A 2023. szeptembere 2024. januárja között megnyitott Vigyázat, törékeny vezető témája a „gondoskodás” volt. A kiállítás egyfajta óvó-védő perspektívából tekintett a világra, amely veszélyben van, ám a baj gondos elővigyázatossággal és gyengéd odafigyeléssel még elkerülhető. Az idén februárig látogatható Finom illesztések egy későbbi állapotra irányítja a figyelmet, melyben a sérülés, törés már bekövetkezett, és ahonnan a trauma feldolgozásának, a sebek begyógyításának folyamata kiindulhat. A múltat azonban nem lehet eltagadni. Testi és lelki hegeink sem tűnnek el, hanem a részünkké válnak, nekünk pedig meg kell tanulnunk együtt élni velük. A súlyos katasztrófák után első lépésként azt kell elfogadnunk, hogy sohasem leszünk már olyanok, mint azelőtt. Nem váltunk feltétlenül jobbá vagy rosszabbá, de valamiben mások vagyunk.

A változás felvállalását Dabi-Farkas Rita és Popovics Viktória, a Finom illesztések kurátorai a „kincugi” (vagyis „aranyjavítás”) nevű tradicionális japán technikával illusztrálják. Ennek lényege, hogy az eltörött tárgyakat – általában valamilyen porcelán edényt – aranyporral kevert gyantával ragasztják össze, így egyszerre helyreállítva annak funkcióját, és be is építve a sérülést a tárgy történetébe. 

A távol-keleti módszer ugyanakkor a túltechnicizált, kicserélhetőségre és eldobhatóságra épülő, nyugati fogyasztói társadalmakra is utal. A kiállításon szereplő – hazai és a világ legkülönbözőbb tájairól származó – művészek munkáit a személyes, szociális és ökológiai tragédiákra irányuló reflexió és a reparatív szempontú megközelítés egységesíti.

Reparatív művészet

Ahhoz, hogy a megértsük, mi a közös egy terápiás munkafüzetben, egy múzeum udvarán táncoló indiánban és egy halászhálóban, fontos, hogy tisztába kerüljünk a „reparatív megközelítés” (reparative reading) fogalmával. A koncepció Eve Kosofsky Sedgwick queer-feminista teoretikus 2003-ban megjelent, „Paranoid Reading And Reparative Reading, Or You Are So Paranoid, You Probably Think This Essay Is About You" című tanulmányához fűződik. Ebben Sedgwick két befogadói aspektust különböztet meg: a paranoidot és a reparatívat. Az előbbi egy passzív, védekezői pozíció, mely az új tapasztalatokban a potenciális veszélyforrásokat, a már ismert rosszat keresi és ezek alapján értelmezi a valóságot. A második egy aktív, mindig megújulásra kész, önmagát is folyamatosan megkérdőjelező értelmezői nézőpont, amely képes a dolgok mélyére hatolni. A reparatív megközelítés viszont kockázattal is jár: naivitásából és merészségéből fakadóan nem tart biztonságos távolságot, így sérülékenyebb. Tartós tudati változást azonban csak ez utóbbi érhet el, hiszen a paranoid megközelítés értelemszerűen a régi, negatív élményeinket játszatja el velünk újra és újra.

Habár cikkében elsősorban a szexuális kisebbségekkel szembeni előítéletekről beszél, Sedgwick gondolkodásmódja kiterjeszthető más területekre is, ahol ugyanez a paranoid szempontú hermeneutikai elakadás tapasztalható. Ilyen a rasszizmus, a marginalizált embercsoportok megbélyegzése, a kapitalista társadalmi berendezkedés, sőt még a klímaválság is. Az említett problémák nagy része egyesíthető a kolonizáció fogalmával, amely nem kizárólag a területi gyarmatosítást jelenti, hanem a kisebbségbe szorult kultúrák, tudás- és értékrendszerek elnyomását is. Ennek az agressziónak mindenki, maga a agresszor is áldozata, hiszen ellensúlyok nélkül, saját félelmei foglyaként előbb-utóbb önnön magába fullad.

A reparatív művészet ezért nem is az elkövetett sérelmek megtorlásáról, hanem azok helyreállításáról szól, vitára hívja az ellenfeleket és megoldást keres a problémákra.

Az alkotási folyamat lényegi részét képezi a mélyreható, gyakran tudományos értékű kutató- és terepmunka, valamint a proaktív hozzáállás. A művész pozíciója nem a teremtőé, hanem a mediátoré, aki közel hoz, láttat és kommunikációt tesz lehetővé ott, ahol az korábban nem volt lehetséges. A reparatív művész az elidegenedés felszámolásán dolgozik.

Megközelítési módok

A korábban említett Vigyázat, törékeny-kiállítás címét a magyar származású amerikai művésztől, Agnes Denestől kölcsönözte. Az idén kilencvennégy éves Denes konceptuális land-artját az ezredforduló után kezdte el felfedezni a hazai kulturális diskurzus, valószínűleg azért, mert az általa képviselt ökológiai-spirituális nézőpont egyébként is térnyerésben van. Olyan projektjei, mint az 1986-ban a World Trade Center tövében ültetett búzamező vagy egy finn sóderbánya helyén kialakított fa-rezervátum (Fahegy – Élő időkapszula, 1992-96) most, a globális klímaválság és a masszív társadalmi anomáliák idején aktuálisabbak, mint valaha. Denes nagy totálból tekint a világra, a matematika rendszereinek logikája szerint és közben mindezt a természetvédelemmel is ötvözi.

