Végállomás és kezdet – Kerekasztal-beszélgetés az Életvárók programról

Az első másfél órában (11:30 és 13:00 között) kerekasztal-beszélgetés vette kezdetét a színház előcsarnokában, melynek meghívott vendégei a Katona József Színház alkotói (Vági Eszter, Koltay Dorottya Szonja és Végh Ildikó a Behívó programból, illetve Székely Kriszta színházigazgató és Jordán Adél színművész), emellett az intézet munkatársai (Dr. Hatvani Erzsébet igazgatóhelyettes, Treszkán Júlia javítóintézeti otthonvezető) és Hegyi Frigyes fociedző, a Második Esély Sportegyesület tagja voltak. Jelen volt továbbá Bogdán Melissza is mint az intézet egykori lakója. A bevezető mondatokban értesültünk róla, hogy a két intézmény közötti együttműködés öt éve jött létre a Behívó színházpedagógiai programjának részeként Vági Eszter, Koltay Dorottya Szonja és Aradi Fanni vezetésével, akik minden hétfő délelőtt foglalkozásokat tartanak az intézetben lakó lányok („kismacskák”), önkéntes civilek („nagymacskák”) és a Katona színészeinek bevonásával. Ennek színházi előzménye az Eltáv néven futó, a Behívó és az Autonómia Alapítvány együttműködésében létrejött projekt volt, melynek Végh Ildikó volt a vezetője.

Vági Eszter a beszélgetés moderátoraként felhívta a figyelmet, hogy ezen alkalommal elsősorban nem a közéletben sokat emlegetett és az elmúlt években sajnos jelentős számban napvilágot látott gyermekotthonokkal kapcsolatos hírek, botrányok felől közelítenék meg a diszkurzust, hanem a színházpedagógia hatásairól, az Életvárók projekt és az intézet által felkínált sportolási, művészeti és közösségi eseményekről, lehetőségekről kívánnak beszélni. Koltay Szonját, projektvezető társát kérdezte: mit adott számára a projekt, és hogy érzi, mit tudott ő adni a lányoknak vele? A kérdezett megjegyezte, hogy tevékenységének két bástyája van: az egyik a rapszövegek írása, melyben a felgyülemlett indulatok, érzelmi szélsőségek kiadása megtörténhet, miközben ezek a szövegek tartalmat is közvetítenek, és a másik pedig annak a kérdése, mégis hogyan találjunk egy olyan formát a képzőművészetben, ahogy a lányok történetei elmesélhetővé válnak.

Utóbbinál kiemelte a fikció szerepét, mely megkönnyíti az önkifejezést is, mert egy képzeletbeli világ kapcsán egyszerűbb a megnyílás is.

Saját magáról is sokat tanult az elmúlt években: levetkőzte korábbi gátlását, illetve az adaptív kompetenciái, köztük az improvizációs képességei is fejlődtek.

Vági Eszter a következő kérdését az intézet igazgatóhelyetteséhez intézte: arra kérte, mutassa be, milyen szerkezeti egységekből épül fel az intézmény, és milyen napi rutinon túlmutató programokat kínál a bentlakó lányok számára. Hatvani Erzsébet ismertette, milyen különböző okokból kerülnek a zárt intézménybe a fiatalok, négyfélét különített el:

• Azok a lányok, akik előzetes letartóztatásban vannak, ugyanis bűncselekményt követtek el és bírósági ítéletre várnak.
• Azok a lányok, akik azért kerültek a javítóintézeti nevelés rendszerébe, mert a bíróság ítélete lehetőséget ad nekik a változásra.
• A speciális gyermekotthoni egységbe olyan életszakaszukban, élethelyzetben járó fiatal lányok kerülnek, akiknek a környezetük nem tudja megadni a kellő támogatást, segítséget.
• Egy kisebb anya-gyermek egység, melybe bármelyik másik egységből kerülhetnek oda lányok, akik gyermeket várnak, és úgy döntik, hogy megtartják.
   

