Negyven perccel a koncert előtt még messze voltunk a teltháztól. A félhomály inkább egy elfeledett próbateremre emlékeztetett, mint koncerttérre: néhány korán érkező rajongó, szórványos beszélgetések, és egy csend, amely még nem tudja, mit kezdjen az estével. Közben bennem is felmerült a kérdés: szükség van-e arra, hogy a régóta bejáratott Hiperkarma (továbbiakban HK)- és megkopott Blabla-dalokat jazzbe oldva hozzák vissza? Hogyan működik például a „kiszúrlak kábítószeres” úgy, hogy a megszokott basszus helyett nagybőgő búg, és a nyers lendületet improvizatív lebegés váltja fel?

A jazzhez kevés közöm van; nem vagyok szakértő, csak egy laikus hallgató, aki kíváncsi, mit jelent ez a forma Robinak – és mit mond el róla az, hogy most ezt választotta. Bár az elmúlt évek HK-kiadásai tőlem távol álltak, Robi munkásságát és harcait mélyen tisztelem: azt, hogy nap mint nap nemet mond valamire, ami korábban élete része volt. A kapcsolatunk a zenéjéhez személyes: a bal térdem felett ott az első stick-and-poke tetoválásom, a „sumák lázadó”. Korai munkásságának rétegzettsége, szimbólumrendszere és gondolkodása hatott rám igazán.

A józansággal azonban valami átrendeződött: a szövegek egyszerűsödtek, a Petőfi-rádiós dallamvilág és a spirituális irányok (a háttérben meghúzódó Sziámi-szál) számomra kevésbé működtek. A KaRaNTéNLeMeZ még hozott pillanatokat, de az angol nyelvű album és későbbi próbálkozásai már eltávolodtak attól a mélységtől, amit tőle vártam.

A ma esti közönség is ezt tükrözte: harmincas–negyvenes törzsközönség, kevés új arccal. Én valahol a kettő között lebegtem: már a húszas éveim vége felé, mégis erősen kötődve ahhoz a korszakhoz, amelyet ő jelentett számomra. Persze alternatív fesztiválokon még mindig headliner, ott összetart a tömeg. A Művészetek Völgye idei koncertje például egészen kivételes volt – akkor még nem tudtam, hogy az új „rap” lemezről hiányozni fog valami, amit majd később keresek benne. És most itt volt ez a jazzes este. Mintha Robi saját múltja és jelene határán állna, próbálva összekötni két világot – azt, amelyből jött, és azt, amelyben most él. Nem tudom, sikerült-e. De valami történt: a dalok új fényt kaptak, a hangszerelés pedig olyan tereket nyitott meg, amelyekben a régi szövegek új árnyalattal szólaltak meg. A koncert végére úgy éreztem, talán nem is a válasz a fontos, hanem maga a kísérlet: hogy bármelyik korszakhoz vissza lehet nyúlni, csak másképp, más eszközökkel.

Ez az este erről szólt — újrafogalmazásról, átértelmezésről, a múlt és jelen finom egymás mellé rakásáról.

Amíg várunk a koncertre, a hely Spotify-listája szolgáltatja a háttérzajt: az új Carson Coma-albumtól, ahol a Rántott sajt és a Szegény öreg Tóth úr meglepően erősre sikerült, a Kaukázus-best ofig, sőt, felbukkannak olyan deep cutok is, amelyek már a magyar alter archívum porosabb polcairól valók. Olyan ez, mint egy rögtönzött időutazás: fél lábbal a jelenben, fél lábbal az alter történelemben.