Kader Attia, francia-algériai művész már a Talált terepen-kiállításon is szerepelt. Őt Európa kolonista múltja érdekli, a nyugati értelemben vett civilizációt igyekszik szembeállítani a sokak által autentikusabbnak vélt, törzsi kultúrákkal. A Finom illesztéseket egyébként az ő munkája nyitja, mindjárt az előtérben találjuk két, egymást figyelő antilopfejből álló objektjét, melyek részei közül az egyik rituális értéket hordozó faragvány, a másik pedig egyszerű, preparált trófea.

Nem Kader Attia az egyetlen, aki a lokalitásra cserélné a globalitást. Több alkotó is úgy látja, hogy a jelen problémáira nem a modern technológia és orvostudomány eszközei, hanem a hely- és közösségspecifikus, régi praktikák nyújthatnak megoldást. Az ázsiai, dél-amerikai és más más nem-nyugati (vagy nem-európai) tradíciók felértékelődése egyértelműen jelzi a posztindusztriális társadalmak válságát, a kulturális örökségek felszámolódásából és a természet távollétéből fakadó gyökértelenséget.

A finn Kati Roover és a chílei Cecilia Vicuña a vízhez, az üzbég Soadat Ismailova a Naphoz fordul segítségért, míg a szír-magyar El-Hassan Roza vályogtéglából épít kunyhót, jelezve, hogy egy fenntartható világban az ember csupán albérlője a sárnak. Ernesto Neto, Brazília jelenlegi vezető művésze pedig természetesnek tűnő anyagokból készít kuckót azok számára, akik a mesterségesen kialakított, urbánus – vagy akár múzeumi – környezetet egyre nehezebben viselik. A múzeumok általános létjogosultságát vitatja Neyen Pailamilla is, aki művészetében mapuche-indián múltját dolgozza fel. Videóinstallációjában egy indián rítust imitál a kölni Ludwig Múzeum udvarán, jelezve, hogy a műgyűjtő Ludwig-házaspár vagyonát az őslakos kultúrákat ellehetetlenítő kakaóbab-kitermelésből szerezte. Pailamilla így a múzeumot, mint gyarmattartó intézményt szimbolikusan dekolonizálja.

A Fuzzy Earth Szerencsétlen, de bátor fajok (Unfortunate yet Brave Species) című projektje leginkább a Denes-féle holisztikus perspektívához köthető. A művészduót a Húsvét-szigetek ökológiai és társadalmi összeomlása inspirálta. A veszélyeztetett vagy már kihalt természetes flóra és fauna mementója valójában az emberről, az antropocén korszak lehetséges végéről szól, és arról, hogy egyáltalán meddig releváns még fenntartanunk ezt a fajt. Chilf Mária Emlékfogója (Memory Catcher) hasonló alaphelyzetből kiindulva szemlélteti a Yucatán-félsziget extenzív halászatának környezetromboló hatását, miközben a halászatot kultúrák összeködő hálózataként (ironikus, nemde?), egyezményes nyelveként is értelmezi.

Erdei Krisztina és Hatala Noémi fókusza ennél jóval szűkebb és koncentráltabb. Interaktív munkájuk a Debrecen mellé tervezett kínai akkumulátorgyár ellen tiltakozó Mikepércsi Anyák (MIAKÖ) aktivizmusát helyezi művészeti keretbe. Az ellenállás akkumulátorai, mikepércsi oktatóanyag arra edukálja a nézőt, hogy először a közvetlenül őt érintő problémákkal kezdjen valamit. Azt is üzeni, hogy a – jelen esetben ipari – kolonizáció ellen vívott harc hősei mindennapi emberek, akik alulról építkező civil szervezetekben küzdenek a helyért, ahol élnek.

Vaspöri Cintia a személyes traumafeldolgozás narratív folyamatát, Yoko Ono a barkácsolás immerzív flow-élményét igyekszik megjeleníteni, Czene Márta pedig felteszi a kérdést: mit tehetünk akkor, ha valami már nem javítható. Néha ugyanis a továbblépést csak radikális változtatással, a bénító körülmények lerombolásával, a múlt elpusztításával érhetjük el.

A művészet, mint javítás –  A javítás, mint művészet

Az elmúlt években egyre divatosabb lett disztópikus színekben látni a világot. Sokan érezzük úgy, hogy jelenünk szétesik, jövőnk bizonytalan és a korábban szilárdnak hitt szociális felépítmények, egyezményes értékrendek relevanciájukat veszítik. Hogy valójában mekkora a baj, nem könnyű megállapítani, hiszen a bennünket körülvevő kulturális pluralizmus gyakran egyszerre több válasszal is szolgál, az adat alapú tájékoztatás (ha egyáltalán hiteles) pedig szakértők (ha valóban szakértők) nélkül általában mit sem ér. Az olyan társadalmi anomáliák, mint a koronavírus-járvány, az orosz-ukrán háború vagy a gázai népirtás, valamint az aszályok, az árvizek és más szokatlan, ijesztő természeti jelenségek egyértelműen jelzik, környezetünk változóban van.

