Január 8.

A Nemzeti Színház Brnóban. Az első villanyvilágítású színház Európában, még Edison is eljött ide, hogy lássa a fejlesztését – a színház közelében áll a villamosítás emlékműve stilizált villanykörtékből.

Reggel átmentünk (mármint a feleségem és én) a színház jegyirodájába a Traviata jegyekért, ott fényképeztem le a Don Quijote plakátját: egy nő fél karján középkori páncélzat – izgalmas játék a kibernetikus-biotechnológiai evolúció-utalás.

A Don Quijote fontos nekem – mindenkit óva intek a különféle megcsonkított kiadásoktól. Csak a kétkötetes, teljes szöveggel foglalkozzanak; hallatlan játék a valóság és az ember által teremteni vélt valóságok, meg még az emberek által teremteni vélt valóságokban további valóságokat teremteni vélő emberek ide-oda mászkálásával a vélt valóság és az emberek által teremteni vélt valóságok között. Nem fogom megtudni, hogy a brnói Don Quijote ezt hogy fogja teljesíteni; sajnos erről az előadásról lemaradtunk.

Délelőtt ma is bementem a Minorita templomba – szerintem oda minden nap be fogok menni. Aztán este opera.

Január 9.

Traviata, Mahenovo Divadlo (Nemzeti Színház). Rendes, hagyományos színházépület, belül freskók, bársony, arany, hatalmas csillár, zsöllye, páholysorok és karzat – a 19. században fényesre csiszolt architektúra a társadalmi osztályok gondos elkülönítésének igényével, de még a rétegek és árnyalatok elkülönítésének az igényével is – és ezzel együtt a néző életének, napi valóságának, a tapasztalati világának a gondos, nagyon gondos, hermetikus elkülönítése a színre vitt művek világától. Nehogy valami megzavarja a kellemes narkózist – még mit nem, hiszen a művek kínos döntésekkel szembesítenének, ha az építész és a rendező engedné, hogy a színpad sztorijait magunkra alkalmazzuk.

Kellemesebb elmorzsolni pár csepp könnyet az elveihez hű Antigoné halálán, aztán elmenni vacsorázni a gonosz főnökünkkel, mint Antigonét követve a gonosz főnökünkkel konfrontálódni és derékba törni a karrierünket.

Még mindig imádjuk ezt a pompát, ezt a drogot, a biztonságos, fűtött tereink elszigetelését a mű világában tekergőző intrikától, harctól, haláltól. Hiába jött a múlt században Antonin Artaud és Bertold Brecht a nézőtér és a színpad közötti erődítések perforálásával – na jó, nem hiába jött, mert azóta több az olyan darab, ahol inkább tét a néző bőre, mert a székét berángatják a darab világába, és a közönség kénytelen szembesülni önmagával –; talán épp ezért olyan kellemes néha elmenni az ilyen biztonságos palotákba az estélyi ruháknak álcázott szkafandereinkben, ahol szerényebb ünneplőbe öltözött kisasszonyok mutatják meg a helyünket, a szünetben pedig pezsgőt ihatunk a fényes büfében.

Az opera időutazás – nem a darab korába utazunk vele, hanem a darab előadásának korába.

Az Aida az ókori Egyiptomban játszódik, de ha beülünk megnézni, mégsem az ókori Egyiptomba utazunk, hanem Giuseppe Verdi korának Itáliájába –  bár az opera hősei az ókori Egyiptomot idéző kosztümöket hordanak. Még szép, hogy nem tudjuk elhinni Egyiptomot. Mi ez az egész? Látunk egy szerelmi történetet, vagy akármilyen történetet, ahol a hősök énekelve beszélgetnek egymással, miközben a nézőtér felé fordulnak. Az ének-beszélgetéseket időről időre áradó melódiák szakítják meg, amelyek a darabon kívül is örök slágerekké váltak, a nagy áriák után aztán a hősök folytatják a beszélgetéseiket – énekelve. De hogyan? Azt hisszük, hogy operába a sznobok járnak? Dehogy, az operát a kíváncsi emberek szeretik, akik időről időre elhatározzák, hogy „akkor ma este ismét megkíséreljük megfejteni a kétszáz évvel ezelőtti Itália vagy Ausztria népszokásait, az arisztokrácia viszonyát a zenéhez és önmagához, kiderítjük, mi volt Rossini és Mozart nézőinek a fejében, hogy képesek voltak rajongani ezért a képtelenségért”. És ez a kísérletünk sosem sikerül, nem tudjuk meg, mi volt a fejükben, ezért továbbra is kíváncsian adagoljuk magunknak az időutazás narkotikumát.