A pult mellett végül találtam egy bárszéket, ami mérsékelten kényelmes, de még mindig jobb, mint a terem közepén állni. A Hunniával mindig az volt a probléma, hogy az ülőhelyek száma nem tart lépést a közönséggel. A Balaton-, Sziámi- és Bérczesi-koncertek látogatói már rég nem pogózók: senki sem akar vállal csatákat vívni vagy sörrel locsolni másokat. Voltak persze kivételek amikor a hely szűkössége plusz hangulatot adott az estének: a Szabó Benedek és a Galaxisok korai koncertjén a hallgatók a földön ülve, teával és kakaóval énekelték, hogy „nem ezek lesznek a legszebb éveink”. Az ilyen pillanatok azonban ritkák, és a hely atmoszférájától függnek, így néha elgondolkodom: talán a Hunniának is jót tenne egy átgondolt rekonstrukció. Ami viszont mindenképpen mellettük szól, az az árképzés. Miközben a felkapott alternatív helyek már irreális összegeket kérnek, a Hunnia mintha megállította volna az időt: a házmester 1150 forint, és még VBK is kapható. Egy pillanatra 15 évesnek érzem magam, eszembe jutnak a kollégiumi éjszakák és a „művészien” vörösre festett mosdók. Az Unicum ára már csípi az élményt, de 800 forintért még így is barátságos.

9:10-re teljesen megtelt a terem, és a zenekar minden felvezetés nélkül belevágott az első improvizációba. A bevezető jam meglepően jó hangulatot teremtett, amit később a setlisten jam bluesként találtam meg. Robi érkezését halk sikoly-szerű öröm fogadta, röviden el is mondta: főként HK-dalok fognak elhangzani. Az első szám az Összevisszaélet volt; mellettem valaki csak annyit mondott: „olyan, mint a rózsaszín párduc”. Időközben pár kedves negyven körüli nőnek mini-történetet meséltem a Tubiról. A szaxofon különösen karakteressé tette a dalokat, főként a második szám, a Szóbaszó alatt. Robi szokásos sikítása itt más hatású: nem vágja ketté a teret, inkább ráfekszik a hangszerelésre. A Vonatok délnek meglepően jól működött jazzes közegben; volt benne valami falunapos hangulat, de a refrén így is elementárisan szólt. Eszembe jutott egy régi felvétel a Pécsi Est Caféból, ahol teljesen más energiával adta elő – azóta is él bennem a különbség. Amikor a felvétel megjelent, abban reménykedtem, hogy Robi visszatalál az eredeti zenealkotói módszereihez.

Nem csak HK- és Blabla-számok hangzottak el: felcsendült a Csipogó is Robi rövid életű Biorobot-projektjéből, ami sajnos hamar elhalt, pedig sok potenciál volt benne. A jazz-zenekar több feldolgozást is játszott: Robi angolul is énekelt (Blue Moon), ami logikus, hiszen néhány éve angol nyelvű albumot adott ki. Az Oasis-féle Wonderwall pedig már-már hagyományosan szerepel szóló koncertjein, főleg a népdalos betétekkel.

A következő dal bemondás nélkül is felismerhető volt: Boldog még. Művei leghallgatottabb darabja, az édesanyjának írt üzenetet szép sorokba és gondolatokba csomagolva. A klarinét fantasztikusan működött a hangsávban; a közönség dudolásának motívumát elegánsan vette át. Ezután egy dal olyan groove-val indult, amelyről Robi azt mondta, jazznyelven „killer diller” — mi leginkább A maszk című filmből ismerjük az ilyen dobtémát. Amikor elhangzott a sor: „Ha pénz a kezébe, akkor telefonál // Valami mindig kell”, elgondolkodtam,

vajon Horváth „DEA” Laci érti-e, miről szól a szöveg, és lesz-e ebből tiltás. Ha már itt tartunk, Kosztolányi vagy Ady is tiltólistás lesz?