„Elsősorban azt gondoljuk, mindegy, hogy ki miért kerül oda, az az igazán fontos, hogy vele mi van. Általában, ha megnézzük, milyen problémáik vannak, nagyon hasonlóak” – fogalmazta meg, kiemelve, hogy sokszor kiemelten terhelt életúttal rendelkeznek az intézetben élő lányok: a szenvedélybetegségek, bántalmazás, drogfogyasztás, iskolai lemaradás és a támogatás hiánya gyakran megjelenő problémák.

Az intézet tekinthető egy végállomásnak és egy kezdetnek is.

– tette hozzá. Bár zárt közösséget képviselnek a bentlakók és az őket segítő munkatársak, idejük jelentős részét bent töltik – ennek minden előnyével és hátrányával –, mégis fontos számukra, hogy külsős személyeket, „kívülállókat” is hívjanak, mert „friss levegőt hoznak” magukkal. A programok, amellett, hogy az intézmény közösségét erősítik, hagyományteremtő erővel is bírnak.

Treszkán Júlia felhívta a figyelmet arra, hogy a lányok mindent az intézetben élnek meg, a munkatársak feladata pedig az, hogy felmérjék: a segítségnyújtáson kívül mit lehet adni nekik. Ennek érdekében, a nevelő szakemberek akár továbbképzésekre is járnak, ugyanis fontosnak tartják, hogy a gyermekek mellett ők is fejlődjenek. A rákospalotai intézet programok színes palettáját kínálja: különféle sportágak (pl. kosárlabda, futball, pingpong), állatterápia, meseterápia, drámapedagógiai foglalkozások, megoldásfókuszú beszélgetőcsoportok, élménypedagógia, elbocsájtó-újrakezdő körök, drogprevenciós program, kézműves foglalkozások, háziasszony-képzés.

Bogdán Melissza két és fél évig volt az intézet lakója, a beszélgetés idején már egy hónapja elhagyta az intézetet. Úgy vélekedett, hogy az ott töltött idő sok mindenre rávilágított, ami előtte sötét volt számára. Most, a távozása után is sokszor visszavágyik: egyrészt a közösség miatt, másrészt a rendszerezettség miatt is, amihez hozzászokott az intézetben, és amit kint nehezebb megtartani. Jelenleg utógondozásban van, ahol támogatják, azonban a programlehetőségek száma jóval csekélyebb, így magának kell ezeket megszerveznie. Továbbra is tartja a kapcsolatot több bentlakó lánnyal, számára ennek a barátságon és segítségnyújtáson kívül terápiás oka is van. Az intézeti programok közül ő is kiemelte a sportolást, a drámapedagógiát, illetve a Koma Tanoda keretében szervezett fejlesztő foglalkozásokat, beszélgetőcsoportokat. Hatvani Erzsébet azzal fordult felé, hogy mit tudtak volna segíteni még, hogy könnyebb legyen a váltás az intézet és az utógondozás között, azonban Melissza megfogalmazta, hogy ezen nem lehet segíteni, ugyanis egyedül kell átesni rajta, ennek minden nehézségével. Mostani, intézeten kívüli életéről kérdezik: jelenleg vendéglátásban dolgozik, azonban a gyermekvédelemben szeretne elhelyezkedni a jövőben.

Egy résztvevő az intézet munkatársaitól érdeklődött, hogy meddig maradhatnak az intézményben a lányok. Hatvani Erzsébet azt felelte, hogy valamikor életkortól függ ez (a speciális gyermekotthonban 18. életévig, a javítóban maximum csak huszonegy éves korig fogadnak lányokat), illetve a javítóintézeti részen a bíróság határozza meg az időtartamot. Treszkán Júlia kiemelte, hogy az ítéletben mindig szerepel, hogy mennyi ideig kell ott lakniuk, ez általában egy és négy év között mozog. Ezután következik az utógondozás, mely már sokkal nyitottabb, de ugyanakkor még támogatást nyújt.

