A 22. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon bemutatott Szia Sári! a hazai dokumentumfilmek legújabb hullámához tartozik, azoknak az újtípusú műveknek a sorába áll, ahol a bensőséges hangvétel, az alkotói érzékenység és empátia a szerző-rendező aktív filmbéli jelenlétén keresztül mutatkozik meg. 

A szembenézés és szembesítés a műfajnak egyenesen sarokpontja: a dokumentumfilmkészítés értelme és célja, hogy általa érdekes, különleges vagy gyakran egyenesen kényelmetlen témákkal kerüljünk közelebbi kapcsolatba.

Az sem példátlan, hogy a választott téma a rendező életéhez, személyéhez hol lazább, hol szorosabb szálakkal kapcsolódik. A kétezer-húszas évek óta számos olyan, szép karrierívet befutott doksit láttunk (Tuza-Ritter Bernadett: Egy nő fogságban, Zurbó Dorottya: Könnyű leckék, Révész Bálint: Nagyi projekt, Mikulán Dávid—Révész Bálint: Kix, stb.), ahol a rendező a korábbi filmkészítői hagyománnyal szemben nem rejtőzködik, hanem éppen ellenkezőleg, a szereplőkkel való interakciói során hangsúlyosan és tudatosan alakítja a történetet. Haragonics Sára azonban egy nagy lépést lép előre e tekintetben, amikor családi archív felvételeit emeli be a saját magáról és családjáról szóló intim hangulatú, egészen személyes történetbe, amelynek óriási tétje van a rendező mint magánember életében.

A Szia, Sári! a családi legendárium dokumentuma és önterápia egyszerre, amelyben a rendező életének személyes nehézségei és családi gondjai kerülnek terítékre.

A különös, kollektív viviszekcióban a rendező bevonódása elkerülhetetlen, így lesz Sári szerzője és hőse egyszerre saját filmjének, mely az édesanya fájdalmas hiányában gyökerezik és egy csonkán maradt család egyben tartásának kihívásává terebélyesedik.

A film során Sári mint alkotó egymás mellé helyezi a gyerekkorából származó régi fotókat, emléktöredékeket, valamint a nagyrészt néhai édesanyja által felvett archív családi VHS-felvételeket – hogy mindeközben Sári, a szereplő félálomban rögzített „mama-monológok” során rádöbbenjen arra, mennyi mindent örökölt az édesanyjától tudattalanul, akinek hiányában minden átható jelenléte máig meghatározza a döntéseit, de még az alkotói pályáját is. Ezek a régi képsorokkal párosított, intim hangulatú, az édesanyát közvetlenül megszólító belső monológok páratlanul intenzív aurával bírnak, a film esztétikailag legjobban kimunkált és üzenetében is legerősebb pillanatai.

A rendező-főszereplő azonban nem valamiféle nárcisztikus késztetésből kíván filmje alfája és omegája lenni, az öntetszelgés helyett a húsbavágó őszinteséget választja, s maga mellé gyűjti a családtagjait, édesapját és fiútestvéreit is, hogy saját magáról mindinkább a köztük lévő kapcsolati dinamikára helyezze a fókuszt. Ezzel pedig nem keveset vállal sem ő, sem a családtagok. A pályakezdő művészélet nehézségei, a súlyos alkoholproblémák és a megözvegyülten újrakezdés kérdése a maga leplezetlen valóságában kerül terítékre a kamera előtt, ami forog karácsonykor, szülészeten, örömben és krízisben egyaránt.

A fájdalmasan földközeli, mindennapiságában ismerős élet buktatói között evickélő, hétköznapi embereket látunk a vásznon, akik gyásszal, kapcsolódási nehézségekkel, szülői felelősséggel, az újrakezdés rémületével küzdenek, és akiket egymáshoz kapcsol a megannyi közös emléken és élményen túl az a vákuumszerű űr, amit Sári édesanyja hagyott maga után.

A Szia Sári! címében híven érzékelteti azt a közvetlenséget, mely az egész mű hangulatára, beszédmódjára, megszólalásának pozíciójára jellemző. Mozgóképeslapok sorát látjuk egymás mellé helyezve a múltból és a jelenből, amelyek párbeszédbe kerülnek egymással olyankor, amikor a hús-vér Sári és családtagjai között olykor egészen lehetetlennek, de mindenképpen töredékesnek, esetlegesnek bizonyul a kommunikáció. Ennek a többszólamú dialógusnak a finom szövedéke pedig végeredményben hozzánk, a nézőhöz szól, hogy a maga természetességével tegye fel mindazokat a kérdéseket, amiket Sáriék is feltesznek maguknak vagy olykor egymásnak identitásról, célkeresésről, veszteségről és fájdalomról.

A film a 22. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában szerepelt.

A film megtekinthető az Online Verzió oldalán november 20-tól.

Képek: Verzió Filmfesztivál