PRAE.HU: A Csokonai KözTér idei hívószava a „második felnőttkor” lett, amelyet Madák Zsuzsannával és Varga Nikolettel közösen jelöltetek ki. A felhívás kifejezetten olyan középkorú nőket szólított meg, akik nyitottak a változásra (női szerepek átértékelésére, újragondolására) a közösségi színház eszközeinek segítségével. Miért éreztétek fontosnak, hogy a harmadik évadban erre az életszakaszra irányítsátok a figyelmet?

Én magam is középkorú nő vagyok, emiatt a közelmúltban fokozott figyelemmel fordultam ennek a korcsoportnak a problémái, megélései, reprezentációja felé. Az elmúlt években ugyan egyre többet hallhatunk, olvashatunk erről a korosztályról, mi viszont azzal szembesültünk, hogy mégis csak ritkán jelennek meg ezek a tematikák a színpadon. A közösségi színházi forma pedig egy nagyszerű eszköz ahhoz, hogy mindezt hitelesen tudjuk bemutatni, hiszen maguk az érintettek alkotják meg és viszik színre (szó szerint a bőrüket) az előadást.

PRAE.HU: Könnyen egymásra találtatok a jelentkezőkkel, vagy idő kellett, míg megszületett a kapcsolódás? Szerinted mi tehette vonzóvá számukra a kiírást?

Egy ilyen alkotófolyamat elindításának a nulladik lépése mindig a felhívás megfogalmazása. Figyeltünk arra, hogy egyszerre legyen érdeklődést felkeltő és elég meggyőző ahhoz, hogy bárki bele merjen vágni egy ilyen folyamatba, ami egyébként hatalmas elköteleződést jelent. Emiatt már a legelső alkalommal megkapták az összes időpontot és azt is, hogy hogyan fog felépülni a folyamat. Ebben az életkorban felértékelődik a kortárs kapcsolatok szerepe, hiszen mindannyiunknak az élet számtalan területén kell állandóan helytállni, kevés idő jut másra, másokra. Mi egy ilyen teret, ennek a lehetőségét kínáltuk, és azt hiszem, hogy ezt sikerült is létrehoznunk.

PRAE.HU: Hol találkoztatok a felhívással, és mi motivált benneteket arra, hogy csatlakozzatok a programhoz?

Szabó Tünde: Nekem egyértelmű volt, hogy jelentkezek, ugyanis ez a második alkotófolyamatom a KözTérrel. Az előző előadás inkább filozófiai, egzisztenciális kérdéseket boncolgatott, a teljes életről szólt, ami számomra nagyon izgalmas volt. Amikor a tavalyit befejeztük, már azon gondolkodtak Melindáék, hogy mi legyen az idei téma. Engem inkább a közösségi színház mint forma érdekel, eleve régóta kacérkodtam azzal, hogy civilként valamilyen színházi folyamatban részt vegyek.

Reflektálva az előzőekre, engem kifejezetten vonzott az a gondolat, hogy sok nő együtt alkot, sok lehetőséget, nagy energiát látok ebben.

A korunk mindig velünk van, ha serdülők vagyunk, akkor serdülőkori problémákat hozunk, ha fiatal nők, akkor olyan típusú problémákat. Tehát a korunk meghatározza a nehézségeinket is. Engem az érdekelt, hogy hogyan lehet megküzdeni ezekkel a terhekkel, az átalakuló szerepeinkkel, a fizikai változásokkal, és hogy hogyan lehet ezt a tapasztalatot továbbadni. Társadalmi szinten elég keveset beszélünk erről, márpedig ez nem egy könnyű időszak, és nemcsak azokra van hatással, akik éppen megélik, ezért, nem árt, ha ezekről a környezetünk is megtud valamit. Ezek az alkalmak megmutatták, hogy sokszor éppen a komfortzónák elhagyása, új dolgok kipróbálása, a játékos kedv felélesztése, a lelki rugalmasság segít, és hogy ezeket ugyanúgy karban lehet tartani, mint a testünket.