Robi tánca közben kísértetiesen emlékeztetett egy internetes felvételre: a március 15-i Akasszátok fel a királyokat Petőfi-vers 2004-es szavalatára – a mozdulatok szabálytalanok és szívből jövők voltak. Ezután egy Sziámi-dal következett: Aki nem megy el. Bár korábban már említettem véleményem az együttműködésről, ezt a számot muszáj elismernem: működik. Kicsit a A kincsem meg én világára emlékeztet – a modern párkapcsolati kultúra tömör kézikönyve. Ilyen groove-ok ma leginkább a Jedermannban vagy a Budapest Jazz Clubban hallhatók, nem HK-feldolgozásként. Végül jött egy mélyebb visszaugrás az időben: 1997, a Blabla-korszak, a Biztonsági őr. Robi elmondása szerint a dal eredetileg is ehhez a stílushoz íródott, így nem véletlen, hogy a közönség egyik kedvencévé vált. A koncert két blokkra oszlott. Az első felvonás végén Robi felköszöntött egy rajongót, aki az utolsó dalt, az Akire vártál-t kérte – ismét szép megoldás volt, hogy a dúdolást a szaxofon vette át.

A második felvonásra kissé megfogyatkozott a közönség, de az első szám, a Megvagyok, lassan visszahozta az embereket a terembe. Ezután érkezett a második album címadó dala, az Amondó, jazzes hangszerelésben, de az eredetitől nem távolodva: Robi éneke továbbra is a szám fő erőssége, a szaxofon finoman gazdagította a hangzást. A következő a Sziámi-dal, a Jóember volt. Bár a gyermeteg, kissé bugyuta szövegvilág számomra továbbra sem működik, ebben a verzióban hallgathatóvá szelídült. Újra egy Biorobot-dal következett, a Sosebánd, amely Robi és Nemes András legerősebb közös szövegvilágát hozza – most is szépen működött. Robi ezután ismét angolul énekelt, de nem saját dalt: a Country Roads jazzes áthangszerelése meglepő és friss élményt adott, még a Lana Del Rey-feldolgozás után is. A következő, Robi szerint „a szó szoros értelmében vett ballada”, az Annyira bírlak. Lágy zongorával kezdődött, a szaxofon pedig ironikus fénytörést adott a tizenévesen írt szövegnek. Ezt követte az Indulj el egy úton, ahol a népdal ereje továbbra is átütött; minden zenész kapott rövid szólót, amelyek tökéletesen illeszkedtek a hangszerelésbe. Robi kedvenc dala, a Moon River is elhangzott, az ikonikus ablakos Hepburn-jelenettel összekapcsolódva. Majd jött a Zöld Pardon, a valaha volt szórakozóhely ihlette dal, amelynek csörgős-ütős hangszerei új életet adtak. Robi megjegyezte, hogy már nem járja az éjszakát, így a következő, Nélkülem című szám a buli nélküle zajló részét idézte.

A koncert végére világossá vált, hogy az este nem pusztán a dalok újraéléséről szólt, hanem a kísérletezésről és az átértelmezésről. A régi slágerek új fényt kaptak, a jazzes hangszerelés friss terekbe helyezte őket, miközben Robi személyes kötődése és karaktere továbbra is a központban maradt. Az All I Have to Do Is Dream nosztalgikus altatója csendesen zárta az estét, és hagyta, hogy a múlt és a jelen finoman egymásra találjon – egy olyan élményt teremtve, amely egyszerre tiszteli a történelmet, és mer új utakat keresni.

Fotók: Szodorai Regina, Molnár Zsolt

A zenekar tagjai:
Bérczesi Róbert – akusztikus gitár, ének
Csikós Miklós – nagybőgő
Juhász Attila Jack – zongora
Kovacsevics Gábor – dob
Berkó Domonkos – klarinét, szaxofonok
Január 6-án jelenik meg a Bérczesi Jazz Band bemutatkozó anyaga, amely öt Bérczesi-szerzemény jazz átiratát tartalmazza: Biztonsági Őr (BlaBla), Dob + Basszus (Hiperkarma), Amondó (Hiperkarma), Megvagyok (Hiperkarma),  Annyira bírlak (BlaBla).