A Traviata majd háromórás volt, felvonásonként negyven-ötven perc, de mindig minden felvonás után úgy tűnt, mintha csak az imént kezdődött volna. Mitől?

Mi a varázslat, amitől lélegzetvisszafojtva figyeltük, amikor Violettát egy abszurd jelenetben, koloratúrszoprán nagyária közben viszi el a TBC?

A feleségem azt mesélte, hogy egyszer, még kamasz korában a szülővárosának a színházában az előadás végén felugrott és állva tapsolt, de visszanyomták a székébe, hogy tessék rendesen viselkedni. Nos, itt a csehek felállva tapsolnak, és nekünk is jól esett felállva tapsolni.

Január 10.

Esik a hó. Pató Márta és Pató Attila üzenték, hogy ma idejönnek megnézni egy kiállítást, menjünk velük. (Ők abban a városban laknak, amely mellett a porosz hadsereg tönkre verte a gróf Benedek Lajos táborszernagy vezette osztrák-magyar haderőt 1866-ban: Sadowa; azaz Königgrätz.)

Moravská Galerie, Jiří Rathouský kiállítás. Ez az ember Csehszlovákia lejelentősebb grafikusa, tipográfus dizájnere volt, nehezített időszakban, az ötvenes évektől. Betűtípusokat tervezett, színház- és moziplakátokat, az ő munkája az Odeon kiadó sorozatának egységes fedélterve – a kiállított könyvek között itt fedeztük fel Füst Milán Feleségem története című regényének cseh kiadását – ő dolgozta ki a ’70-es években kiépülő prágai metró egységes információs-grafikai arculatát, sőt az állomások falburkolatának mintázatát. A dizájn mai színvonalával összevetve úgy tűnik, megelőzte a korát.

Persze, az autonóm művészet az univerzális a maga időtlen emberi kérdéseivel és szembesüléseivel, de ha egy korhoz, kultúrához akarunk közel kerülni, akkor a legjobb az alkalmazott művészetet figyelni.

Metrómegálló a Klement Gottwaldról elnevezett hídnál – a táblát ’90 után leszedték, mert Gottwald az volt a cseheknek, mint nekünk Rákosi; éppúgy Sztálin parancsait teljesítette Sztálin módszereivel, orosz forgatókönyvek szerint: ’52-ben egy koncepciós per után (Slánský-per) tizenegy kommunista vezetőt végeztetett ki. Hitler nem ölette meg az embereit, amíg nem ellenkeztek vele – a teljesen kiszámíthatatlanul, a lojális elvtársakra is lecsapó halál a sztálinizmus találmánya: nincs biztonság, rettegjen mindenki.

Egy plakát Alekszej Arbuzov Irkutszki történet című drámája (?) előadásához a Nemzeti Színházban: elektromos távvezeték-oszlopok posztkonstruktivista kompozícióban. Nyilván termelési programdráma volt szerelmi szállal, ahol a lelkes ifjúkommunisták a különféle technikai nehézségeket és magánéleti félreértéseket egyaránt leküzdve határidőre felépítik az erőművet, majd összeházasodnak – gondolom. Viszont a plakát olyan szép, amilyen egyszerű.

A Tehetséges alkotó abszurd viszonyok között is időtállóan dolgozik.

Január 11.

A Svitava. Ez a város folyója, tíz percnyi séta a házunktól, a külváros felé, de azért még eléggé a város közepén – mégis, ha végigsétálunk a partján, olyan, mintha a természetben lennénk, pedig egyáltalán nem park; jobbra és balra zörgő ipari épületek.

Délután a Moravské Zemské Muzeum (Moravia Múzeum) természettudományi részlegének ásványtani osztálya. Az egyik falon az elemek periódusos rendszere.

