PRAE.HU: A tavaly ősszel indult projekt több részből épült fel, szociodrámás foglalkozásokkal indítottatok, amelyről korábban Gemza Melindát kérdeztem. Zsuzska, hogyan folytatódott a projekt? Milyen szakaszai voltak az elmúlt néhány hónapnak?

Madák Zsuzsanna: A hat alkalmas szociodrámás foglalkozás után új fejezet következett. A tizenegy alkalmas szakaszban az volt a cél, hogy létrehozzuk az előadásunk anyagát, ehhez különböző drámás formákat kínáltam a csoport számára. A szociodrámás részből is hoztam ötleteket, például azt, hogy kis figurákon keresztül építsük fel, illetve jelenítsük meg a karaktereinket. Az avatárokon keresztül megfogalmazódtak olyan témák, amelyekkel el tudtunk indulni: változó családi és munkahelyi szerepek, láthatatlanná válás, aztán a mintát követek vagy mintát kínálok, a honnan jön a változás kérdésköre és hasonlók.

PRAE.HU: A projekt végeredménye egy előadás lett, amelyet január elején mutattatok be. A szociodrámás részben inkább a csapatépítés volt az elsődleges cél, mint ahogy arról Gemza Melinda és három másik civil alkotó mesélt az év elején megjelent interjúban. A folytatásban drámapedagógiás eszközökkel már inkább a készülő előadásra került rá a fókusz, ezt a folyamatot már te vetted kézbe, Zsuzska. Rendezőként miben volt más ezt a közösségi színházi előadást létrehozni, mint egy hagyományos darabot?

M. Zs.: Nagyon más. Szeptemberben még fogalmam sem volt, hogy mi lesz ebből az egészből. Nyilvánvalóan nem kész tervekkel, ötletekkel érkeztem, hiszen ebben a műfajban fontos, hogy a résztvevőkkel együtt határozzuk meg, milyen előadást szeretnénk alkotni. Közösen beszéltünk arról, kinek milyen elvárásai vannak, ki mit szeretne látni a színpadon. Én ezen az alkalmon dobtam be ötletként a résztvevőknek, hogy mit szólnának, ha egy fitness teremben játszódna a történetünk. Elfogadták.

Deczki Klára: Az elképzeléseinket egy hatalmas csomagolópapírra írtuk össze, amelyre annyi minden felkerült, hogy én el sem tudtam képzelni, a végén ezt az egészet hogyan hozza össze Zsuzska. 

M. Zs.: Nyilván nem arról volt szó, hogy bármilyen kósza ötletet beépítünk. Egy idő után már kezdett körvonalazódni az előadás stílusa, kialakult egy szabályrendszer, amin belül tudtunk gondolkodni.

D. K.: A végére szerintem egy nagyon önazonos előadás jött létre. Vicces, mert a többiekkel mi azt képzeltük el, hogy a színház berendez nekünk egy komplett edzőtermet.

M. Zs.: Én pedig az első perctől kezdve tudtam, hogy nem lesznek kondigépek, de hozzáteszem, csak hetekkel később találtam ki, hogy a legót, amit előszeretettel használunk drámapedagógiás folyamatokban, az előadásban is alkalmazzuk. Eleinte a mi folyamatunkban is arra használtuk, hogy megjelenítsük, miként képzeljük el az edzőtermünket. Majd elhelyeztük a térben az avatárokat (lego figurák, megjelenítik az elképzelt karaktereket – a szerk.), akiknek elkészítették a névjegyeiket. Azon gondolkodtunk, hogy mit ad ez a terem azoknak a nőknek, akik ide járnak, illetve milyen gépek, termek, csoportos órák hiányoznak, amikre ezeknek a nőknek szükségük lenne, és amelyek akár szembe mennek a társadalmi elvárásokkal.

Erre jöttek olyan ötletek, mint a projektoros ventilláló ventilátor, ordítószoba, ködoszlató szék, anonim nevetők köre, látószögnövelő foglalkozás, ríkatóterem.

Dobi Edit: Több szempontot is összegyűjtöttünk, amiket fontosnak tartottunk az előadással kapcsolatban. Például egybehangzóan fogalmaztuk meg azt, hogy a humor elengedhetetlen, de ne csináljunk viccet fontos kérdésekből. Hangsúlyozni akartuk, hogy a téma feldolgozása küldetés számunkra.

