Január 2.

Sötétben érkeztem, a levegő hidegebb, mint otthon, de nem sokkal, itt-ott hófoltok, a szállás a dallamos nevű Vlhká utcában van, a környék kellemesen lepukkant, olyasfajta vidék, amiből bármikor bármi lehet: üres gyárépületek, szupermodern irodaházak, elhagyott raktárak, ócskavas, hightech apartmanház, ami kizárólag kódokkal és applikációkkal, személyzet nélkül működik (itt lakunk), vasút, nehezen megállapítható rendeltetésű javítóműhelyek, melegedőhely hajléktalan alkoholistáknak.

A New York-i West Village jutott róla eszembe.

Ez éhező, ifjú művészek nyomortelepe volt, de a fiatal festők, írók és színészek közül néhány mindig befut, meggazdagszik, divatos és híres lesz, ez vonzani kezdi a sznob gazdagokat, és ami korábban rémesnek és veszélyesnek látszott, az hirtelen hangulatosan romantikussá változik, az ingatlanárak emelkedni kezdenek, a városnegyed skanzenné alakul, a fiatal, még szegény művészek számára itt már nincs hely, viszont találnak egy másik, lerobbant, közeli külvárost, ahol még minden olcsó, műteremlakássá alakítják az elhagyott műhelyeket meg raktárakat, és élnek, mígnem ők is sztárok lesznek, a kerület pedig skanzen, és így tovább.

A Vlhká utcában a helyzetet a házunk közelében lévő vasúti felüljáróra felfújt szójáték jellemzi: BRNOX (a magyarázat kedvéért: Brno = Brnó, a szó végére tett X-szel pedig az olvasó New York Bronx nevű városrésze nevének anagrammáját kapja. Ahol az asszociáció sűríti az olvasást: költészet).

Péntek este a város a szilveszteri buli utáni tápászkodás képével. A főtéren némi szemét, a belvárosban mindenütt ledekkel sűrűn kivilágított, csilivili karácsonyi figurák, a turista kevés, magyar szerencsére nincs.

Január 3.

Tegnap azt írtam, szerencsére nem jöttek szembe magyarok. Erről eszembe jutott egy korábbi, prágai eset, tíz-tizenkét éve lehetett. A szállodában a svédasztalos reggelinél két pincérnő felügyelt, utántöltötték a készleteket ott, ahol a vendégek felették, ahogy az lenni szokott. A szállóvendégek csendben beszélgettek, halk zene szólt. Én a terem szélén voltam, középen, egy hosszú asztalnál hat ember ült, három nő és három férfi, nyilván baráti házaspárok, ők nem csendben beszélgettek, hanem nyerítve röhögtek, és vastag hangon handabandáztak – sajnos én minden viccüket értettem –, a többi vendég nem értette, a pincérnők sem értették a beszédet, viszont értették a habitust. Azazhogy nem értették. A fiatalabb – talán még tanuló volt – tanácstalanul nézett az idősebb kolléganőjére, elkerekedett szemmel kérdezett is tőle valamit, erre ő, a sokat látott, tapasztalt szakember, egy lemondó félmosollyal válaszolt a kislánynak. A maga anyanyelvén beszélt, de értettem; ennyit mondott: magyarok.

Elindulunk kideríteni, hogy hol van a legközelebbi élelmiszerbolt. Nagy üzletlánc boltja a belvárosban, az árak az otthoniakhoz hasonlóak, az eladók, pénztárosok és árufeltöltők mind beszélnek angolul, a forgalmazó vagy csomagoló cégnél a mazsolát éppúgy olajban áztatják, ahogy otthon – ettől olyan szaga lesz, mint a terpentinnek, evésre használva pedig rossz közérzetet okoz –; de ez nem helyi specialitás, szóval vissza a lényeghez.

Belvárosi könyvesbolt, egyben kávézó is, az eladók hibátlan angolt beszélnek, megkérdeztem, vannak-e a könyveimből: nincsenek, de az egyik még rendelhető. A jó hír: elfogyott, a rossz: nincs belőle.

A templomok nyitva vannak. És némelyiket fűtik is, például a minoritákét a Minoritská utcában. Barokk pompa, arany, freskók, arany, faragott fa bútorzat, arany, valahol a magasban, a boltozatokon a Mennyek végtelenbe vesző távlatai, arany, fizetni nem kell. Tehát még egyszer: a templomok a cseheknél általában nyitva vannak; fiatal koromban még nálunk is nyitva voltak; na jó, akkor még a lakóházak kapuján sem volt mágneszár és kapucsengős beengedő-elektronika, és üvegben árulták a tejet – na de a templom mégis csak jelkép volna; egy olyan tan jelképe, amely az együttérzést, a szeretetet és a feltétel nélküli elfogadást hirdeti, tekintet nélkül a hirdető testi és vagyoni biztonságára.