Az általános iskola felső tagozatában az osztályunknál kísérleti kémia tananyaggal tanítottak – valódi kísérletek is voltak az órákon tűzzel és jéggel, de a lényeg a hagyományos vegytan helyett az atomi szintű megközelítés volt ionkötéssel, kovalens kötéssel, atom- és molekulaszerkezetek műanyag modelljeivel; eleinte azt hittük, hogy azok a golyók az oxigén meg hidrogén atomok, aztán rájöttünk hogy a helyzet még ennél is fenyegetőbb; a mólszámítást már egyáltalán nem értettem, viszont órákig nézegettem a Mengyelejev féle periódusos rendszert, belefeledkezve a rettenetes transzurán elemek borzalmába; a 92-es rendszámú uránium az utolsó, természetben még megtalálható elem – már ez is maga az apokalipszis –, a magasabb rendszámú, nagyobb atomsúlyú és csak a reaktorok poklából kikényszerített elemek viszont felfoghatatlan kozmikus iszonnyal bilincseltek le.

Pihenésképpen a nemesgázok nevének költőiségéről vagy a könnyűfémek bázikus hajlamáról ábrándoztam.

Itt Brnóban, az archeológiai részlegen viszont meg is lehetett fogni némelyik megkövült óriáscsigát és pleisztocén kori medveálkapcsot – gondolom, mert nem voltak üveg mögött, és tábla sem fenyegette a látogatót büntetéssel.

És még paleolit és neolit kőeszközök, Karel Absolom emlékszoba a nagy morva paleontológus angolul és csehül egyaránt válaszolgató interaktív paneljével – ha nem értette a kérdést, kérte, hogy hangosabban beszéljünk, én megkérdeztem tőle, hogy kicsoda ő, erre vázolta a tudományos munkásságát (a feleségem frivol módon a tudós nemi orientációját firtatta – amire ő nem válaszolt).

Nem a legnagyszabásúbb tárlatok, de bemozogható, emberi léptékű és hatékony oktató és ismeretterjesztő kiállítások.

Január 12.

Komor téli nap, hétfő, kevés fény, hideg, a múzeumok többnyire zárva. Ma is végigmegyek a Svitava mellett – ez a legtermészetközelibbnek tűnő séta- vagy futópálya a közelben, a víz felszíne már félig befagyott, felriasztok egy nagy madarat, talán szürke gém, aztán lefényképezem a kacsákat és a sirályokat. El nem tudom képzelni, hogy mit ehetnek ilyenkor – de valamit esznek, mert a kacsák feje folyton a nulla fokos vízben keresgél. Amúgy a lakásban voltam és olvastam.

Elhoztam magammal Chaucertől a Canterbury meséket. Annak idején, amikor 2006 körül az Udvariatlan szerelmet csináltuk, fordítottam egy részletet Az apáca meséjéből – most látom, hogy annál sokkal alkalmasabb szakaszok is lettek volna a középkor obszcén költészetét bemutató kötetünkhöz.

Miért Boccaccio lett a középiskolás tankönyveink sztárja, és miért nem Chaucer?

Nagyjából kortársak voltak, mindketten 14. századiak, mindketten ugyanabból a forrásból merítettek: a folklórból, a regény- és történetírók az ókortól a saját korukig áradó szövegfolyamában úszkáló történeteiből. Talán azért került Boccaccio a tananyagba, mert őt könnyebb volt kiherélni? Száz történetet mesél el a Dekameronban, ezekben a sztorikban folyton alacsony helyzetű ifjak fekszenek le arisztokrata kisasszonyokkal vagy nagyasszonyokkal, papok apácákkal, apácák a kolostor kertészével, fiatal feleségek szarvazzák fel öreg férjeiket – zakatol a patriarchális világrend, tehát élünk vele, miközben kibabrálunk vele.

A száz történetből csak kettőben vagy háromban nincs szex és szocio-határsértés – és képzeljék el, pont ezek közül került be kettő a kerettantervbe, illetve a középiskolás szöveggyűjteménybe (Kövi Anita és Németh Eszter gimnáziumi tanárok voltak a beépített informátoraim – régen tanítottam gimiben). De hát mit képzelnek a kedves tankönyvszerkesztők? Hogy a tinédzserek nem tudják? De tudják. Azt is, hogy hogyan lesz a gyerek, azt is, hogy mitől nem lesz mégse, azt is, hogy van házasságon kívüli szex, és azt is, hogy van klerikális szex. Ennek a tantervnek a pedagógiai üzenete ez: ha mindent tudsz, ne merd kimondani, és akkor minden maradhat úgy, ahogy van;

másrészt pedig az irodalom nem azért van, hogy érdekes legyen és az életünkre reagáljon, hanem azért van, hogy megtanuljuk tűrni az unalmat, és megtanuljunk homlokzatokat építeni.

