A másik alkotó, Karol Radziszewski 2007-ben megismert meleg gerilla csapata, a Fag Fighters áll a középpontban, akik rózsaszín balaklavákat viselve tartják rémületben a városokat. A konzervatív narratívának megfelelve rongálnak, graffitiznek és a legkülönfélébb erőszakos tetteket hajtják végre, az utca emberét nem kímélve. Radziszewski képző-, és performanszművészetben is többször megjelenítette már a csoportot, most a varsói Nowy Teatrban bemutatott Fóbiába kerültek be, hogy félelemben tartsák ezúttal az értelmiségi közeget. Mind a három részben olyan emberekhez törnek be, akik magukat rendkívül inkluzívnak és elfogadónak tartják (pontosan addig, amíg meg nem érkezik a csapat). 

Az első blokkban egy három tagú családnál tűnnek fel (Wojciech Kalarus, Ewelina Pankowska, és Magdalena Popławska), akik vegán kolbászt eszegetve beszélik meg a napi eseményeket: az anyuka egész nap jógázott, a kislány osztályában pedig kiderült, hogy tíz gender van. Vacsora közben szóba kerül, hogy feltűnt a városban egy csoport, akik betörnek házakba, és hogyha nem tudnak a ház lakói válaszolni egy, a csapat által összeállított történelmi kvízre, az esetben megverik vagy megerőszakolják a válaszadókat. Pár percen belül be is toppannak a hírhedt csapat tagjai (Jan Sobolewski és Bartosz Bielenia), a kvízükben pedig olyan lengyel személyek arcképeit mutatják meg a „versenyzőknek”, akik a heteronormatív iskolai tananyagból kimaradtak.

A család tagjai a hatalmas, általában az erkélyükre kifüggesztett meleg zászlójuk alá bebújva várják tudatlanságuk miatti büntetésüket.

Egyetlen sértetlen személy marad, a kislány (illetve a képzeletbeli kutyája, akit megállás nélkül szeretget), őt nem érik el a baseball ütők csapásai.

Második alkalommal a pink washing jelenségre hívják fel a figyelmet: egy cégvezetőt kérdeznek meg az irodájában kihelyezett új kampány plakátjának részleteiről. Vajon tudja a vezető, hogy a kilenc, plakáton szereplő zászló közül melyik is a leszbikus? A válasz helytelensége miatt fúró és egyéb játékok segítségével hajtanak végre erőszakot a „kapitalista disznón”, és terítik be az irodát barna fröcskölő anyaggal. 

Harmadjára a kultúrában megjelenő belső homofóbiára terelik a szót; maga a rendező, Markus Öhrn kerül terítékre. Ő elkövet egy nagy hibát: úgy szeretne készíteni egy előadást a Lengyelországban zajló homofóbiáról, hogy nem is ismerheti teljesen a helyzetet, hiszen nem onnan származik. És még meg is említi, hogy úgy néznek ki a vendégek, mint a Pussy Riot tagjai. Így az ő alakjának aprólékos feldarabolása következik beterítve művérrel a teljes, hófehér hotelszobát. A levágott véres végtagok repkednek, csúszkálnak a térben a két elkövetővel együtt, akik darabolás mellett csuklókkal és lábszárakkal curlingeznek a tükörvér padlón. Végül létrehoznak egy installációt a svéd rendező testmaradványaiból, gyorsan elvégzik a kimaradt kvízt, és zárszóként vérrel felkerül a falra, hogy „Bye Bye Poland”. 

A fehér háttérből és minimalista díszletelemekből kiemelkedő Radziszewski festmények, a rózsaszín balaklavák és felnagyított bábparavánra emlékeztető színpadot keretező piros függöny mind-mind hozzáadnak a cselekmény abszurditásához. A Markus Öhrn előadásaira jellemző élettelen, groteszk maszkok ebben az esetben is főszerepet kapnak.

Az óriási, rajzolt szem és az egyetlen egyenes nyílásból álló száj a vacsoránál az egyik humorforrás; irtó nehéz olyan kicsire vágni a vegán kolbászokat, hogy az beférjen a család maszkjainak szájnyílásába. Minden karakter viseli a maszkokat (a rózsaszín balaklavák alatt is felsejlenek), amelyek látszólag ugyanolyanok, azonban a színészek bravúros játékának köszönhetően nem maradnak statikusak, arcmimikát és életet tudunk beléjük vetíteni. 

Az öt színész által megjelenített karakterek a játékfigurák és a hétköznapi emberi viselkedés között egy nagyon halvány vonalon táncolnak folyamatosan. A mozgásuk és a cselekedeteik hétköznapiak, de az érzelmeiket árnyaló gesztusaik elnagyoltak, kirívóak, és ebből következően elidegenítően hatnak. Túlságosan remegnek, mikor félnek, túl nagyok a verések és darabolások alatti csapások, a két elkövető pedig minden büntető cselekedetük előtt túl sokáig csókolózik egymással. Egyszer sincs nyílt színi erőszak, a függöny, az íróasztal vagy a hotelszoba ágya takarja a brutalitást. A nézőkhöz már csak az eredmény jut el, illetve a folyamatokat kísérő hangok.

Élőzene: cselló (Michał Pepol) és billentyű (Bartek Wąsik) követi végig a cselekményt. Öhrn az előadás elején felkonferálja őket, és amint elhelyezkedtek, bele is csapnak egy Dvořák szimfóniába. Az átállások, jelenetek alatt atmoszférát teremtenek, de a kvízek során ők is vizsgáztatókká válnak, ugyanis zenéket is fel kell ismerniük a versenyzőknek. A hangszerek mellett torzított, sokszor fülsiketítő hangok is sajátos világot teremtenek az előadásnak. A szereplők nem saját, emberi hangját halljuk, azokat jóval idegesítőbbé, gépiesebbé és félelmetesebbé keverik. Így ez az effekt is hozzáad a folyamatos valóság és abszurditás közötti játékhoz. 

A kétórás játékidő alatt a közönség rengeteget nevet, miközben borzong legbelül. A Fag Fighters csapat megingathatatlanul hajtja végre tervét, a többi szereplő bénán és komikusan asszisztál nekik. Végsősoron a nézőben egyetlen kérdés merül fel: vajon tényleg megérdemlik az értelmiség tagjai ezt a fajta brutalitást?