A Szemletanács tagjai – Muhi András producer néhány társával – határozott kiállással, szigorúan szakmai alapokra helyezkedve és a régi, nagy múltú hagyományhoz magabiztosan csatlakozva erőteljes gesztust tett, amikor úgy döntött, hogy az egyébként erősen forráshiányos, számos szempontból partvonalon tartott magyar filméletnek egy kvázi alulról jövő kezdeményezés formájában visszaadják „a” Filmszemlét. Azt a mustrát, amely egészen 1965-ös pécsi kezdetei óta a legmeghatározóbb hazai bemutatkozási lehetőségnek számított. Azt a rendezvényt, amit a minőségigény tart össze: hogy alkotók és közönség egyaránt pontosan tudják, érzik, hogy merre találják a kortárs magyar film velejét, miben rejlik az életereje, egyszersmind az a valódi időszerűség és kérlelhetetlen esztétikai minőség, ami egyszer, a nem is olyan távoli jövőben filmtörténetté válik majd.

Az idei Filmszemle egy hete derűsen bizonyította, hogy a kortárs magyar film minden finanszírozási nehézség, mesterséges partvonalon tartás és kurzusízlés okozta tematikai torzulás ellenére tele van erővel és életkedvvel.

Az intézményi átszervezések és egyre szűkülő anyagi források hatása ugyan közvetlenül megmutatkozik a kisebb volumenben, a szakma mégis kitermeli a maga apró, de csillogó gyémántjait. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Szemle ne vonultatná fel büszkén a legnagyobb zászlóshajó projekteket, mi több, kockázatmentes biztonsági játékkal oda is ítéli ezeknek a legnagyobb díjakat. Senki számára nem lehet meglepő, hogy a mustra fődíjjal jutalmazta (egyszersmind magát is legitimálta) a magyar kulturális kánonba és a nemzetközi művészfilmes szcénába mára egyaránt szervesült Enyedi Ildikó új filmjét, a Csendes barátot. Hasonlóképpen nem mehettek el az Oscar-díjas Nemes László mellett sem szó nélkül, az Árva a legjobb játékfilmes forgatókönyvért, valamint – vitán felül megérdemelten – a legjobb látványtervért járó díjakat kapta.

Rendszerbe kódolt helyzet az is, hogy példának okért a fillérekből összehozott, hiányosságait elképesztően kreatív megoldásokkal ellensúlyozó Jimmy Jaguár (Fliegauf Bence) is fájóan kimaradt, a szakmai elismerés magától értetődően jut a fent említett nagyobb technikai apparátussal dolgozó műveknek.

Kép: Gordon Eszter, Magyar Filmszemle

A kortárs magyar film kétarcúságát viszont pontosan visszatükrözi a legelőkelőbb díjak nyertesei közé megérkező két elsőfilmes bemutatkozás, az atmoszférában és dramaturgiában is bivalyerős Minden csillag (Olasz Renátó) és a legjobb rendező díjával jutalmazott, szikár kamaradráma, a Minden rendben (Sós Bálint Dániel).

A két debütáló filmet érdekes módon nemcsak egymásra – véletlenül – rímelő címeik kötik össze, hanem az a tény is, hogy mindkettő fekete-fehérben forgott annak érdekében, hogy a legkonkrétabb „itt és most”-nál valami univerzálisabb érvényt kapjanak.

Továbbá mindkét film vállaltan és erőteljesen kötődik a jól ismert filmnyelvi-történeti hagyományhoz – még ha ez a hagyomány Olasz Renátó Tarr Béla által producerált filmje esetében elsősorban a társadalomérzékeny magyar tradíció, Sós Bálint Dániel apa-fiú története viszont a Bressontól Antonioiniig húzódó európai modernséggel igyekszik dialógusba kerülni.

Öröm volt látni, hogy a Filmszemle nem fordít hátat arisztokratikus eltartással az itthon hagyományosan megosztónak számító műfaji filmezésnek sem. Éppen ellenkezőleg, a díjazás gesztusával (Legjobb műfaji film kategória) kifejezetten iparkodik reflektorfénybe állítani az áthallásos családi thrillerként számon tartott Itt érzem magam otthont, ami hihetetlen, de megint csak egy elsőfilm Holtai Gábor rendezőtől. Ez a virtigli thriller történet, amelyben egy fiatal nőt egy kiismerhetetlennek tűnő, különös család tart fogva, szűk képkivágataival, gyanús homályba vesző tereivel és fullasztó hangulatával gördülékenyen működő műfaji sémái ellenére a kortárs honi filmélet groteszk, de izgalmas áthallásokat mozgató közérzetfilmjeként is olvasható.

Kép: Gordon Eszter, Magyar Filmszemle

Az egyheti programot végig tekintve feltűnik a Filmszemle egyetemességének igénye is, amellyel a hazai filmtermés teljes vertikumát igyekszik a közönség elé tárni. Hiszen a szerzői és műfaji nagyjátékfilmeken túl is van élet, ennek megfelelően a Szemlén külön nekik dedikált zsűri értékelte a legjobb dokumentumfilmeket (Ponczok Attila: Papa), a tudományos ismeretterjesztő és portréfilmeket (Szendőfi Balázs: Hegyi zene), a rövid műfajokban a fikciós (Kenderes Csaba: Felesleges életek), a doku (Tóth Olivér Márk: Vajon mit mondana Anya) és az animációs filmeket (Vácz Péter: Kutyafül), de még a tévésorozatokat (Fazekas Máté Bence, Herendi Gábor: Bróker Marcsi), a kísérleti filmeket (Baksa-Sós Csanád: Night Sky Elevator) és a videóklipeket is (Horváth Viktor rendezésében Dzsúdló: Presso).

Ez a szélesre tárt érdeklődés, a különböző mozgóképes formák befogadásának igénye és az az igyekezet, hogy a kortárs magyar filmet eljuttassák annak legsajátabb kortárs, magyar közönségéhez, nos, ez talán a legbiztatóbb dolog, ami a magyar film háza táján az elmúlt néhány, meglehetősen vérzivatarosra sikerült évben történt.

A Corvin mozi a Magyar Filmszemle egy hete alatt pedig minden nap zsúfolásig telt. Az idei ünnep igazán jól sikerült.

Borítókép kredit: Bankó József, Magyar Filmszemle