Tokai R. Adrienne: Amatőr szinten nagyon régóta része az életemnek a színház. Amikor pár éve megláttam a felhívást, elküldtem egy barátnőmnek, aki jelentkezett is. Tudtam, hogy nagyon nagy meló lesz, időigényes a folyamat, rajtam túl sok teher volt, és azt éreztem, nem férne bele. Aztán újra és újra a szemem elé jött a felhívás, és eldöntöttem, hogy legközelebb jelentkezek. Hamarosan 50 leszek, itt az ideje befejezni a halogatásokat. Amióta ide járok, a családom megjegyezte, hogy felszabadultabb vagyok, fel vagyok töltődve.

Nőként nagyon elvisz szinte minden energiát az anyaság, a női teendők, hamarabb megveszünk egy gyerekruhát, mint saját magunknak egy ékszert. Amikor jött ez a program, arra gondoltam, hogy ha én nem vagyok egyensúlyban magammal, akkor az kihat a családomra, a karrieremre.

A nők többsége magát a második helyre teszi, és ez egy ponton túl nem jó. Magunkkal is kell törődni. Ez az egyik, ami vonzott most ide. A másik szempont, hogy szerettem volna látni, hogy a profik hogy csinálják a színházat. Hogyan rakódik össze egy folyamatból egy kész remekmű, és hát őszintén lenyűgöz.

Boros Panna: Két éve szemezek ezzel a programmal, de rettenetesen lámpalázas vagyok, hogyha mások előtt kell szerepelnem, ezért mindig elmismásoltam a jelentkezést. Tavasszal viszont találkoztam egy doktori védésen Melindával, mondta, hogy már épp keresni akart a lehetőséggel. Megköszöntem neki, hogy rám gondolt, és el is raktároztam a gondolataimban ezt, de továbbra is úgy éreztem, hogy én biztosan nem fogok szerepelni. Aztán jöttek még mások is, akik arról meséltek, hogy milyen jó ez a program, próbáljam ki én is. Évi, egy közeli barátnőm, aki már volt tagja ilyen közösségnek, az utolsó pillanatban szólt, hogy van még egy hely, mindenképp jelentkezzek. Úgy voltam vele, hogy akkor essünk túl rajta, lépjünk ki a komfortzónából. És most itt vagyok, nagyon tetszik eddig ez az egész, a fellépés továbbra sem az én világom, de majd meglátjuk, mennyire sikerül megugrani. Negyvenöt vagyok, elején a meghirdetett korosztálynak. Érzem azokat a változásokat, amiket a többiek is, például saját komfortzóna átlépése, új területek megismerése, kreatív energiák megújítása a munka és a családi feladatok menedzselése mellett. Először egy kicsit ijesztő volt, nem tudtam, mire számíthatok. Nekem nehézséget jelentett eleinte, hogy a bennem lévő dolgokat sokkal inkább szavakkal tudtam kifejezni, mint mozdulatokkal, gesztusokkal. Így ezeket a feladatokat (Pl.: Csinálj élő szobrot!) az elején enyhe pánikkal fogadtam. Ez persze nem oldódott meg teljesen, hiszen ez nem egy terápia, de azért sokat javult a helyzet.

Nagyné Varga Mária: 57 éves vagyok, pár évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem – elsősorban a munkám és a családi életem kapcsán – hogy változtatni kell. Mivel folyamatosan feszegetem a határaimat – például most drámapedagógiát tanulok – és amikor Facebookon szembejött velem a Csokonai KözTér pályázata, azt éreztem, hogy ez nekem szól. Korban épp benne vagyok, és tapasztalatom is van már bőven. Kíváncsi voltam, mások hogy élik ezt meg. Egy kicsit féltem attól, hogy sok nő együtt mit hoz majd ki ebből az egészből, de ennek is megvannak az előnyös aspektusai. Tetszett az is, hogy előre lehetett tervezni, tudtuk, hogy hat alkalmas szociodrámás foglalkozással kezdünk, és azt is tudtuk, hogy az első alkalom után még vissza lehet lépni, de a kíváncsiság mindig hajtott minket a következő alkalomig.

