Szükségét érzem egy felelősséghárító nyilatkozatnak: az első sor közepén helyet foglalni bizonyos dolgokra nagyon jó – például az NFZ ragyogó játékkedvének, Amartüvshin Enkhbat egyetlen szemöldökrántásával jelzett fojtott dühének, Andrea Battistoni húsz centis ugrásokban megtestesülő lelkességének testközelből való megtekintésére –, de egy koncertszerű operaelőadás (s általában: egy koncert) ideális értékelésére semmiképp. A Nabuccón ennek mindenekelőtt a Nemzeti Énekkar teljesítménye látta kárát – sajnálatosan egy, a kórusra végig meghatározó szerepet szabó operában. A már sokszor ragyogóan bizonyító Énekkaról nem hinném, hogy képtelenek olasz szöveget artikulálni, de a Battistoni által robusztus erővel vezetett zenekar mögül az első két felvonásban egyszerűen olyan fojtottan volt számomra hallható minden belépésük, ami legfeljebb az átszűrődő tónus élvezetét engedte meg, de a teljes értékű szólamot nem hagyta érvényesülni. (A tizedik–huszadik sorokból nyilván más lett volna a helyzet – che pena.)

Hogy ennek ellenére is elragadó élmény volt a Verdi-opera előadása, az a karmester, a zenekar, és a szereplőgárda részeiben ugyan nem makulátlan, de egészében lehengerlő erejű, ideális összhangú játékát dicséri. E teljesítmény számomra annál is inkább tiszteletre méltó, mert Verdi 1842-es, második operáját és első, kirobbanó nagy sikerét profán egyszerűséggel nem szeretem. Temistocle Solera üzembiztos librettójának epizodikus szerkezete töredékek laza, egyenetlen láncolataként hat, két markáns személyiség, Abigaille és Nabucco főgonosz–antihős párosa mellé sorsfordulatok dramaturgiai alibijeként csatolja a két fiatal szerelmes, Fenena és Ismaele papírmasé-figuráit; míg Verdi kompozíciójában érződik már minden ihletett és ihlető elem, ami később meghatározó lesz az olasz mester életművében, de a fiatal zseni minden sziporkázásával, fülbemászó dallamaival és impozáns nagyjeleneteivel együtt is mégiscsak – horribile dictu! – a nemzeti romantikus mítoszteremtéssel utólag felmagasztosuló, a bel canto-repertoár tucatműveinél épphogy csak kiemelkedőbb alkotás.

De itt és most mindegy, hogy korai remekműről vagy fiatalkori, konvencionális szárnypróbálgatásról van-e szó, mert ezt a koncertet egyszerűen öröm meghallgatni. A pódiumon időnként már-már szárnyaló Andrea Battistoninak fejében és vérében az opera, gördülékenyen, sodró drámai lendülettel, kellően pattogó ritmusokkal, egetrengetően robbanó tuttikkal, kiváló dinamikai érzékkel vezényel – ugyanakkor az énekeseire végtelenül érzékenyen, müncheni Toscájával ellentétben itt nem hagyja, hogy bárkit maga alá temessen a shock and awe hangorkán. (Lehetne ugyan Battistoni interpretációjával szemben ellenvetéseket is tenni – ilyen a nyitány potpourri-jellegét, mozaikszerű töredezettségét kifejezetten felerősítő megszólaltatása, vagy Abigaille és Nabucco scenáiban a cantabile túlzottan is elomló, feszesebb vezényletért kiáltó lágysága – de végtére is: minek.) Az NFZ testközelből a vonósok telt, plasztikus, csontig hatolóan drámai szólamformálásával gyönyörködtet: a nyitányban a Va, pensiero dallamát megszólaltató, egészen puha hegedűs-pizzicatóktól a Come notte cabalettája alatt gazdagon zengő nagybőgőkig, az I. felvonást záró együttes viharosan dühöngő tuttijától át a Zaccaria Vieni, o Levita … Tu sul labbro áriáját kísérő, Kántor Balázs megindítóan érzékeny vezetésével megszólaltatott csellószólamaiig. A rézfúvósok kiválóan intonálják a Verdi által előszeretettel alkalmazott, színfalak mögül katonásan felzengő banda szólamait, gyönyörű, bensőséges fuvolakíséretet kap Nabucco meghunyászkodó imája, a Dio di Giuda.

