Üvegpiramis, klasszicizálás

A FUGA mellett elhaladva sokszor megragadja a tekintetet a sok színes építészeti plakát, a falakon belül mozgó tömeg. Most sem volt ez másképpen, a hátsó teremben már mozgolódtak a nézők mire én is odaértem, végül sikerült találnom egy széket a második sorban az Octogon építészeti magazin legújabb számával együtt, a színes kiadvány a hazafele vezető úton megfelelő társnak bizonyult. 

Martinkó József építészetkritikus volt az este moderátora, aki először a színdarab keletkezésének folyamatáról kérdezte a Katona József Színház munkatársait: Máté Gábor rendezőt és Török Tamara dramaturgot. A rendező kifejtette, hogy az előadás létrehozásának alapgondolata a könyv hollandiai előadásának megnézése után született meg benne. Ezután több adaptációt is sorra vett, viszont valami mindegyikből hiányzott számára. Török Tamara megjegyezte, hogy éppen ez az elégedetlenség érzet okozta az adaptációktól való elszakadást, és egy teljesen önálló alkotást hoztak létre. Szóba kerültek a nehézségek is, amikbe a darab megírása során ütköztek. Máté a regényben túl részletesnek találta azokat a részeket, amik az építészetre vonatkozó szakmai leírást tartalmazták, így azokból húzni kellett, illetve valahogyan a jelen kontextusába kellett helyezni a darabot, ezért a fő cselekményszál, a drámai középpont az alkotó ember és a hatalom között feszülő ellentét maradt meg, és arra fűzték fel az előadást. 

A beszélgetés ezt követően átterelődött az építészet és a hatalom kapcsolatára, aktuálpolitikai témák kerültek terítékre a darab viszonylatában. Az aktuális hatalom, régi építészeti stílusok felmagasztalásáról és újratermeléséről folyt a diskurzus, főképpen a konzervatív államokat vették sorra. Példaként felhozták a klasszicizáló stílusú építmények emelését a Budai várban, illetve Trump aranyozási mániáját, amely jól párhuzamba állítható a darab fő dilemmájával. Roark (az előadás főhőse) különcségével és modernista törekvései miatt szemben állt kora építészeti elvárásaival. A világban sok helyen jelenik meg ez a kettősség, jegyezte meg Dévényi Tamás építész. Máté Gábor szintén tanácstalan volt azzal a magyarországi törekvéssel kapcsolatban, hogy ha a Louvre-ban üvegpiramisokat emelnek, a Várban miért nem modernista építészet folyik. 

Építész perspektívák

Az építész, mint művész figurájáról szólt ezután a további eszmecsere, Dévényi Tamás szerint az építész kicsit összetettebb figura, mint egy egyszerű művész, a regényben a szereplők ideákról beszélnek, szimplának tartják a  helyzetet, nem feltétlen festenek valós képet az építészetről. Török Tamara erre reflektálva úgy vélte, nem fontos a mű szempontjából, hogy éppen építész van-e a színen vagy más, a művészek viszonyait szerette volna megjeleníteni a rendszer hálójában. 

Itt kapcsolódott be Martinkó építészkritikus, aki megjegyezte, hogy az építészet valamiért mindig a hatalom cinkosa, annak struktúráján belül jön létre. Ugyanis egy erőszakos műfajról van szó, amelyhez mindig szorosam kapcsolódik a hatalom: 

„A nincsből a van megteremtői vagyunk mi, istent játszó figurák.” 

Martinkó szavai hallatán, felmerült Dévényiben a kérdés, hogy mi történik azzal, aki létrehozza ezt az erőszakot? A kérdésre nem kaptunk egyértelmű választ, a közönség elmélyülten figyelte a kibontakozó eszmecserét. 

Martinkó egy személyes történettel folytatta a téma boncolgatását. A hiteles építész fogalmát próbálta egy anekdotával felvázolni. Elmesélte, hogy nem sokkal a darab megnézése után összefutott Tasnádi Bencével, aki a darab főszereplőjét alakította. Tasnádi arról kezdte faggatni Martinkót, hogy sikeres volt-e a játék építészeti perspektívából nézve, nem volt-e komikus, túlrajzolt az alakítása. Martinkó azt válaszolta neki, hogy a színház valami beállított forma, és ő maga a darab nézésekor úgy lépett be a színházterembe, hogy színházat szeretett volna látni, nem építészeti lenyomatot, nem építészeti kritikusként nézte a darabot. Dévényi szemléletes példával vont párhuzamot a színház és az építészet között: ugyanolyan jelenség, mint egy építészeti szakfotózás, megjegyezte, hogy tőle nagyon sokszor kértek asztal mellett beállított fotót, egyszerűen az sem tud tökéletesen hiteles lenni. Smiló a torzulás fogalmának kontextualizálásával csatlakozott rá a beszélgetésre, számára az építészet, akármennyire be van szabályozva mostanság, mégis felemelő élmény jelent. A rajz, amit

az építész megtervez, ábrázol egy valóságot, és a végén mégis más jön létre.

A színházi szakemberek felé fordult, és arról kérdezte őket, hogy ez a fajta torzulás a színházi rendezésben is létrejön-e. 