PRAE.HU: Az elmondásaitok azt tükrözik, hogy az egész folyamatban erősen jelen volt az önismeret fejlődése és az önreflexió. Hogyan éltétek meg a mélypontokat, ha voltak, és hogyan léptetek túl rajta?

D. K.: Nekem ott jött el egy mélypont, amikor el kellett készítenünk a leltárunkat, a valódi énünk leltárát. Bár avatárokkal dolgoztunk, ami korábban segített abban, hogy eltávolítsam magamtól a szerepet, de ez ennél a feladatnál nem működött. Emlékszem, este meséltem a családomnak, hogy én ezt így nem akarom tovább csinálni. Mármint nem akarom ennyire szétszedni magam, nem akarom ennyire megmutatni magam. Egyébként Zsuzskáék nagyon megértőek voltak, bármikor mondhattuk (volna) azt, hogy én ezt a feladatot nem akarom megcsinálni, ebből inkább kimaradok, sőt, még a fellépés sem volt kötelező, de aztán mindenki megcsinált mindent.

D. E.: Az én leltáram jó ideig alakult, több verzió is született időközben. Ennél a feladatnál gondoltam először arra, hogy a férjem és a fiaim ott fognak ülni a nézőtéren, azon gondolkodtam, hogy vajon ők mit fognak érezni, amikor hallják az én leltáramat. Megbánthatom-e valamelyiküket vele? Igaz, hogy avatárokkal dolgozunk, de azért mindenkiből beszivárgott egy kis szelet ezekbe a karakterekbe. Mindvégig azt éreztem, hogy ha érzésekről van szó, akkor minden rendben van, tehát minden érzés jogos. Ezt a hétköznapjaimban is nagyon fontosnak tartom. Az alkotás folyamatában mindegyikünknek megvolt a szabadsága és a joga ahhoz, hogy így vagy úgy érezze magát egy adott helyzetben. Bennem azok a játékok, alkalmak hagyták a legnagyobb nyomot, amikor kívül kerültem a komfortzónámon. Ilyenkor születtek új felismerések, új kérdések, válaszszerűségek. A mindennapi rohanásban nagyon kevés idő van a reflektálásra, legyen szó a kapcsolatainkról vagy az érzéseinkről. Itt viszont lehetőségünk volt elmélyülni, megélni és értelmezni érzéseket. Sosem siettettek bennünket, mindenkit bevártak, ha valakinek valamihez több időre volt szüksége.

M. Zs.: A leltár-formának a lényege, amely egyébként Örkény Leltár című egypercesére épül, hogy az eredeti mű szerkezetét megtartva készítsük el a saját leltárunkat, sorra véve, hogy most, ebben a pillanatban mink van, mivel rendelkezünk. A feladat nehézségét az adta, hogy itt nem az avatárok leltárait készítették el, hanem mindenki a sajátját.

Varga Nikolett: És mindemellett minket sem kerültek el a téma nehézségei, hiszen mindig olyan témákat keresünk, ami valamilyen formában minket is érdekel vagy érint. Én a folyamat közben lettem 40 éves, vagyis hivatalosan is a küszöbére léptem a meghirdetett témánknak. Sokszor szembesültem, és szembesülök most is ennek az időszaknak a nehézségeivel, de egy szuper csapattal közösen alkotni és gondolkodni erről, mindig ad egyfajta feloldozást, hogy távolról is rá tudjunk tekinteni az életünkre.

M. Zs.: Amikor hárman leütöttük a témát, nem értettem, hogy Melinda miért akarja bekeverni a 40-eseket az 50-esek közé.

Úgy éreztem, hogy nem vagyok egyívású az ötvenesekkel, hogy más kérdéseim, problémáim vannak. Aztán egyszer csak berúgta nálam az ajtót a midlife crisis, de olyannyira, hogy azt mondtam, én nem tudom ezt végigcsinálni, kiszállok.

Ezen a ponton el kellett gondolkodnunk azon, hogy mi legyen; hárman vállaltuk, de én nem voltam jól. Végül úgy döntöttem, hogy nem adom fel. Nehéz volt, mivel rengeteg kérdést mozgatott meg bennem a folyamat, ami egyáltalán nem volt komfortos, miközben hozzáteszem, hogy nem én vittem vásárra a bőrömet, én nem olyan formában tettem bele magamat, mint aki a színpadon áll. Az biztos, hogy iszonyúan érzékenyen tudtam rezonálni a felvetett kérdésekre, problémákra.