Nagyszabású, sokszereplős betlehem a Minorita templomban életnagyságú és életszerű figurákkal – nagyszabású, sokszereplős betlehem a Dominikánusok terén, életnagyságú horrorfigurákkal.

Január 4.

Reggel a belvárossal ellenkező irányba indultam, kelet felé, a Svitava nevű folyóhoz. Lubomir, a helyi kontaktom, a kiadó embere, sajnálkozik, hogy a városa folyója mennyire kiesik, milyen messze van a történelmi belvárostól; vigasztalom, hogy az én városomnak semmilyen folyója sincs.

A Táborská utcában miniatűr kápolna, csináltam egy képet a belsejéről is – félig-meddig használatban lehet.

Visszafelé jövet látom, az utcánk elején gyerekek fociznak, mögöttük egy málladozó épület, ablakaiban ruhák száradnak, a kapun vad külsejű emberek járkálnak ki-be – a focizó gyerekek is onnan jöttek. Messziről lefényképezem őket, aztán közelebbről is csinálok egy képet, ezt már észre vették, hevesen tiltakoztak, de lehet, hogy inkább ijedten (így a közeli képet kitöröltem), amúgy barátságosak voltak, mondták, hogy ők csehek; egyikük angolul megkérdezte, hogy hány óra. Előjött a házból egy férfi rövidnadrágban és strandpapucsban – kb. mínusz 5 fok volt –, ő nem barátságosan nézett, és az időt sem kérdezte.

Január 5.

Ma eljött értem Lubomir, beszélgettünk fél órát, aztán elindultunk a kiadó felé. Lent az utcán megkérdeztem tőle, hogy miféle ház az, ahol a gyerekek fociztak, nem tudta, de odajött velem, és megkérdezett egy embert, aki éppen kijött onnan. Nem értettem a választ, de úgy láttam, Lubomir sem, az ember faképnél hagyott bennünket, jött a következő, ő már kommunikatívabb volt: a ház átmeneti szállás nagyon olcsón, családoknak vagy magányosaknak, akik valami miatt utcára kerültek; tehát éppúgy segítő intézmény, ahogy az utca közepén működő, alkoholistákat segítő melegedő állomás. Ide is elmentünk, beszéltünk a helyi szakemberrel (kedves, fiatal nő, talán addiktológus vagy szociális munkás), elmondta, hogy ez szociális kapcsolódási lehetőség, kommunikációs tér, esetleg állásötletekkel, meleg étellel segítik az embereiket, sőt alkoholt is adnak nekik; egyénre szabottan egyre csökkenő mennyiségben (súlyos függés esetén a hirtelen, teljes megvonás miatt leállhat az életműködés).

Nos, ez a mi utcánk, hat-nyolc percnyi sétára a belváros sokcsillagos szállodáitól, elegáns éttermeitől, pazar templomaitól és fényes kirakataitól, hatalmas történelmétől – és a Vétrny Mlyny könyvkiadó szerkesztőségétől. Egy várost és a társadalmát nem a centrum mutatja meg, hanem, hanem. Emberek, először mindig a külvárosba menjetek.

Aztán besétálunk a kiadóba: Větrný mlýny = Szélmalmok.

Kulturálisan gazdag utalás ez a név; gondolom, mindenki Cervantes Don Quijotéjára gondol, akivel a szélmalmok elleni küzdelem az események fősodrának ellenálló nonkomformista lázadó jelképe lett, esetleg a valóságot elfogadni nem tudó és ábrándokba menekülő élhetetlené – akárhogyan is: jó név egy könyvkiadónak az írás és a nyomtatás bukásának a korszakában. Éljen a Větrný mlýny (gyakorlom a szavak kiejtését – már majdnem jó).

A kiadó előtt, az utcán könyvespolc szabad könyvcserével; a könyvek között Dosztojevszkijtől A kamasz (németül), és Móricztól a Pillangó (csehül).

A kiadói kollégák ismerős emberek, szeretem őket – az összes külföldi kiadóm közül a csehekkel a legközvetlenebb a kapcsolatom. Csehül nem beszélek, ők nem beszélnek magyarul, közvetítőnyelvet használunk, de a tekintetek, a gesztusok, a reakciók hazaiak. Egy német, holland, francia vagy norvég ember lehet barátságos, közvetlen, nagyvonalú, jóindulatú, de ott más a történelem, a hagyományok, a nemzedékeken át- meg átörökítődő terhek és felszabadulások – gyanítom, ez az egész közösség, amit érzünk, a hajdani szovjet blokk közös öröksége; akármilyen is volt az, ez köt bennünket össze, akár tudjuk, akár nem, és akár tetszik, akár nem. És még ami előtte volt: együtt voltunk a Monarchiában – ahol a csehek polgárosultabbak, európaibbak voltak, mint mi; a mi népünk neve benne volt az állam nevében, az övék nem – de Svejk és Pelikán elvtárs ugyanaz a kultúrkör.