Torzulás dobozszínpad

Török Tamara a színdarab díszleti elemeit emelte ki példának: amikor megírta a darabot, teljesen máshogy képzelte el a teret, mint amikor az első próbára elment. Kezdetben úgy jelent meg szemei előtt, hogy körben fognak ülni a színészek – ennél a pontnál szemléletesen a beszélgetőkre mutatott – mint mi most itt. Viszont ehelyett egy dobozszínpad lett a darab látványvilága. Megjegyezte, hogy ez a módszer végül szépen szolgálta a teret és a játékot. A dobozszínház falainak hangsúlyossága támogatta az építészet metaforikus megjelenését. 

Máté Gábor tovább fejtette a darab szakmai részleteit, és párhuzamot vont a nemrégiben megjelent Brutalista című film és az Octogon különleges időkezelése között. Mindkét műben jellemző, hogy a jelenteket tovább játszották a színészek, elhúzták a párbeszédeket, nagyobb szünetet tartottak egy-egy dialógus között. Máté megjegyezte, hogy emiatt sikerült olyan sokat kihozni magukból a színészeknek, a sajátos időkezelés megszűntette a játék stresszfaktorát. 

A diskurzus nem sokkal ezután a díszlet különlegességére tért vissza. Máté Gábor megjegyezte, hogy a modernitása egyfajta előzetes állásfoglalásként szolgált a darab ideológiájával kapcsolatban. Ez a vizuális tér nem roncsolja a darab kétféle törekvését, Roark és Keating építészeti modelljeit. Török szerint az előadás emiatt a kettősség miatt alapvetően is kizárt mindenféle hagyományos díszletet. 


Ki az, aki hisz ma még a kritikának?

A darab szerves részét képezte Toohey, az ellenszenves kritikus figurája. A karakter alapján beszélgettek tovább az egybegyűltek a kritika fontosságáról, és a magyarországi építészet sajtóvisszhangjairól. Dévényi megjegyezte, hogy itthon az építészet fontos a mindenkori hatalomnak, de a kritika nem, úgy vélik, a helyzetek világosak, és nincs mit kritizálni. Martinkó kifejtette, hogy ha egy önálló szervezet függetlenül működik, akkor az megvédi a kritikusait, viszont abban a pillanatban, amikor ez eltűnik, és nem lesznek autonóm műhelyek, akkor az egész kritika megszűnik. „Ki az, aki hisz ma még a kritikának?” – tette fel a provokatív kérdést Martinkó, az Octogon magazin szerkesztője.

Kifejtette, hogy a mai Magyarországon nincs építészeti közélet, és az építészeti kritika is hiányt szenved. Visszagondolt arra, amikor még elsőként publikált lapokba, akkor az Élet és Irodalom jegyzett még építészeti rovatot is. Smiló rácsatlakozott a beszélgetésre a külföldi oktatási minták beemelésével. Olaszországi építészeti képzési tapasztalatait említette meg, ahol nem pusztán rajzoló építészeket, hanem építészetről gondolkodó embereket is képeztek. Véleménye szerint ez a perspektíva hiányzik a magyar építészekből, ezért sem írnak kritikát. Martinkó kritikával kapcsolatos korai idealisztikus elképzeléseit fejtette ki a hallottak nyomán. Amikor elkezdett kritikákat írni, azt várta, hogy az írása egy nagyobb volumenű beszélgetés első hangjává válik, és a kritikájára majd egy másik kritikával válaszolnak. Sajnos azt tapasztalta, hogy mostanában a kritikát nem követi a közéletben valós párbeszéd. Máté megjegyezte, hogy a színházi kritikában ez még kevésbe van jelen, a színházkritika inkább egyfajta ítéletnek felel meg. A beszélgetés vége felé még visszakanyarodtak a vendégek a mostani építészeti normákhoz. Máté Gábor szóba hozta a Nemzeti Színház szerkezetét, és azt, hogy miért építünk klasszicizáló giccseket mostanában. Smiló szerint

a panelben szocializálódott meggazdagodott réteg nem találta meg magát a modern építészetben,

mert abban nőtt fel, és ki szeretett volna szakadni belőle, így a régihez fordult, ezt ötvözte új elemekkel, felépítve a nagy üveglapos giccseket. „Egy régi ház igazsága túl bonyolult" – jegyezte még meg Dévényi – „egyesek szerint felújítás helyett simán csak meg lehet csinálni palatelből.”

A diskurzus ezen mondatokkal zárult, az esemény után a nézők nagy része ott maradt még a kötetlen beszélgetésre. Én is lézengtem még egy kicsit a FUGA-ban. A színes falak között az építészetről és a darabról gondolkodtam, és eszembe jutott, hogy megint ledöntöttek az utcánkban egy régi házat, és máris épült rá fekete-fehér vasbeton. A beszélgetés mindenképpen remek gondolatébresztőnek bizonyult, eldöntöttem, hogy a vizsgák után mindenképpen megnézem az előadást. Még megszemléltem egy pár plakátot, mielőtt útnak indultam az Octogon magazinnal a hónom alatt a csípős decemberi szélben. 

Fotókredit: Katona József Színház oldala, FUGA fotók