PRAE.HU: Mikor és hogyan vált egyértelművé, hogy a hangsúlyt nem feltétlen a traumafeldolgozásra, hanem egy tudatos alkotói folyamatra kell helyezni, amely végül egy színpadi előadásban teljesedik ki?

N. V. M.: Nekem az segített nagyon sokat, amikor Melinda hangsúlyozta az elején, hogy ez nem terápia. Ez egy kontrollt jelentett számomra, így nem csúsztunk bele a lelkizésbe. Az első hat alkalom tényleg az volt, hogy a nőiséggel mint témával foglalkoztunk a játékokon és feladatokon keresztül, közben egymást is jobban megismertük. Tiszteljük egymást, figyelünk egymásra, nagyon sokat tanulunk egymástól. Néha meg tudom dicsérni magamat, ha valamit jobban tudtam csinálni, mint azelőtt. Volt, hogy nagyon mélyre mentünk egy beszélgetésben, az ilyenek után nehezen aludtam el, folyamatosan dolgoztam fel a történteket még éjszaka is. Másnap vagy harmadnap is voltak visszacsengő gondolatok, felismerések. A fókuszálásban sokat segített, hogy egy adott helyzetben megéljem a pillanatot és arra figyeljek, ami éppen a legfontosabb. Nem jelenti azt, hogy a többi jelentéktelen, csak éppen még várhat. Mivel nekem ez a kreatív gondolkozás és játék sokáig nagyon háttérbe szorult az életemben, ezért gyakorlatilag minden egyes játék, feladat olyan volt, mint amikor kinyílik  egy rózsa, és lassított felvételen szemlélhetjük a folyamatot, és akkor azt mondhatjuk, hogy végre újra tisztán lélegzem, kiegyensúlyozottabb vagyok. Amikor verset ihletett bennem, azt hiszem akkor kezdtem el öntözni a rózsámat. Ezek a szirmok szerintem a főpróbahéten fognak kinyílni igazán, mivel engem a szakmaiság nyomon követése is lelkesít.

T. R. A.: Nálam is előfordult, hogy nem tudtam aludni. Amikor hazaértem, verset írtam arról, ami történt. Nem spirituális értelemben, de ott voltak a többiek velem a szobában. Mély bizalmi periódus volt ez. A szociodrámás játékokon keresztül gyakorlatilag ki tudtunk mondani olyan dolgokat, amelyeket nem feltétlenül mondtunk volna ki a mindennapokban. 14-en vagyunk a csoportban, van, akinek férje, gyereke(i) vannak, kutya, macska, bármi más, de ez igazából a felszín, ez az, amit mindenki lát.

Nagyon mások vagyunk és egyben ez a női színesség, a női létből fakadó intenzív különlegesség tesz bennünket mégis hasonlóvá.

B. P.: Szerintem mindemellett meg kell említeni Melindáék profizmusát is. Tökéletesen, lépésről lépésre szervezték a találkozást és az egész folyamatot. Csapattá lettünk nekik köszönhetően.

Sz. T.: Én ugyanezeket éltem meg tavaly, mint idén, de így is nagyon izgalmas volt. Tudtam, hogy bízhatok Zsuzskáékban, ők tudják, mit csinálnak. Tavaly még nyomasztott az, hogy annyi profi előadás, színházi darab van, nem tudom, mit akarunk mi ezzel az egésszel. Idén már csak a folyamatra koncentráltam. Amikor pedig bemutatjuk az előadást, többnyire olyanok fognak nézni bennünket, akik szeretnek. Nincs miért aggódni.

