vacsoraasztaloknál foglalhatott helyet, időről időre az előadás során a szereplők is leültek az üresen hagyott székekre.

A nyitójelenetben az egyik fiatal szereplő almát hámozva és szeletelve sétál, miközben azon gondolkodik, milyen utolsó vacsorát szeretne magának, felidézve egy korábbi, barátokkal elköltött, nyári vacsora emlékét, s ahhoz az életigenléshez, hangulathoz ragaszkodik az utolsó vacsora elképzelésekor is. Ez a rövid monológ elrugaszkodási pontot jelentett, ugyanis a fiatal férfi elbeszélését olyannyira áthatotta a saját utolsó vacsorájához kötődő merengés és a természetes nyitottság önnön végessége irányába, hogy bárhonnan, bármilyen gondolatokkal érkezett is a közönség, a figyelmük a monológ hallatán az élethez és az élet végéhez való viszonyulás felé fordult.

Ugyanakkor a véges élethez és a halálhoz, a konkrét halálesetekhez való viszony igen sokféle, nem csupán az adott személy beállítódása határozza meg, hanem élethelyzetenként, életszakaszonként is változhat (sőt, változik is). Ezt az előadás is mindvégig szem előtt tartotta, újra és újra fel is hívta a figyelmünket erre, a különféle élettörténet-mozaikokban. Az előadás az elmúlással való szembenézés különböző szituációit vonultatta fel, sokféle személyiséget és személyiségjegyet bemutatva. Az édesanyját gyászoló fiatal nő jelenetében azt láthattuk, hogy a gyászoló nő az édesanyja után maradt tárgyakat pakolja a barátai segítségével, azon a helyszínen, ahol az anya a gyermekkorát töltötte. Ily módon az anyja életének egy meghatározó részét átéli ő is, jóllehet újraélni nem lehetséges egy másik ember életét, az anya élettörténetéből egy kis, korábban ismeretlen szakasz tárulhat így fel a nő számára, amely által – a megélésen keresztül – többet megérthet az anyja élettörténetéből. Az anya után maradt tárgyak pedig nem csupán nehézségeket hordoznak, hanem – az egzisztenciális pszichológia egyik kifejezését kölcsönvéve – a tovagyűrűzés lehetőségét is, amennyiben a tárgyakhoz tapadó emlékekben az anya élete és jelentősége a halála után is megmarad. Ebben a jelenetben az is lényeges mozzanat, hogy a halál épp az elhunyt gyermekkorához, az életének kezdeti fázisához tereli vissza a gyászolót, élet és halál itt nem a megszokott, kronologikus rend szerint tűnik elénk, de összefonódásuk, vagy legalábbis érintkezési pontjuk kirajzolódik. A tovagyűrűzés lényegesen explicitebb módon jelenik meg az előadás vége felé közeledve, amikor egy apa lányaival közösen a dédnagymama receptje alapján készíti el a körözöttet, miközben az apa igyekszik felidézni a dédnagymamával közös emlékeit, próbál visszatérni a gyermekkorához.

Élet és halál összekapcsolódásának egy másfajta megnyilvánulását egy rendkívül mozgalmas jelenet is felvillantotta előttünk, amelyben egy kórházi folyosót elevenítenek meg a szereplők az elnyújtott U-alakban rendezett asztalsor közepén. Ebben a szavak nélküli, de számos karakteres mozdulatot tartalmazó képsorban születés és halál találkozása bontakozott ki. Az egyik szereplő a kórházi folyosón felbukkanó betegek és egy várandós, vajúdó nő megéléseibe próbálta beleélni magát, mintegy gyermeki naivitással imitálva az egyes élethelyzeteket.

Ez a jelenet – kiváltképp a gyermeki, mimetikus mozdulatsorok – nem csupán azzal szembesíthet bennünket, hogy élet, jobban mondva, születés és halál milyen közel is állhat egymáshoz, előfordulhat egyazon térben, egyazon időben és ugyanannak az élménysornak is részét képezheti, de azt a kérdést is nekünk szegezi, hogy vajon mennyire átélhetőek mások fájdalmai, a másik ember szenvedése, a másik életének különféle lüktetései.

A gyermeki perspektíva a halálszorongás témája kapcsán is megjelent, egy kisgyerek szavain keresztül, miután tudatosult benne az elmúlás, és kétségbeesetten hajtogatta, hogy édesanyja meg fog halni, ahogy nagymamája is. Az anya próbálta megnyugtatni gyermekét, időben eltávolítva a halált a saját jelenüktől, miközben a mulandóság tényét rögzíti, nem áltatja a kisgyereket az örök élet ígéretével és egy másik élet reményét sem kínálja fel számára. Azonban az anya reakciója annak is betudható, hogy sokszor felnőttként is igen nehéz az elmúlásról beszélni. Az előadás ezt is bemutatta, egy család példáján keresztül, ahol az anya mindig az alkalmas pillanatot, a legmegfelelőbb időt keresi arra, hogy elmondja férjének, hogy a betegség, amelyből a férfi hosszú hónapok óta nem tud kigyógyulni, halálos. Azonban a megfelelő alkalom nem érkezett el, a családi légkört pedig folyvást a mindennapok feszültsége lengte be, a közös program pedig leginkább az érdektelenségbe fulladó közös tévénézés maradt. A családapa pedig már egy újabb munkát és ezzel egy amerikai utat is elvállalt, hogy családját anyagilag támogassa, nem is sejtve, hogy nem a financiális nehézségek jelentik a legnagyobb gondot, ugyanis a szalagavatóra készülő kamaszlányai egyre intenzívebben aggódnak amiatt, hogy úgy veszítik el apjukat, hogy valójában meg sem ismerhették igazán. A gyerekek mindhiába unszolták az anyát, a halállal való szembenézés elodázása úrrá lett az észszerűségen.

