Kétségtelen, hogy a vonat és a kötöttpályás anyagmozgatás egyéb megoldásai a nyugati történelem és kultúra egyik, ha nem legmeghatározóbb közlekedési- és hordozóeszközei. A gőzmozdony már önmagában a modern társadalmat megteremtő ipari forradalmak jelképe és előmozdítója: transznacionális utazás, tömeges áruforgalom, anyagmozgatás és a természeti erőforrások rendszerszintű kitermelése, valamilyen úton-módon kapcsolatba hozható a mozdonnyal. A gyorsaság és hatékonyság azonban nem csak a technikai fejlődés idején fontos, hanem a történelem viharai során is, sőt akkor a leginkább.

A lengyel Maciej J. Drygas filmje a lokomotív történelemformáló jelentőségében találta meg témáját. A Vonatok teljes egészében vonatokon, vonatokról és a jármű vagy annak infrastruktúrájáról a huszadik századi Európában történő felhasználásáról készült archív felvételekből áll, olykor helyet adva a jelentősebb történelmi kataklizmákról és azok eredményeiről készült felvételeknek. Mindez azonban nem konvencionális formában kerül bemutatásra, az archív anyagokat a készítők ugyanis nem látják el informáló és értelmező anyagokkal vagy narrátorhanggal, hanem teljes mértékben a néző tudására hagyatkoznak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a filmnek ne lenne narratívája. Drygas történelmi korokon átívelő útra invitálja a nézőt. A Vonatokat így, némi jóindulattal a huszadik század első felén áthaladó (rail)road movienak is nevezhetnénk.

A film egy századfordulós mozdony összeszerelésével és „sínre bocsátásával” indul, ezzel mintegy a történelem és az emberi cselekvés allegóriájának szintjére emelve a járművet. 

A bevezető képek alatt az atmoszféra zörejei mellett hallható baljósló ambient zene pedig egyenesen egy másik szférába emeli azt.

Az üzembeállítást követően a jármű megkezdi útját a „boldog békeidőktől” az I. világháborúig: kötöttpályán viszik katonák tömegeit a frontvonalra és a kijelölt árkokba; a vasút segíti elő a nagy hatótávolságú lövegek és ütegek elkészítését, kezdve a szükséges nyersanyagok szállításától az elkészült eszközök hadszíntérre történő mozgatásáig; ezek bevetését és a háború lezárását követően pedig a vasúti infrastruktúra segítségével térnek haza a hadirokkantak tömegei. A történelemkönyvek ismert narratíváját követve az út a két világháború közti időszakkal folytatódik, étkezőkocsikkal, kabinokban tartott divatbemutatókkal, zakatoló báltermekkel és vetítőhelységekkel. A nagy háborút követő eszképizmus útja azonban nem tart soká. A szórakozás és szabadidő képeit a fanatizmus, a menekülés és rettegés, a pusztítás és horror képei váltják a vonatablakban. Képek, amelyek után minden, még az épségben hazatérés örömteli, és az újjáépítés reményteli képei is természetellenesnek tűnnek.

Az egyes száz évnél is idősebb restaurált felvételek bár önmagukban lenyűgözőek, de akkurátusan egymásmellé helyezve a huszadik századi halálgyár szisztematikusan és könyörtelen hatékonysággal működtetett infrastruktúrájának szerteágazó hálózatát rajzolják ki – kétségbeejtő, elborzasztó, de nem kevésbé lenyűgöző. Pontosan ebben rejlik a film művészi értéke is. A vonat allegórián és az atmoszféra teremtő hangkulisszán túl a montázs értő használata nem csak koherenssé, de költőivé, és mint ilyen kifejezetten egyedülállóvá teszi az archív felvételek sorát a 22. Verzió Filmfesztivál programjában.

