Sokan szeretik Georg Büchner Leonce és Léna című rövid drámáját, melyet alig 23 évesen írt 1836-ban. Kicsit fésületlen, kicsit zabolátlan, de sűrű energiákkal teljes mű, mely inspirálóan és lírai szépséggel beszél arról a mindenkori dilemmáról, hogy a legfiatalabb nemzedék nem biztos, hogy bele akar nőni abba a világba, amit a szüleik (és tanáraik, mestereik) megteremtettek. Nem tudják, mit szeretnének kezdeni a világgal, vagy egyáltalán akarnak-e bármit kezdeni vele. Nem csoda, hogy a melankólia és a líra, vagy épp az egészből, az egésztől való menekülés a válaszuk – míg végül csak elérkeznek oda, hogy vissza kell térni, házasságot kell kötni, és valamit csak kell tenni. De hogy pontosan mit, az már a drámán kívül esik. „Építsünk színházat?”, kérdezi Leonce Lénától. Itt, ebben az előadásban ez történik, radikálisan új vagy újnak érződő eszközökkel. De hogy ez sikeres-e, azt a nézők döntik el. 

Kimondottan mai, 2020-as az előadás világa: a TikTok és Instagram reel-esztétikája keveredik az idejétmúlt, de generációk óta változatlan iskolai valósággal. A teret meghatározza és behatárolja a jól ismert iskolai tornaterem: nemcsak a bordásfal, svédszekrény és a tornatanár (Borbiczki Ferenc) piros Adidas melegítője állandó, hanem a négyütemű fekvőtámasz, a magyartanár (Zoltán Áron) idealista lúzersége és a tananyaggal való elmaradása, de még az igazgató (Ötvös András) szavalata és prédikáció-ízű beszédei is több generációnak ugyanazt idézik fel. Csak a diákok kerültek egyre távolabb mindettől: a legfiatalabb aktív generáció, a Z-k mások. Nem figyelnek a tanáraikra (akárcsak minden diák az idők kezdete óta), de másképp sem figyelnek. Állandóan telefonjaikba bújnak, bizalmas barát-helyettesítőnek használják a ChatGPT-t, mindig sürgetve érzik magukat (ezt szépen jelzi a diákok szinte állandó futása), ettől frusztráltak és szoronganak, de még maguk megnyugtatására sem hús-vér társakhoz fordul legtöbbjük, hanem telefonos/YouTube-os lelki coachinghoz, ami a fülükbe suttogja vizsgán: „Lélegezz mélyeket”. Hogy ez mennyit segít, nagy kérdés. 

Az előadás komoly erénye, hogy sok valós és égető problémát felvet, melyekről beszélni kell. Az AI vagy ChatGPT színpadi megjelenése és kiemelten fontos szerepe az emberi kapcsolatokban egyszerre kreatív és lényegretörő motívum:

míg jót nevetünk azon, hogy az AI egy „légpöcköléssel”, imitált telefonképernyő-simítással vált síkot és időt az iskolapszichológus (Kovács Patrícia) és Leonce (Medveczky Balázs) párbeszédében, a színpadi gesztus mélyén ott a tragédia: ha a legbelsőbb érzéseink feltárásába is beavatkozik valami nem emberi, mi marad az emberi megértésből, együttérzésből és segítőkészségből? Van már az iskolának saját pszichológusa, hiszen 2025-ben járunk, de Kovács Patrícia remek alakításából egyértelműen kitűnik, hogy minden kétségbeesett jóakarata ellenére tehetetlen, nem találja a kapcsolatot a diákokkal. És nemcsak Leonce fejhallgatója miatt, amely saját belső világába zárja a fiút. 