Január 6.

Reggel külváros: műhelyek, működő gyárak, elhagyott gyárak, óriás kémények, ékszerdoboz szerű ipari műemlékek –aztán visszajöttem és olvastam, este felmentem a Spilberkbe: ez a fellegvár. A harmincéves háború idején jelentős szerepe volt a svédek ostromának kivédésében, egyébként komoly harcnak soha nem volt kitéve; a 18. század végétől inkább börtön volt. Itt töltötte első évét (a hétből), Kazinczy Ferenc, és az összes hely közül a Spilberk volt a legrémesebb: két szint mélységben a föld alatt, egy nedves, penészes pincében, ahol nem volt fény és szellőzés. A Fogságom naplója című könyvéből képet alkothatunk a kor technikai és emberi viszonyairól.

Embertelenség és kedélyes nagyvonalúság; könyörtelenség és gáláns lovagiasság.

Amikor a rabokat Brno felé szállították, egy kisebb városban szálltak meg, és itt az osztrák őrség parancsnoka elengedte a foglyokat becsületszóra éjfélig, tehát kimehettek a városba, csak éjfélig önként vissza kellett térniük a fogadóba. Visszamentek.

Január 7.

Világosban is végigjártám a Spilberk védműveit; a falak mellvédjei mögött még állnak az ünnepi fényfigurák (délután még kivilágítatlanul); volt közöttük egy sárkány is. A Sárkány. Brno egyik mondája szerint hajdanán egy sárkány telepedett meg az egyik folyóparti barlangban, és időnként megevett egy-egy embert vagy háziállatot. A lakosság próbálkozott a legyőzésével vagy elkergetésével, de ezek a kísérletek sikertelenek maradtak; mígnem, mígnem, mígnem (ez így szokott lenni, hogy mígnem), tehát mígnem egyszer arra vetődött valami vándordiák, ő kért egy állatbőrt, talán tehénnek a bőrét, megtöltötte oltatlan mésszel, levitte a folyóhoz, kirakta a barlang elé, a sárkány kijött és megette, ivott rá jó sok vizet a folyóból, a víz reakcióba lépett a kalcium-oxiddal, erősen bázikus kémhatású kalcium-hidroxid keletkezett, ami belülről szétmarta a sárkányt. Fogalmam sincs, hogy mi ebből a tanulság – túl a mítoszok korának hangulatán –, mindenesetre én, a magam közéleti bedrótozottságával egyből a nemzeti karakterekre gondoltam. Egy magyar vándorlegény elővette volna a kardját, és felkoncolta volna a sárkányt; minthogy a problémák megoldásának kézenfekvő megoldása az erőszak, a gyilkosságok, de minimum az ellenfelek legázolása (vö: János Vitéz, aki szintén minden problémáját gyilkolással oldja meg). Egy sárkány esetében persze a csehek számára is a gyilkosság a legéletszerűbb megoldás, de nem mindegy, hogy hogyan. Míg a magyar erővel virtuskodik, addig a cseh iparos szaktudással oldja meg a helyzetet; precíz vegytani ismeretekkel. Inkább ésszel; aztán ha lehet, még derűvel is.

A Spilberk oldalában van egy olasz emlékmű, a Dante Társaság emelte az 1920-as években azoknak az olasz carbonariknak az emlékére, akiket ide zártak be a Lombardiát uraló osztrák hatóságok; általában lázadás, felségsértés, összeesküvés miatt – azaz: függetlenségi törekvések miatt. A sorsukban meglepően sok közös vonás van Kazinczy Ferenc sorsával – leszámítva azt, hogy Kazinczy tökéletesen hűséges volt az uralkodóhoz, nem akart függetlenséget, és csak a Martinovics ügy oldaluszályába kerülve jutott várfogságra.

A Jezuitská 8/5 alatt van a Mária Mennybemenetelének temploma; ennek a kapuján láttam a hirdetményt: CHARITA PRO UKRAJINU.

Lehet, hogy otthon keveset járok ilyen helyekre, mindenesetre nem emlékszem efféle hirdetményre hazai templomon. Tehát kérném szépen. (Elnézést kérek azoktól, akik Magyarországon is kitették).

Fotók: Horváth Viktor