Vonatok

A pakisztáni Álomélet stockfotóból is a filmfesztivál poétikusabb alkotásai közé tartozik, ami a Photoshop ablakán keresztül enged bepillantást egy nép(réteg) interszubjektív világába. Egy pakisztáni bazárban működik egy „fotóstúdió”, ahol a kliensek által kiválasztott stockfotók és sablonok felhasználásával készíti el az üzlet tulajdonosa, Muhammad a vevők portréját. Az így elkészült alkotásokat a fejlett, nyugati társadalmak szépérzéke sokkal inkább giccses, sőt trash kollázsnak, mintsem igényes portrénak ítélné, a kliensek mégis boldogan távoznak Muhammad üzletéből.

Bár Pakisztánban jóval direktebb „Emberi Jogi” dokumentumfilmet is készíthetett volna, a film rendezője még csak meg sem próbálja ábrázolni a helyi társadalmi állapotokat. A kamera végig Muhammad stúdiójában marad, még ha ki is lép a helyiségből, a bazár területét akkor se hagyja el. A pakisztáni helyzetről csak Muhammad anekdotáiból vagy a rendezőhöz intézet sokatmondó kérdéseiből értesül a néző: rendszeres robbantások, hegyeken átvezető, életveszélyes menekülőutak, rendkívül alacsony bérek. A filmet azonban nem ezek az információk teszik különlegessé.

A rendezőt sokkal jobban érdekli Muhammad karaktere és férfiakból álló klientúrája. Miért nem akar senki nővel pózolni a képen? Miért szeretne egy vásárló egy ismeretlen férfit átkarolva megjelenni a fényképén? Miért tartja egy fiatal fiú menőnek a Talibán megjelenést? Vajon tényleg élethűnek tartják a képeket?

Az ezekhez hasonló kérdésekre nem kapunk választ. A rendező ugyan óvatosan felteszi őket, de nem erőlteti azokat, megelégszik a vevők naivan egyszerű válaszaival. Bár az egyes képeken megjelenített álomszcenáriók különböznek, egy dolog mindegyikben azonos: a bőrszín fehérítése. A klienseknek már kérniük sem kell, Muhammad magától neki áll az arc „megtisztításának.” Ennek a miértjére sem kapni választ, Danial bár „rávilágít”, hogy a bőrszín Allah ajándéka, az istenfélő Muhammad és kliensei attól még azt tartják szépnek.

 Álomélet stockfotóból

Paradox módon az egyértelműen retusált és szerkesztett képek elkészítésével Muhammad vásárlói vágyálmait teremti meg vagy elégíti ki; ennek ellenére mégsem lehet szélhámossággal vádolni, épp ellenkezőleg, a film egészén a közösség jótevőjeként tűnik fel. De Muhammadnak is megvan a maga álma. Legnagyobb vágya, hogy kitörjön a lehetőségektől mentes pokolból, ami neki Pakisztán.

Vevőivel ellentétben, ő tudja, hogy van egy másik, jobb világ. Egy világ, ahol a róla filmet készítő honfitársa is él.

Muhammad bár tudja, hogy a film valódi tárgya ő, de ez nem gátolja meg abban, hogy maga is kérdéseket tegyen fel a számára az áloméletet megtestesítő Danialnek. Már a film elején Danial kerül az interjú székbe, és a film során számtalanszor megfordul a kérdezés iránya. Muhammad így tudja meg, hogy a fotóriporterként dolgozó Danial egy képpel keres annyit, amit Muhammad egy jó hónap alatt, és hogy Danial kameráját valószínűleg soha nem fogja megengedni magának. Az összehasonlítás motiválta minden egyes visszakérdezéssel

egyszerre nő a kitörés iránti vágya és válik egyre egyértelműbbé számára annak lehetetlensége.

Az Álomélet stockfotóból azonban a lehangoló végkifejlete ellenére is a 22. Verzió bájosabb filmjei közé tartozik, amit az elejétől a végéig áthat a testvériesség érzése, az önkifejezés iránti vágy és az élet szeretete.

Álomélet stockfotóból
Vetítési helyek és időpontok:
Művész Mozi
november 13., 20:30
Toldi Mozi
november 15., 15:00


Vonatok
Támogató: Lengyel Intézet
Vetítési helyek és időpontok:
Toldi Mozi
november 13., 21:00
november 19., 18:00

Képek: Verzio Filmfesztivál