Alapvetően rosszul vizsgázik az idősebb generáció: nem értik, nem is igazán akarnak kulcsot keresni a fiatalokhoz. Ennyiben kicsit sematikus és karikatúraszerű az előadás, hiszen míg tényleg cringe (régebbi szóval: ciki) az, ahogy az idősödő tornatanár breaktáncolni próbál a zsámolyon, vagy ahogy az igazgató elszavalja az „Egy szög miatt a patkó elveszett...” versikét, az érettségizőknek szóló prédikációja nemcsak egy rakat unalmas klisé, hanem beleszövődik valódi probléma is. (És nemcsak a minden végzősnek idegrohamot okozó utolsó éves feladatok felsorolása, amit egyébként sokatmondóan lereagálnak a diákok, görcsszerű rángásokkal). „A demokrácia lényege a tudás”, mondja az igazgató,

és míg ez közhely, fájóan érvényes az itt és most Magyarországán, ahol a kreatív, kritikai gondolkodást tudatosan negligálja és igyekszik kiiktatni a kormány oktatáspolitikája már 15 éve.

A fiatalokkal kapcsolatban is kritikus valamennyire az előadás: nagyon egyszerre mozognak, táncolnak, az egyéniség szinte eltűnik, vagy anime-szerű, TikTok-divatosan sematikus önkifejezésben jelentkezik csak, például a Rosetta-figurát játszó Szász Júlia kiváló alakításában. Nem véletlen, hogy Leonce és Léna nem érzi jól magát, kilógnak a tömegből. Van egy-egy barátjuk, akik, akárcsak Büchnernél, lekövetik és egyfajta lentebb stílben imitálják őket, de igazából Leonce a főhős. Ugyan alig szól valamit, többnyire csak szemlélődik, vagy Büchner-sorokat idéz („A méhek olyan bután ülnek a virágokon... A legszebb öngyilkosságtól fosztottál meg engem.”), de Medveczky Balázs Leonce-a erős színpadi jelenlétével egyértelműen az előadás középpontja. Álmodozó nézése, félrehajtott feje, egyszerre akrobatikus és álomszerű mozgásai fókuszálják azt a problémagócot, ami a kérdésfelvetés lényege: egy jóravaló, gondolkodó, értelmes fiatal mit kezd azzal az országgal, világgal, a nehéz medicinlabdával, amit a tanárai átadnak neki? (Legalábbis abban az előadásban, amit láttam, ahol Márkus Luca Lénája helyére Kondákor Ajsa Panka, az előadás kiváló koreográfusa ugrott be, egyértelmű volt Leonce központi szerepe.) 

Az előadás nem hibátlan, és nem is egyenletes: csodálatosan megkomponált, tánccal, mozgással, fényekkel és hanggal zsigerileg átélhetővé tett álomképek váltakoznak kliségyanús megoldásokkal, vagy karikatúraszerűen elrajzolt, leegyszerűsített figurákkal és helyzetekkel. A pontosan és élesen jelzett problémák (egyszerre felnőttként megfelelni érettségin, nőgyógyászaton, bankban és sorozáson, a háború fenyegetése) mellett ott vannak a túlzottan is leegyszerűsítettek (például apa és fia kapcsolata). A váltások nem mindig működnek jól, és a rendezési koherenciára kihegyezett nézők jobb, ha elengedik eme vágyukat. Néha azonban igen jól jön ki ez a mozaikszerűség, mint amikor a karikatúra-tornatanár Borbiczki Ferenc mesemondóvá válik, vagy ahogy Ötvös András többször is hangot és figurát vált. Ezen pillanatok nagyban hozzájárulnak az előadás élvezeti értékéhez, akárcsak a kreatívan koreografált táncjelenetek.

A legszebb gesztus azonban az előadás vége: minden alkalomra beszerveznek egy érettségiző osztályt, akit felhívnak a színpadra. Ez az a pillanat, ami mindent megér. Színházi fikció és valóság, múlt és jelen egymásra mosódik, és hirtelen szívbemarkolóan élessé válik a kérdés: mi lesz itt? Mit tudnak, mit akarnak ezek a fiatalok, akik most érettségiznek? Hogyan tudnak ezzel az iszonyatosan bonyolult és terhelt világgal megbirkózni? Nem tudják még ők sem, mi sem. Beszélni kell róla. És ehhez kitűnő alap (és kellemes színházi élmény) ez az előadás, ahol többször is egy világító óriás kosárlabda gurul felénk. Játsszunk vele.