Ráadásul a sok információ nem is mindig előny. Bár a modern tömegkommunikációnak köszönhetően egyre többet tudunk meg a világban zajló folyamatokról, egyre nyilvánvalóbb lesz az is, valójában milyen tehetetlenek és jelentéktelenek is vagyunk, milyen kevés dologra van ráhatásunk. A túlinformáltság így könnyen szül passzivitást, ami gyakran átcsúszik önbizalomhiányba, súlyosabb esetben krónikus önmegvetésbe. A rendszerezetlen információdömping mellett

relatíve új jelenség a (poszt)modern technológia állandó jelenléte is, melynek egyaránt pozitív és negatív hozadéka, hogy kiváltja az emberi munkát. A munka ugyanis, bár sokszor nyűg, össze is köt bennünket a környezetünkkel, általa ismerjük meg a világot és mérjük fel saját értékünket is.

Egyszerűen fogalmazva: közünk lesz ahhoz, amivel dolgozunk. A bonyolult összetételű és működésű gépek (számítógépek, okostelefonok, autók, háztartási eszközök) azonban nem biztosítják számunkra ezt hozzáférést, így fokozatosan elidegenedünk közvetlen környezetétől és végső soron saját magunktól is. Fontos hát, hogy találjunk olyan terepet, ahol aktívak lehetünk és megélhetjük hatékonyságunkat.

A javítás, szerelés vagy gyógyítás aktusa ehhez kínál belépési pontot, újra megadja nekünk a cselekvő létezés élményét. Az alapvetően a feminin princípiumhoz köthető kézimunkás foglalkozás lehetővé teszi, hogy szűkítsük a fókuszt és megtanuljunk ismét egy adott tevékenységre koncentrálni. A Right-to-Repair mozgalom és a hasonló DIY-kezdeményezések célja, hogy visszaadja a gépek, eszközök feletti elvesztett humán kontrollt. Világunk karbantartóiként mi is megteremthetjük a mesterséges környezettel folytatott kétcsatornás kommunikáció lehetőségét, újra közünk lehet ahhoz, amiben élünk. Ezt a barkácsoló attitűdöt az elmélyültség és az önmagáért valóság teszi alkotói folyamattá, hiszen ilyenkor nem annyira a – sokszor más módon egyszerűbben beszerezhető, legyártható – fizikai végeredmény, mint maga a cselekvés képviseli az értéket.

A helyreállítás – bár el kell ismernünk, hogy ez inkább utópia, mint valóság – megteremtheti egy újfajta társadalom alapjait is. A jelenlegi extenzív, kapitalista világrend ugyanis igazából senkinek nem jó, hiányzik belőle a tartós fejlődés teleologikus ígérete. Aki ebben tervez, az rövid távra tervez, ráadásul folyamatosan figyelni és elnyomni kényszerül feltörekvő konkurenseit. A konstans készenlét és rendkívüli állapot egy idő után fárasztóvá és örömtelenné válik, mivel a hatalmi status quo fenntartásán kívül semmi más célja nincs. A megoldás első lépése az értékrend átalakítása és megerősítése, valamint az ezek alapjául szolgáló emberi igények újraértelmezése. Ha egy személyesebb, kevésbé rideg társadalomban szeretnénk élni, akkor át kell váltanunk a tömeg-perspektívából a személyesbe.

Az arisztoteliánus értelemben vett művészet célja a katarzis, vagyis a törés helyreállításából fakadó megtisztulás. A katarzis eléréséhez tehát törés is kell, és ha jelenlegi steril, virtuális és kockázatmentes társadalmunkra gondolunk, amely minden lehetséges eszközzel tagadni igyekszik a sérülést, be kell látnunk, bizony, igen messze kerültünk a kultúránk alapját képező, görög mintától. Pedig dámára, tragédiára szükség van. El kell érnünk a mélypontot ahhoz, hogy elrugaszkodhassunk, meg kell sérülnünk ahhoz, hogy felgyógyulhassunk. A művészet ennek megélésében hivatott segíteni és vezetni bennünket.

A Finom illesztések aktivizmusra szólítja fel a látogatót. Az üzeni: tedd meg a magadét! Azt viszont, hogy mi a „magadé”, rajtad kívül senki más nem tudhatja. A kiállítás igyekszik bevonni és nevelni is a nézőjét, de konkrét feladatot nem ad neki, helyette egy újfajta, nem annyira kommersz látásmóddal kívánja őt megismertetni. Kérdés, mennyire hiteles, autentikus álláspont ez, ha a múzeum – Neyen Pailamillával szólva – maga is egy statikus, gyarmattartó intézmény. Mindenesetre a problémára legalább a tárlat is reflektál, és ha erre nem, akkor ugyan mégis mire mondhatjuk azt, hogy reparatív?