Shakespeare mindent áthat az egyetemes kultúrában és oktatási rendszerben, de ez mégsem jelenti azt, hogy az összes darabját egyformán ismerjük, és talán csak a legnagyobb rajongói jutnak el a Troilus és Cressidáig. Saját tudásom alapját úgy kéttucatnyi műve olvasásán túl a BBC és Kenneth Branagh – filmes és színházi – feldolgozásai képezik, de a Troilus és Cressida eleddig fehér folt volt. A műnek nálunk százhúsz év alatt igen csekély számú bemutatójára került sor, és valóban csak a legjelentősebb színpadi mesterek merték – akár többször is – kézbe venni: Kazimir, Babarczy, Ruszt, Székely, és pár éve Nagy Péter István is nekifutott az Ódry Színpadon. 

A darab fő témája: a görög-trójai háború káosza közepén kibontakozó szerelem. A már hét éve zajló háborúban a trójaiak megkérdőjelezik, hogy ügyük megéri-e a tengernyi áldozatot, míg a görögök alaposan újragondolják taktikájukat. Eközben a trójai herceg, Troilus (Kasper Hilton-Hille) beleszeret Cressidába (Tilly Botsford) egy trójai, ám a görögökhöz átállt pap lányába. Shakespeare-nél sosem zökkenőmentes a szerelem, kell némi mészárlás, hogy a végén minden a helyére kerülhessen, vagy bekövetkezzen a tragikus vég. E darabjában a görögök hőse Akhilleusz (David Caves), és a szintén görög, de inkább manipulatív Ulysses (Jodie McNee) irányítja a színpadi történéseket, és mindenki odavan Trójai Helénáért (Lucy McCormick).

Magát a darabot lehetetlen műfajilag besorolni: egyrészt, mert kaotikus, háborús tragédia, amiben van romantika és nem kevés komikum. A cselekményszálak összevissza tekerednek, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy van-e befejezés, hisz egyetlen darabbéli problémának sincs megoldása. Owen Horsley rendező előadását mai humor uralja, mivel az Erzsébet-kor óta alaposan megváltoztak a társadalmi kontextusok. A rendező a legtöbb karaktert „lekettőzte”

egy színész játszik több szerepet és ugyan fordítva, de alkalmazza a Shakespeare korában bevett színpadi nemcserét is, ám nála nem fiatal fiúk játszanak női szerepet, hanem színésznők férfi karaktereket. 

A hosszabb és mélyebb monológokat tréfákkal szakítja meg, amelyeket a 14 szereplő mesterien ad elő Eamonn O'Dwyer dalbetétei kíséretében és Daniel Hay-Gordon koreográfiájára (az általam látott estén az eredeti szereposztás Cressidája, Charlotte O'Leary színésznő kiesett a szereplők közül, és az addig az előadásban csoportos szereplő, Tilly Botsford szövegkönnyvvel a kezében ugrott be a szerepbe). 

Ryan Dawson Laight színpadát egyetlen óriási, omladozó aranyláb szobor uralta, rajta és előtte csatáztak a szürke ruhás görögök és a sötét barack színűbe bújt trójaiak. A jelenetek Trója városa és a görög tábor között váltakoznak, ám a díszlet változatlan, így a darabot nem ismerők – sajnos magam is – vélhetően örültek volna a helyszínek egyértelműbb elkülönülésének. Az sokat segített – hála Laura Rushton jelmeztervezőnek –, hogy a trójai parancsnokok előbb metálvörös műizmot imitáló dresszekben, később narancssárga melegítőruhában tűntek fel jelezvén, hogy a férfias harci kedv már elillant belőlük és sörhasuk fogta fel az egész nap majszolt chips törmeléket. 

Az előadás középpontjában a történetmesélők álltak, így a szabadszájú Thersites szerepében Lucy McCormack, aki egyben Trójai Helenét, egy „rockistennőt” is megszemélyesített, a közönség lelkes kórusának kíséretével előadva a Love, love, nothing but love című számot. Jodie McPhee Cassandra szerepében – trójai királylány és jósnő – megafonba harsogta jövendöléseit, és ő játszotta Harry Potteres szemüvegben Ulysses szerepét is egy semmitmondó, unalmas, szürke kiskosztümben, de annál ötletesebb, színes játékkal. Pandarus, Cressida nagybátyja szintén nemet váltott, a narancssárga parókás Olivier-díjas Samantha Spiro – ha angol példát hozok, a Folytassa sorozatból Barbara Windsor figurája, ha magyar viszonyítási pontot keresek Lorán Lenke karaktere – elképesztő vehemenciával szorgalmazta a fiatalok szerelmének beteljesülését, mintha Júlia Dajkájának távoli rokona lett volna. Ráadásként ő játszotta a tolókocsis, infúzióra kötött agg görög, Nestor szerepét is, és a végén egy frivol dalocska keretében az összes betegségét a közönségnek ajándékozta. E három, dupla szerepes színésznő energiája vitte az előadást, nem lebecsülve ezzel a címadó szerelmespárt és a harcosok karaktereit játszó színészek pontos és lendületes színpadi munkáját sem.

Amúgy nemcsak a színpad, de az egész tér játszott. A Globe csak részben fedett, a tetőnélküli középrészen állóhelyek vannak, mint Shakespeare korában, olyan ma is, akár egy viktoriánus stadion. Az ülőhelyeket – három félköríves szinten – elfoglaló nézők sem zsöllyében ülnek, hanem fapadokon.

Ráadásul a színház felett egy légicsatorna húzódik, sűrűn zúgtak el előadás közben a már landolni vagy felszállni készülő repülők. Ennek dacára a kör alakú tér akusztikája kiváló, a színészeket mikroport nélkül is hallani, még akkor is, ha nemcsak a színpadon, hanem az állóhelyes közönség sorai között játszanak, két oldalról az erre rendszeresített faemelvényeken le-fel futva a színpadra. Simán belefért az is az előadásba, hogy az egyik görög előkapta mobilját, hogy szelfizzen a közönséggel, míg egy másik „applause" feliratú táblát magasba tartva irányította a nézői reakciókat, akár egy valóságshowban. 

Nem állítanám, hogy intenzitásában az előadás három órája nem ingadozott, és lévén szó a  háború hiábavalóságáról, pazarlásáról erős 22-es csapdája hatás uralta a színrevitelt. Gúnyos fricska volt ez a háborúskodás mítoszának, és talán nem véletlen, hogy az alkotók 2025-ben egy nihilista állóháborút ábrázoltak. Mégis különleges élmény eljutni a Globe Theatre-be. Lehet, hogy az itt bemutatott produkciók erősen turistacsalogatók is, ám hallatlan profizmussal színpadra varázsolják az angol bárd darabjait, és vele a korabeli színházat is. A színészek halálosan komolyan vették – ahogy egy angol színész mindenkori feladatát – a Shakespeare-missziót. Ráadásul kipipálhattam egy biztos nem közönségkedvenc darabot Shakespeare bakancslistámról és tényleg, mintha érezni véltem volna William jelenlétét.