Hegyi Frigyes fociedző, a Második Esély Sportegyesület tagja kifejtette, hogy a futballt ő eszközként tekinti a gyermekek bevonására, a közösségépítésre és fejlesztésre. (Ebben párhuzamot lehet vonni a drámapedagógiai programmal, mert ott a színház az önmagán túlmutató jelenség, és inkább eszköz, mintsem esztétikai mérce). Már tizennyolc éves kora óta hátrányos helyzetű és intézetes fiatalokkal foglalkozik, edzéseket tart nekik, táboroztatja őket. Különleges kihívásnak tekinti, hogy sok lány sosem focizott korábban – ezért a kezdetekben többször is ellenállásba ütközik, de nagy élmény számára, ha valakit ebből ki tud mozdítani.

Kiváló »tükörnek« tartja a gyermekek reakcióját önismereti szempontból is.

Az elmúlt négy évben a szervezőkön és az önkénteseken kívül minden évadban csatlakozik a programhoz egy színész is a Katona József Színház társulatából. Vági Eszter ezúttal a jelenlévő Jordán Adélt kérdezte az Életvárókhoz való kötődéséről. Ő először a program projektbemutatóit látogatta a Sufniban – ezek nagyon mélyen megérintették emberileg és színházilag. Véleménye szerint az, hogy a lányok bizonyos történeteket színházi nyelven el tudnak mesélni, terápiaként szolgálhat a projektben résztvevők és a nézők számára is. Jordán Adél számára az Életvárók programban való részvétel elköteleződést és a határainak feszegetését jelentette.

Hálásan tekint vissza erre az időszakra, ahol »nagyon nyersen találkozott a szeretettel«, és megérthette, mi is kell a szeretethez: stabilitás, következetesség, biztonság, a másik ember jelenlétének érzete és a határok tiszteletben tartása.

Kiemelte a színház inspirációs hatását is, például amikor a lányok az Extázis című előadás megtekintése után, beleépítettek a saját előadásukba is egy, a darab által inspirált jelenetet. „Valóban van a színháznak terápiás jellege; ezt most már nemcsak magamon, hanem ilyen módon is tapasztalom.” – állapította meg. Az önkéntesek munkájára is kitért: „Rengeteg olyan önkéntes van, akik évek óta elképesztő elkötelezettséggel és teljes szívükből adják oda egy bizonyos részüket ennek a projektnek. Megejtő élmény volt tapasztalni azt a figyelmet és támogatást, amit ők adnak, és érezhetően ebből ők is kapnak. Ez egy oda-vissza dolog.” Vági Eszter hozzátette, hogy a tavalyi önkéntesek nagy része ebben az évadban is velük tart, a színművészek közül pedig idén Tóth Zsófia kíséri a projektet.

Székely Kriszta rendező és színházigazgató több irányból közelítette meg a projekt jellemzését. Egyrészt a nézői állapot rétegét villantja fel: megfogalmazta, hogy a lányok esztétizáláson túlmutató, őszinteségen alapuló alkotásai más impulzusokat adnak befogadóként, odafordítják az embert a lányok és saját maguk felé is. A másik nézőpont, amelyet kifejtett, a szakmai és intézményi réteg: a színház esszenciája – tehát hogy egy közösség szerveződik, és az együttlétek során saját magunkról és a világról gondolkodunk, megtaláljuk a közös pontokat és megmutatjuk ezt másoknak – koncentrálódik abban a tevékenységben, melyet a Behívó munkatársai az Életvárók program során végeznek.

A társadalmi felelősségvállalás és az alkotói munka egyaránt meghatározó szempontjai a projektnek. Vági Eszter kiemelte, hogy már az Autonómia Alapítvánnyal közös munkájuk során is megfogalmazódott az a kérdés, hogy miként lehet megszólítani egy olyan közeget, akik nem jutnának el egyébként a színházba.

A Katonának alapvetése a társadalmi jelenlét – minden fronton. Azt gondolom, hogy az előadások, amelyek itt születnek, azok is egyfajta társadalmi jelenlét kapcsán vagy mentén jönnek létre.