PRAE.HU: A drámapedagógiás hetekkel zártátok az óévet, és főpróbahéttel kezdtétek az újat, amely komoly erőfeszítést igényelhetett a csapattól.

D. E.: Tudatosabb tervezéssel, egyeztetésekkel és némi lemondással is járó időszak volt. Nekem néha volt egy kis lelkiismeret-furdalásom a család miatt, pedig mindannyian nagyon támogatóak, sőt kíváncsiak is voltak. Mindig csepegtettem nekik az élményeimből, hogy megértsék, miben vagyok benne, és miért fontos ez nekem.

PRAE.HU: Az előadás a főbb csomópontok mellett improvizációkra épül. A szöveges vagy a mozgásos jelenetek jelentettek nagyobb kihívást?

M. Zs.: Az improvizációnak tűnő jelenetek is igen megkomponáltak, strukturáltak. A játszók pontosan tudják, hogy ezekben a nagy non-verbális, mozgáson alapuló jelenetekben is miről gondolkodtatnak bennünket: hol arról, hogy milyen, amikor harmóniában vagyok magammal, milyen az, amikor mindez repedezni kezd, hol pedig az akadályokról, amelyek gátolnak abban, hogy elfogadjam a változást. Hozzáteszem, én azt gondoltam, hogy ezekről sokkal könnyebb mozgáson keresztül beszélni, mint verbalizálni. De kiderült, hogy ez nem teljesen így van.

V. N.: Volt olyan forma, aminek az alapja az improvizáció volt, de utána azért helyretettük a jeleneteket, dramaturgiailag meg kellett találni a helyüket az előadásban. Azért csodálatos az egész, mert makulátlanul össze van rakva, mégis megmaradt a spontaneitása és az improvizációs jellege. Korábban Edit nagyon szépen megfogalmazta, hogy a méltóság fontos fogalom a jelenetek és a karakterek megformálásában is.

D. E.: Igen, ugyanis annyiféleképpen meg lehet közelíteni a midlife-ot és vele együtt a menopauzát. Ez nem vicc, de nem is kell túlságosan komolyan venni.

Szerintem az embernek több megérkezése is van az életében, csakhogy a fiatalkori megérkezéseink sokkal örömtelibbek, és ezeket egy idő után természetesnek vesszük. Aztán eljönnek a 40-es, 50-es éveink, amikor olyan helyzetekbe érkezünk meg, amelyekkel már másfajta meló is van.

Felnőnek a gyerekeink, elindulnak tapasztalatot gyűjteni, valamennyire eltávolodnak, akár földrajzilag is, megbetegednek vagy meghalnak a szüleink, sajnos akár velünk hasonló korú barátaink is. Temetünk, esküvőkre járunk, és mindez hatalmas változást idéz elő. Szerintem ezért is nagyon érzékeny ez az időszak. Nekem a szöveges jelenetek voltak egyszerűbbek, az érzések kiszabadítása a testünkön keresztül, a mozdulatainkkal nagyobb feladat volt. Amikor lementem a színpadról, a kamasz fiaimat kérdeztem, hogy a mozgásos részt milyennek találták, mert nekik azért mindenről van véleményük. A legnagyobb, aki művészibb lélek, azt mondta, hogy érthető volt. Nem azt mondta, hogy rendben volt, hanem azt, hogy értette a mozgást. Hogyha sikerült valamit átadni a bensőnkből a mozdulatainkon keresztül, na meg hát a fantasztikus fényekkel és a csodásan berendezett színpaddal, akkor elégedettek lehetünk.

V. N.: Ha már műszak (akik a színpadra varázsolják a hangokat, fényeket és vetítést), akkor említsük meg, hogy csupa férfiakból álló kollégákról beszélünk. Így a főpróbahétre mégiscsak bekerült a női energiák mellé az ő jelenlétük is. Az előadások végére nagyon megható meglepetést tartogattak a résztvevőknek. Kis papírrepülőket hajtogattak, amiket a darab végén, a meghajlásnál bedobáltak nekünk a műszaki pultból. Ők is kapcsolódni akartak valahogy a csapathoz. Ez volt az ő tiszteletadásuk.