PRAE.HU: Melinda, mesélj ezekről a foglalkozásokról! Hogy épült fel a folyamat? Esetleg bemutatnál egy-két játékot?

G. M.: Jelenleg képződő szociodramatista vagyok, ami új színt hozott az eddigi drámapedagógiai munkámba, így ez a folyamat engem is új tapasztalatokkal gazdagított. A szociodráma a társadalmi kapcsolatok, a csoportdinamikák „élő laboratóriuma”, ahol a résztvevők közösen dolgozzák meg azokat a problémákat, kérdéseket, melyek a csoport fókuszában állnak. Elsősorban egy csoport, egy közösség történeteit fordítjuk akcióba azzal a céllal, hogy feltárjuk azokat a rejtett összefüggéseket, amelyek esetleg csak a perspektíva megváltoztatása után válnak láthatóvá. Az előző közösségi színházi alkotófolyamatoktól eltérően, itt, az első hat alkalom során arra helyeztük a hangsúlyt, hogy e között a tizennégy ember között kialakuljon az a bizalom, ami szükséges a későbbi felszabadult alkotómunkához, illetve szerettük volna, ha kikristályosodik az a fókusz, amit egy színházi előadás keretei között majd megmutathatunk. Ehhez olyan asszociációs, improvizációs vagy épp gondolkodásra késztető feladatokat kaptak a résztvevők, ahol mind egyénileg, mind kis- és nagycsoportos formában játszhattak, gondolkodhattak. Azon például, hogy mit jelent nőnek lenni, mire lenne szükségünk középkorú nőként, vagy mi a legfontosabb értékünk. Ezek olyan kérdések, amelyekre nem lehet egyszerű válaszokat adni, viszont a szociodráma eszközeinek segítségével meg tudjuk keresni őket.

PRAE.HU: Mely játékok, feladatok voltak számotokra a legizgalmasabbak, legérdekesebbek?

Sz. T.: Nekem az volt nagyobb kihívás, hogy mozgással fejezzek ki érzéseket. Ennek a nehézsége rámutatott arra, hogy milyen keveset használjuk a hétköznapokban a gesztusokat, mennyire verbális a világunk. Nekem komoly komfortzóna átlépés volt például a kezemmel érzelmeket kifejezni. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik járni tanulnak. Viszont utána valami átfordult, és már jó érzés a testemmel kommunikálni. Volt egy olyan tapasztalásom is, hogy ha fáradt vagyok, kisebb a kontroll, akkor könnyebben működik minden. Mi otthon gyakran társasozunk, de ilyen jellegű játékokat nagyon régen játszottam. Olyan gyermeki játékos kedv szabadult fel az elmúlt hetekben, hogy alig akartuk elhinni. 50 évesen is simán lehet játszani.

B. P.: Nagyon szeretem a színházat, de sosem láttam, tapasztaltam még, hogyan épül fel egy alkotó folyamat, úgyhogy igazából a legizgalmasabb része a folyamatnak az egésze lett. Bámulatos volt figyelni, ahogy lépésről lépésre a semmiből valami lett, és mindeközben abszolút pozitív ráadásként tizennégy nőből egy csapat kovácsolódott.

N. V. M.: Nekem az a feladat volt izgalmas, amikor ki kellett választanunk egy kendőt, majd egy szót kellett társítanunk hozzá, amely kapcsolódik a nőiséghez. Ilyen szavak jöttek elő, mint a vér, az öröm, az önfeláldozás, a feladattudat vagy az anyaság. Én egy sárga kendőt választottam, nekem erről a fény jutott eszembe. A kendőket elhelyeztük a térben, majd körbejártuk, és beszélgettünk róla, hogy ki mit lát az így kialakult formában. Nekem egy szoknya rajzolódott ki, de volt, aki balettáncost fedezett fel a kialakult kendő-képben. Ezt a feladatot kipróbáltam a gyerekeknél is az iskolában, természetesen más témában. Izgalmas válaszokat kaptam tőlük, nagyon beszédesek voltak a képzettársítások.