Na de hogy 1990 után is? Hogy ekkor senkinek nem volt annyi esze, hogy szegény Boccacciót összerakja a gimisek számára? Na és ha Boccacciót összeraktuk, akkor még mindig ott a kérdés, hogy miért pont ő. Míg Boccaccio a mediterrán világ, nagyjából az a szellemi klíma, ami a középkorban és a reneszánszban is az antik ethosz folytatása, addig Angliában valami más kezdi kiforogni magát. Boccaccio hősei kicselezik a középkort, de nem alakítják át; Chaucer hősei viszont a középkor eltörlése felé nyitnak: A bathi asszonyság meséje előszavából olyan nő képe rajzolódik ki, amilyen Boccacciónál soha: szingli, saját véleménye van a világ berendezéséről, koncepciója a házasság működéséről (öt férjet használt el) és a női individuumról és a nemzőszerveink feletti önrendelkezési jogunkról:

Telle me also, to what conclusioun                117
Were membres maad of generacioun,          118

Azt is mondjátok meg, hogy mi a bánat          117
miatt teremtették a micsodánkat?                   118

(Ez nem a legpontosabb műfordítás volt, de konzekvens a mű egészének szabadszájúságával.) Tanárok! Fedezzétek fel a gimisek számára a Canterbury meséket – a Dekameron mellett vagy helyett. Pokolba a kerettantervvel, nem a minisztériumért dolgozunk, hanem a gyerekekért.

A  Svitava egyébként – dacára a környező iparnak – tiszta, megélnek rajta a kacsák, a sirályok és a gémek, és ha ezek a csúcsragadozók megélnek, akkor halak és békák is vannak benne – csak nem most.

Január 13.

Éjjel megint havazott, aztán ónos eső esett a hóra, kevés a fény, az utcákon latyak, nyomorúságos nap. Mászkálunk a várdombon, nézzük a ködön át a várost; a várudvaron a vár kútja még a középkorból, a 18. században a politikai foglyokat dolgoztatták a mélyítés munkálatain – száz méter mély. A 19. század végén egy katona csontvázát találták meg a fenekén. Hogy került oda az a katona? Beledobták a politikai foglyok? Részegen beleszédült? Hírét vette, hogy Johann Wolfgang Goethe Az ifjú Werther szerelme és halála című regénye miatt öngyilkossági divat harapódzott el az ifjak között német nyelvterületen?

A  pravoszláv templom a Spilberk oldalában zárva.

A Moravia Múzeumba másodszor megyünk, ez már a homo sapiens kora. A szokásos szakócák, lándzsahegyek, kőbalták korrekt és jól elrendezett vitrinjei után jön az, ami igazán érdekes: egy külön terem csakis a morva matriarchátusnak – i. e. 5. század.

Művészi világítás, különösen jó teremdizájn, kétnyelvű feliratok, padlóra vetített térrajzok; látszik, hogy a rendezők szívügye volt a matriarchátus – nekem is az. A matriarchátus nem a patriarchátus ellentéte: csak a férfiuralom világa gondolkodik ellentétekben, abszolútumokban és végletekben; az anyajogú társadalomban a férfiak nem alávetettek. Az ősi agrárkultúrák nőkultusza a vegetáció megújulásának-hervadásának természeti ritmusában, az évszakok ciklikus visszatérésének a ritmusában működik; az életet adó termés jelképe az anyaság, a női termékenység – és viszont: a női termékenység jelképe a természet termékenysége, nincs elsődlegesség, nincs ok-okozatiság, nincs történetiség és absztrakció. Káin túrja a földet – Ábel még sehol.

Aztán feltűnik Ábel a birkáival, a birkák lelegelik a füvet, odébb kellene menni az új legelőért, igen ám, de ott a szomszéd Ábel legeltet, kardozni kezdenek a legelőért az Ábelek, az egyik Ábel kinyírja a másikat, aztán a gyilkosságot rákeni Káinra, Isten pedig a történelemben hisz, ezért Káint elkergeti, Ábel pedig lelegelteti Káin vetését a birkáival. Így volt.

Vissza a matriarchátust, éljen Káin és a biogazdálkodás.