A címszerepben Amartüvshin Enkhbat az előadás húzóneve és ragyogó csillaga. Tavalyi, müncheni Amonasróját meghallgatva nehezen értettem, mi jogosítja korunk Verdi-baritonjának címére. Hogy most csak jobb formában volt, vagy Nabucco szerepe testhezállóbb számára, nem tudom, de hogy ilyen elementáris erejű hanganyagot és vokális alakítást legutóbb Lise Davidsen Ariadnéjával éltem át: Enkhbat valóban a Verdi-bariton, Piero Cappuccillit idéző sötét, dús, átható, nemes tónusú voce birtokosa. Szólamformálása a legjobb értelemben véve régimódi: az első két felvonás során minden szót megrágva és kiköpve artikuláló frázisai magukba sűrítenek minden gőgöt és zsarnoki dühöt, amit gránittömbszerűen merev és zárkózott színpadi jelenléte kevéssé sugároz, míg az opera második felében hangja és alakítása drámai erejéből pillanatra sem veszítve válik tébolyultságában összetört, esendő alakká. A koronát és a közönség hódolatát az O prodi miei, seguitemi cabalettájával ragadja végleg magához, a végtelenségig kitartott, orkánként zúgó zárófrázisának erejétől akár városfalak is leomolhatnának.

Talán szükségszerű volt, hogy Abigaille brutális követelményeket támasztó szerepére nehezen akad majd Enkhbatnak méltó partnere. María José Siri becsületére váljék, hogy képes végigénekelni a szólamot, kellő vehemenciával és drámai érzékkel, metszően éles, tiszteletet parancsoló magas hangokkal, a pillanatnyi, keserédes álmodozásba merülő Anch’io dischiuso un giorno áriájában tiszteletreméltó érzékenységgel, és távolabbról talán erősen vibrátós szopránja is kiegyenlítettebbnek hatott. Siri hangjából hiányzik azonban a szerephez szükséges, a mezzoszopránba áthajló, erős, mély regiszter, és a nem pusztán a drámai szoprán hangerejére építő vokalitás, hanem a bel cantista hajlékonyság és agilitás: koloratúrafutamai elmaszatoltak, mélységei átütő erő helyett negligálhatóan, haloványan szólnak; az összhatás így erősen felemás. Testvére és riválisa, Fenena mellékszerepében elragadó azonban Vörös Szilvia alakítása: bársonyos mezzoszopránja minden együttest átszárnyal, a zárójelenetben inkább az Új-, mintsem az Ószövetségbe tartozó mártírjelöltként megszólaltatott imája megindítóan egzaltált. Horváth István világos tenorjából hiányzik talán az olaszos tónus, de stílusérzékenysége megkérdőjelezhetetlen, a szerep vokális anyagát pedig tökéletesen uralja. Jevgenyij Sztavinszkij öblös, kellően sötét és selymes basszushangot kölcsönöz a hitében megingathatatlan főpapnak, Zaccariának, s noha magasságaiban és mélységeiben is visszatérően kissé labilis (a Tu sul labbro frázisait pedig szükségtelenül szétszabdalja), összességében meggyőző alakítást nyújt. A Nemzeti Énekkar soraiból kiváló Varga Donát üzembiztos Abdallo, Kristófi Ágnes bájos Anna. S maga a Nemzeti Énekkar – már amikor megadatik őket hallanom – a megszokott, kimagasló színvonalon és tökéletes átéléssel énekel. Jöhetnek akár a „gályarabság éveinek” operái is: ilyen előadásban nem érné meg lemaradni róluk.

Fotók: Magyar Nemzeti Filharmonikusok / Csibi Szilvia