G. M.: Számomra az volt a legemlékezetesebb játék, amikor a női értékeket kerestük. Mindenki elmondhatta, hogy számára mi az értékes a női létben, majd a következő feladat az volt, hogy kapcsolódjanak egymáshoz. Hihetetlenül izgalmas volt látni a résztvevők által behozott sokszínűséget, illetve azt, ahogyan ezekből kirajzolódik egy csoportmintázat azoknak a kérdéseknek a mentén, hogy melyek azok az értékek, amelyekhez kapcsolódni szeretnének, vagy melyek azok, amerre fejlődnének még. Ezek a játékok a szociometria segítségével mutatják meg a csoport egészének, ugyanakkor a résztvevők egyedi gondolatait is melyek aztán megjelennek később az alkotófolyamat különböző fázisaiban.

PRAE.HU: Ha az első hat hetet egy mondatban kellene leírni, mi lenne az?

N. V. M.: A női sokszínűség és a nők mint közösség, mint segítség a továbblépésben.

B. P.: Állandó spirál. Az egész folyamat egy utazás lett mind kintről befelé, a látható valóságunkból a lényegünk felé, mind pedig a belső hangunk megszólaltatása a külvilág felé. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy egy inspiráló, izgalmas, interaktív és innovatív (esetleg ibolyakék, ha már az i betűs szavaknál tartunk) élmény lett.

Sz. T.: Megszületett egy közösség, amely a bizalomra, az őszinteségre épült, s amely személyesen egy sor kérdés átgondolására késztetett, amely meghatározó a jelenlegi életemben. Ez a hat hét energiát szabadított fel, figyelemre ösztönzött és törődést kínált.

G. M.: Bizalom. Számomra hihetetlen erőt adott az, ahogyan a tizennégy nőből a „kezeim között” született meg a közösség. Nagyon hiszek a közösség erejében, úgy gondolom, hogy ebben az individuális társadalomban, amelyben élünk, az ehhez hasonló csoportok adhatnak erőt, hitet a mindennapokhoz.

T. R. A.: Olyan előrelépésre adott lehetőséget a személyes életemben önismeretben, együttműködésben, ami számomra új belső kreativitásról is fellibbentette a fátylat, ösztökél, hogy ne hagyjunk az életünkben kiaknázatlan lehetőségeket.    

PRAE.HU: A következő hetekben azon fogtok dolgozni, hogy az ötletekből egy előadás születhessen. Mesélnél kérlek arról, hogy a felkészülés hogyan fog zajlani?

G. M.: A téli szünetben sem állt le a munka, Madák Zsuzsanna, − aki nemcsak a rendezője, hanem a dramaturgja is az előadásnak − a megszületett szövegekből, jelenetekből elkészítette az előadás forgatókönyvét, mi pedig Nikivel igyekeztünk minden apró részletet (kellékeket, díszletet, marketinget) előkészíteni. A január 5-ével kezdődő hét már a főpróbahét lesz, amikor minden este próbálni fogunk.

PRAE.HU: Mikorra várható a bemutató, és kiknek ajánlanád az előadást?

G. M.: A bemutató január 10-én lesz a Csokonai Fórum Kóti Stúdiójában. Ezen a napon kétszer is fogjuk játszani az előadást: 16:00 és 19:00 órakor. Jegyek a Csokonai Színház honlapján keresztül vásárolhatóak. Terveink szerint az évadban többször is műsorra kerül majd. Az előadás a csoport tagjainak gondolatait, megéléseit mutatja meg és elsősorban azoknak ajánlom, akik kíváncsiak arra, hogy mit gondolunk a változásról, a nőiségről, magunkról.

Fotókredit: Máthé András