Az elodázás, sőt a tagadás mechanizmusa a saját halál lehetőségével való szembenézéskor is problémaként adódik. Ez a fodrászszalonban zajló, két, időben elkülönülő jelenetben mutatkozott meg. A jelenet első részében két egykori osztálytársnő beszélgetését hallhattuk, akik az osztálytalálkozójukra készültek, pletykálkodva jegyezték meg, milyen rosszul is néz ki az egyik volt osztálytársuk. Majd néhány hét elteltével ugyanazt a jelenetsort láthattuk, csak épp az egyik nő igen szótlan, korábban irigylésre méltóan szép haja pedig csomókban hullik. A feszültség mindvégig érződött, ám csak akkor csúcsosodott ki, amikor a fodrász, aki a nő haját igazgatta, megemlítette, hogy látta őt a Kék Golyó előtt, s felrótta neki, hogy tudomást sem vett róla, holott még integetett is. A fiatal nő hevesen tagadta, hogy járt volna ott, de kétségbeesett tagadásából kibontakozott, hogy az valójában a betegség tagadása, tabusítása. Ám a saját halálhoz fűződő viszonynak egy egészen más árnyalatát is megláthattuk, mégpedig egy olyan intenzív mozgás által kísért monológban, amelyben a halálközeli élményben feltáruló élet és halál közötti lebegés elevenedett meg. A vég felé zuhanás képei keveredtek itt a szárnyalással, lebegés, repülés és zuhanás, a megváltozott közegellenállás képkockái sorakoztak fel, álomképek bemutatására emlékeztető mondatokba csomagolva. A mozgássor és a monológ harmonikus egységet alkotott, amelyben kifejeződött a haldoklás, halál felé közeledés benső megélése, a külsődleges, fizikai térben is testet öltve. Egy másik, dinamikus jelenetben pedig két szereplő tánca és a zene helyezte kortárs kontextusba és elevenítette meg a középkorban gyakorta ábrázolt haláltánc rítusát, igaz, az ábrázolásokban szereplő csontváz nélkül, de hangulatában mégis a halálra emlékeztetett, azzal szembesített, hogy az elmúlás ott kísért a mindennapi életünkben. Az előadásban felvillantak még olyan halálesetek is, amelyekhez – bár megrázóan hatnak – közöny tapad, sőt, egyenesen megkönnyebbülést hozó haláleset példáját is felmutatták a szereplők. Azt a szakadékot is megpillanthatjuk, ami a tragikus balesetekről szóló hírek és az ilyesféle tragédiákkal való közvetlen találkozás között húzódik.

Az előadás zárójelenetében egy cég irodájában találtuk magunkat, a közönség tagjai is az irodai dolgozókká váltak a jelenet erejéig. A cég közössége épp elvesztette az egyik munkatársát. Az elhunyt férfi képét a falra vetítették, majd az egypercnyi néma csend után az egyik szereplő egy mentálhigiénés szakemberként vette át a céges meeting irányítását, s a cég munkatársai között egyre élesedő szóváltás alakult ki arról a gyakran felmerülő kérdésről, hogy vajon valóban csak jót lehet-e mondani az elhunytakról, vagy kimondható a teljes igazság, szépítés és finomítás nélkül is.

Az előadás voltaképpen egyfajta szümposzionná vált, a szó tágabb értelmében, egy olyan lakomává, ahol a résztvevők evés és ivás közben közösen gondolkodnak, nemritkán filozófiai kérdéseken is.

A kiváló dramaturgiának köszönhetően a halálhoz való viszonyulás számos árnyalatát megpillanthattuk, a jelenetek közötti váltás gördülékenységének, a zenei betétek és a vetítő kreatív használatának, valamint néhány egészen kiemelkedő színészi teljesítménynek köszönhetően egy olyan előadás született, amely a Sufniból kilépő nézőben is tovább munkál.

Játsszák: Bencz Eszter, Békési Luca, Csalár Csenge, Csóka Dávid, Döme Andrea, Garai Moira, Körmendi Krisztián, Pásztor-Várady Luca, Pethő Dorottya, Váradi Bea
Projektvezetők: Tóth Dorka Berta, Vági Eszter 
Külön köszönet: Hajdú Benedek, Pólya Virág, Solti Nelli
 
Fotók: Szokodi Bea