D. K.: Szöveges improvizációkban sokkal jobban éreztem magam. Mindig vártam az ilyen gyakorlatokat a próbán, hiszen ezek könnyedén mentek, és ilyenkor sokat nevettünk. A mozgásos improvizációk sokkal nagyobb kihívást jelentettek. Nem igazán tudom magam csak mozgással kifejezni, a testem komoly akadályokat állít elém ebben. Fejben egészen más mozgást képzeltem el, mint amit végül meg tudtam csinálni.

PRAE.HU: Az előadás címe Értünk lett. Ennek többféle megfejtése lehet, utalhat az érés folyamatára, a megértésre, vagy arra, hogy mindaz, amit ti csináltatok az elmúlt hetekben, az értetek volt.

M. Zs.: A címet nehezen találtuk meg, végül több körös szavazás eredményeként született meg. Volt kampányidőszak is, amikor lehetett érvelni egyik-másik címjavaslat mellett.

D. K.: Őrület, amennyit gondolkodtunk rajta. A dobogós címek az Ér(t)ünk, a Koredzés és a Reset. Utóbbi majdnem nyert, de az informatikatudósok megmagyarázták, hogy miért nem jó. Ha resetelünk, akkor a régi beállításokat nem tartjuk meg, mi pedig nem ezt akartuk üzenni. Az Ér(t)ünk verzióra sokkal többen szavaztak úgy, hogy elhagyjuk a zárójelet, így esett erre a választás.

PRAE.HU: Niki, neked kettős szereped volt a folyamatban, egyrészt projektvezetőként voltál jelen, másrészt a darabban is erős tartópillér voltál. Hogy élted meg ezt a kettősséget?

V. N.: Teljesen természetesen alakult úgy már korábbi előadásoknál is, hogy hármunk közül én vagyok az, aki belülről segíti az előadást. Azért szeretem ezt a szerepet, mert én is élvezhetem a közös munka gyümölcsét, ott lehetek a résztvevőkkel, érezhetem a belső rezgéseket, és nem kívülről izgulok a csapatért, mint Zsuzska vagy Melinda. Ez egy segítő szerep, ha bármi gond lenne, például elfelejt valaki valamit, ott vagyok. Mindemellett Zsuzska mindig izgalmas kihívások elé állít a különböző ötleteivel. Most nemcsak narrátor voltam az előadásban, hanem operatőr is. Ráadásul nagyon kreatív módon kellett benne lennem ebben a folyamatban egy telefon kamerájával. Aztán jöttek olyan visszajelzések, hogy valakinek le sem esett, hogy élőben történnek ezek a felvételek.

PRAE.HU: Mennyire volt könnyű eljátszani az általatok választott karakter helyzetét, nehézségeit?

D. E.: Én Emmát játszom, aki egy négygyermekes édesanya, és nem véletlenül lesz a cirkuszi jelenetben zsonglőr. Egész élete arról szól, hogy másoknak segítsen, hogy „ne essenek le”. Egy többgyerekes családban sok nő élheti meg ezt a fajta zsonglőrködést: egyensúlyoznia kell a munka, a család és az önmegvalósítás vágya között. Emma legmarkánsabb tulajdonsága az, hogy nem húzza meg a határait, akkor is felveszi a telefont, ha elhatározza, hogy csak magára figyel, és például elmegy edzőterembe. A színpadot is azért hagyja el, mert a gyerekei hívják épp. Az én gyerekeim már nem ebben a korban vannak, ebben nincs párhuzam köztem és a karakterem között. Amikor a folyamat elején ki kellett találnunk az avatárunk személyiségét, olyan nőtípust képzeltem el, akinek az önmegvalósítás a feladata. Aki szeretné úgy érezni, hogy nemcsak anya, hanem feleség, nő, ember, akinek szenvedélyei, vágyai, küldetései vannak. Ezt jól be lehetett csomagolni egy sodródó, szelíd karakterbe.