– vélekedett Székely Kriszta is. „Meg kell találnunk azokat a témákat és embereket, csoportokat, akikkel együttműködve mi valóban valamit adni tudunk. És hogy amit adunk, hitelesen tudjon segíteni embereken.” Hangsúlyozta az Életvárók program és más hasonló projektek fontosságát is.

A kerekasztal-beszélgetést rövid szünet követte.

Képzeletünk szabadsága

Az esemény második programján feltűntek a nap főszereplői is: a résztvevők találkozhattak, beszélgethettek az Életvárók program tagjaival, akik az előző beszélgetés ideje alatt a színház próbatermében alkottak, játszottak. Az ismerkedés-, fantázia- és aktivizálás-fókuszú drámajátékok hamar feloldották a társaságot, összemosolygások, közös gondolkodások, dicséretek és nevetés töltötte meg a Katona József Színház előterét. A gyakorlatok között szerepelt a kő-papír-ollón alapuló Evolúció nevekkel című játék (mely végén mindenki az Anita nevet skandálta), a Tulajdonságok szerinti csoportosulás és a Hármas egység is. A jókedv biztosítása után a társaság kiscsoportokban folytatta a foglalkozást. Az érdeklődők kérdezhettek az Életvárók program résztvevőitől, ők pedig megoszthatták tapasztalataikat a közös munkájukkal kapcsolatban.

Ez a kiscsoportos módszer kiváló lehetőséget adott arra, hogy a visszahúzódóbb lányok is hangot kapjanak, érvényesüljenek. Bár drámapedagógusként nagy rajongója vagyok a drámajátékoknak, mégis örülök, hogy volt idő egy nyugodtabb, kötetlenebb beszélgetésre is, mely újabb perspektívából világította meg a nap központi kérdéseit. Ezt erősítette, hogy az együtt töltött egy óra végén a lányok bemutatták nekünk, min dolgoztak korábban fent a próbateremben: egy képzeletbeli királyság királynőivé válhattak, s egy koronát kellett tervezniük, melynek szuperképessége és valamilyen hátránya is van.

Az volt a feladat, hogy mindenki tervezzen egy olyan koronát, amit valamiért jó és valamiért kissé nehéz is viselni.

– ismertette a projektet Koltay Szonja. A „nagymacska”-„kismacska” párosok egymás koronáit mutatták be: sok mű egyetértő bólogatást, nevetést és gondolkodást váltott ki az érdeklődőkből.

Elbúcsúztunk a lányoktól, és a támogatói nap harmadik része a Sufniban folytatódott: az érdeklődők a Sorstalanság című előadást tekinthették meg. Én már második alkalommal láthattam Bagossy Júlia ezen rendezését, mely a tavalyi és immár idei évem meghatározó színházi élményévé vált. Gloviczki Bernát és Jakab Balázs párosa elképesztő, egymásból építkeznek, játékuk és a rendezői koncepció pedig olyan zsigerien hat, hogy éreztem a visszafojtott lélegzeteket a teremben és a szívdobogásom a gyomromban. Méltó és érzékeny feldolgozása ez Kertész Imre regényének, mely önállóan is képes megállni a helyét. Szemünk előtt válnak élővé hétköznapi, használati tárgyak, mi meg elfogadjuk ezt, hiszen, ahogy Köves Gyuri is mondja a regény és az előadás egy pontján,

képzeletünk szárnyalásának nem szabhatnak határt a szűk börtönfalak.

Ha pedig ezt az állítást az egész támogatói nap kontextusában vizsgálom, valóban igazat kell adnom annak, hogy a Katona József Színház előadásai, az Életvárók program és a Behívó további kezdeményezései is ugyanarról a tőről fakadnak: az egymáshoz való odafordulásról, a társadalmi dilemmák feldolgozásáról, és hogy hangot adjanak azoknak, akiktől elvették, pedig a legjobban szükségük lenne rá.

Az Életvárók programról részletesebben a Katona József Színház weboldalán lehet olvasni.

Fotók: Till Zsuzsi / a Behívó Facebook-oldala
Horváth Máté / A Katona József Színház Facebook oldala