A versenyprogramban szereplő, ausztrál Wolfram talán a leginkább magától értetődő választás. Warwick Thornton rendező 2017-ben nagy fesztiválsikert aratott az elsőként Velencében debütált, Veszett vidék című westernnel. A Berlinbe csábított Wolfram tekinthető e korábbi munka szellemi örökösének, vagy akár közvetlen folytatásának. Az 1930-as évek Ausztráliájában járunk, ahol a címbéli volfrám fémet elsősorban őslakos gyerekekkel, kíméletlen körülmények között bányásztatták. Két törvényen kívüli érkezik a Henry nevű, fiktív bányászvárosba, ahol megölnek egy bányászt, és foglyul ejtik a korábban neki dolgozó két gyermeket. Bár a fiataloknak sikerül megszökniük, tovább kell menekülniük, mivel a férfiak nem szeretik az elvarratlan szálakat. Eközben egy várandós nő és férje elhagyva Henryt útra kel az új élet reményében, bízva benne, hogy viszontláthatják saját elveszett gyerekeiket.

Az eseményeket mozaikszerűen követjük, a történetszálanként nézve meglehetősen vékony cselekmény inkább ürügy Thornton és a Veszett vidéket is jegyző forgatókönyvíró páros számára (egyikük, David Tranter saját családtörténetéből merített), hogy újabb portrét fessen a korszakról.

Méghozzá meglehetősen kegyetlent: még a legapróbb mellékszereplők is autentikusnak hatnak érdes bőrükkel és megviselt tekintetükkel, a mindent és mindenkit körülzsongó legyek, az elviselhetetlenül tűző napfény és sivár vidék pedig annak ellenére emlékezetes, hogy a Wolfram sem a műfajt nem revizionálja, sem a korszakról nem állít újat.

Warwick Thornton: Wolfram (76. Berlinale versenyprogram)
© Bunya Productions

Elbeszélésmódjában nagyra törőbb vállalkozás Dara Van Dusen első egész estés rendezése, A Prayer for the Dying. Bár az alkotó New York-i születésű, az amerikai színészek ne tévesszenek meg: munkája norvég-görög-angol-svéd finanszírozásban valósult meg. A filmben egy Wisconsin állambéli kisváros seriffje (Johnny Flynn) élete legnagyobb felelősséggel járó döntése elé kerül, amikor az orvos (John C. Reilly) szembesíti vele, hogy nem tudja megfékezni a fejét ütő, halálos kórt. 1870-ben járunk, a seriffben a halottak láttán felerősödik a polgárháború poszt-traumatikus emléke. Védőszárnyai alá veszi a város lakóit, még akkor is, ha bizonyos helyzetekben nem létezik mindenkinek kedvező, helyes döntés.

A vörös színekkel előszeretettel dolgozó Dara Van Dusen szándékosan próbálja kerülni a műfaji kliséket, azonban megoldásaival saját maga ellen dolgozik: a főhős megelevenedő látomásainak túlontúl digitális képi világa rendkívül elidegenítően hat, és inkább a megvalósítás szerény anyagi körülményeiről, mint tudatos szerzői döntésről árulkodnak.

Az alkotó színészvezetés terén is kudarcot vall, kivált a főszereplő esetében: Johnny Flynn annak ellenére teljesen hiteltelen a környezetben, hogy korábban számos kosztümös filmben láthattuk. A Prayer for the Dying az a fajta mozi, ahol képtelenség együtt érezni a szereplőkkel, mindössze másfél órás játékideje ellenére kínzóan hosszúnak tűnik, és jelenetről-jelenetre képes egyre távolabb lökni magától. Azzal együtt, hogy az ambíciója értékelhető, az idei Berlinale egyik legkellemetlenebb filmélménye.

Dara Van Dusen: A Prayer for the Dying (76. Berlinale Perspectives)
© Łukasz Bąk

Sundance-ről érkezett, és talán ennek köszönhetően került versenyen kívüli szelekcióba a The Weight, ami a Wolframmal azonos időben, ám egészen más környezetben játszódik. A gazdasági világválság idején járunk, az ártatlanul bebörtönzött Samuel (Ethan Hawke) minden vágya, hogy visszakaphassa szabadságát, és vele együtt korábban egyedül nevelt kislányát. Az oregoni munkatábor szigorú és korrupt vezetője (Russell Crowe) felfigyel az éles eszére és kitartására, majd alkut ajánl neki: ha néhány balsorsú társával elvállalnak egy titkos küldetést, siker esetén mindannyian szabadon távozhatnak. A kihívás korántsem veszélytelen, abban az időben járunk, amikor Roosevelt elnök minden eszközt megragadott, hogy mérsékelje a nagy depressziónak könyvelt időszak hatásait, és rendeletet hozott az aranybányák tartalékainak államosítására. Az egyik bánya tulajdonosa azonban az átadás-átvétel, és a portyázó rablóbandák lecsapása előtt szeretné a készletet „biztonságban tudni”. Samuel és csapatának az lesz a küldetése, hogy az erdők mélyén titokban osonva, hátukon az arannyal eljussanak az átadási pontra. Miközben nem bízhatnak sem egymásban, sem az őket kísérő felfegyverzett őrökben, az alku szerint egyetlen tömböt sem veszíthetnek el. Útjukat a végeláthatatlannak tűnő, dimbes-dombos vidék és a mindenre elszánt útonállók egyaránt veszélyeztetik. A korábban producerként és vágóként bizonyító Padraic McKinley már dolgozott mindkét sztárjával, talán részben ennek köszönhető, hogy első rendezését meglepő rutinnal és példás színészvezetéssel vezérli le.

A The Weight legnagyobb erénye, hogy A Prayer for the Dying gyökeres ellentéteként nem vállalja túl magát: izgalmas kalandfilmet ígér, és ezt maradéktalanul teljesíti.

McKinley előszeretettel nyúl vissza a 70-es évek műfaji filmjeinek hangulatához és látványvilágához, történetében erősen emlékeztetve A félelem bére című klasszikussá érett ponyvaregényre – amelyből épp’ a 70-es években William Friedkin készített filmet A félelem ára címmel. Azonban a Rooseveltes háttértörténet és az erdei környezet hordoz magában annyi érdekességet, hogy ne puszta hommage-ként tekintsünk rá.

Padraic McKinley: The Weight (76. Berlinale Special)
© Fields Entertainment / augenschein Filmproduktion

Pusztán a berlini három film alapján hiba lenne a vadnyugat, vagy bármilyen western alműfaj és megidézés mozis feltámadásáról beszélni. Ennek ellenére a változó megközelítésű és minőségű fenti példák, valamint az olyan kommerszebb friss darabok, mint a népszerű Yellowstone-sorozat variációi, és Kevin Costner bukásra ítéltetett Horizont-filmjei (itt írtunk róla) emlékeztethetnek rá: a western fénykora jól lehet, réges-rég lecsengett, de a zsáner sosem tűnt el igazán.