D. K.: Az én karakterem Tóthné Kelemen Irénke, aki folyamatosan le akarja győzni magát és másokat. Soha nem hajlandó letenni a súlyokat, sőt mindig emelni akarja a tétet. Alacsony önértékelését próbálja kompenzálni azzal, hogy megállás nélkül edz. Az évek során már tüskéket növesztett, előbb támad, mintsem őt támadhatnák. Én egészen az előadásig úgy gondoltam, hogy ez a karakter egyáltalán nem hasonlít hozzám, csak egy kitalált, fejben megépített avatár. A kisebbik fiam azonban az előadás után azt mondta, hogy bizony nagyon is bennem van Irénke: hiszen én is folyamatosan veszem magamra a súlyokat, pedig azt senki nem kéri tőlem. Meglepődtem ezen, de igazat kell adjak neki. Végül is akárhogyan akartam elbújni Irénke mögé, mégis ott vagyok én is.

PRAE.HU: Milyen érzések kavarogtak bennetek, amikor a januári premier után lejöttetek a színpadról?

D. E.: Számomra nagy katarzis volt az előadás, főleg, hogy egy cirkuszi jelenettel zárul, amelynek a forgatagában szorosan kapcsolódunk egymáshoz. Megvannak azok a pillanatok, amikor egymás szemébe nézünk a lendületes kavalkádban, és azt érezzük, hogy ez az egész egy csoda volt. Aztán jött a következő naptól a „de kár, hogy vége” érzése, aztán pár napig legszívesebben kitettem volna magamra egy „ne szóljatok hozzám, ez csak a testem, nem ebben a világban vagyok” táblát.

D. K.: Nem aludtam az előadás előtti éjszaka, nagyon izgultam, hogy mi lesz ebből másnap. Délelőtt megvolt a főpróba, ahol már nem lehetett megállni, mert fotós próba volt, és ekkorra beérett az egész, de nem voltam biztos benne, hogy a közönség is érteni fogja. Az első előadás végén nem álltak fel a nézők. Volt egy taps, vissza sem hívtak, csak ültek, mi meg álltunk a takarásban, és azon aggódtunk, hogy most mi van. Amikor jöttek le a lépcsőn az ismerőseim, folyt a könnye az egyik barátnőmnek. Azt mondta, hogy most nem tud beszélni. Nagyon meglepő volt ez a reakció.

Én első körben csak nőket hívtam. A férjem és a fiaim csak azért jöttek, mert úgy gondoltam, látniuk kell, miért voltam távol ennyit. Eleinte úgy gondoltam, hogy nem való férfiaknak ez az előadás. Aztán rájöttem, hogy de, nagyon is való.

PRAE.HU: Milyen visszajelzéseket kaptatok az előadás után?

D. E.: Engem is megnézett az egyik kolléganőm, barátnőm, akivel közel állunk egymáshoz. Őt is nagyon megérintette az előadásunk. A férjem és a fiaim pedig próbáltak kapcsolódni ahhoz, amit látnak, értelmezni, hogy az is én vagyok, aki ott játszik a színpadon, és üzenni akar valami fontosat. Szerintem mi elég erős szimbiózisban élünk a családban, vannak rituálészerű beszélgetéseink, úgy hiszem, jól ismernek, de apróságokban azért érzem, hogy valamicskét változott a rólam alkotott képük. A leltáram úgy kezdődik, hogy „puszi a homlokon.” A legkisebb fiam most a színdarabból is érezhette, hogy ez nekem mennyire jólesik és fontos, ő ugyanis nemritkán így fejezi ki a szeretetét.

V. N.: A közösségi színházi forma azon túl, hogy közösen alkotunk valamit, azt is képviseli, ami a színháznak egy ősi feladata, mégpedig a közösségépítés. Mindhárom korábbi közösségi színházi folyamatban (2021, 2023, 2025) azt éltem meg, hogy egy nagyszerű közösség teremtődött meg, olyan szinten, hogy a végére mindenki igényelte a későbbi kapcsolattartást is. Most is beszéltünk arról, hogy havonta megpróbálunk találkozni, beszélgetni, közös játékokkal tovább folytatni a gondolkodást. De olyanra is volt példa a múltban, hogy egyszerűen csak összegyűltünk bulizni vagy egy kerti partit szerveztünk.

D. K.: A barátnőim kifejezetten pozitívan reagáltak az előadásra, szívesen megnéznék többször is. Mindannyian érintettek az általunk felvetett problémákban, így nyilván jobban hatott rájuk. Azonban a kamasz fiaim is meglepően élvezték és értették az előadást. Sőt a saját avatárom igazi megfejtését is éppen tőlük kaptam.
 

Fotó: Máthé András