Az Illyés Gyula azonos című regényén alapuló darabot Regős Simon írta és rendezte, majd a Sirokkó Szövetkezet alkotói gárdájával vitte színpadra, ezúttal rendhagyó környezetben; a kőbányai pincerendszer egyik félreeső zugában.

A Sirokkó egy összművészeti, de főképp színházi vonalon haladó, nonkonformista, fiatal alkotókból álló szervezet, aminek kimondott célja, hogy felforgassa a nézőket, a begyöpösödött színházi közeget.

A Sirokkó többi darabjához hasonlóan a Puszták népe is él bizarr szívmelengető esztétikájával; egyszerre csöpög belőle a szenvedés, a szorongás és a humor, miközben túlvilági szépség jellemzi, mind képi világában, atmoszférájában és verbális-akusztikus hatásában.

A történet a gazdag képi és akusztikus világ, a mozgás és a színészi játék virtuozitásában talál stabil alapokra. A zenét élőben szolgáltatja Molnár Barnabás, Gulyás Bence és Gerner Koppány, ők kísérik a társulat által írt dalokat is, amik az előadás vázaként szolgálva értelmezik a történetet, és összefogják a kompozíciót. Esztétikai szempontból a darabban vegyülnek a sztereotipikus elemek (a vidékiek ruhái szakadt sportruhák, népi hímzéses kendők keveréke, miközben a városi néprajzkutatók és Gyula öltözéke a szakadt zakók bölcsészértelmiségi szférájában mozog) a szokatlan szimbolikus komponensekkel, mint az ökörré változott néprajzkutatók gázálarc-ökörfejei és Gyula gyermekkori szerelmének vívóálarcba tapasztott nádkoronája. A színészi játék verbális elemei a koreográfia-szerű mozgáselemekkel egészülnek ki, amik a darab választott közlésnyelvében teljesen természetesen hatnak, az alapvető elvárásoknak ellentmondva. A nézőtér állványaira való felmászás magától értetődő nyomatéknak tűnik, a szexuális erőszak táncszerűsége megakadályozza az elidegenedést, ezzel „az előadás bűvkörében” tartja a nézőt. A darabnak teret adó pincerendszer tovább növeli a hatást, mintha a civilizált világon kívüli (vagy éppen alatta elhelyezkedő) féreglyukban ülnénk, nem is beszélve a szüntelen szorongáskeltő hidegről.

Bár az előadás Illyés Gyula regényén alapul, épphogy csak átveszi a könyv alapvető koncepcióját, melyben a „puszta népét” mutatja be. Illyés regénye lineáris történet, szociografikus családregény, amiben az író gyerekkorának kulisszáit írja meg, a maga rendjével és gondjaival. Ezzel szemben a Regős által rendezett darab a városi világ jelenkori problémáit helyezi a pusztai környezetbe, legalábbis kortárs nagyítóval szemléli a vidéki környezet visszás működését. A főszereplő, Gyula-Gyulus-Gyuszika (Nyomárkay Zsigmond), két néprajz-szakos hallgató (Babinchak Atanáz, Veress Kamen) társaságában leutazik a pusztára, hogy betekintést nyújtson a tudomány képviselőinek gyermekkora körülményeibe.

Mindeközben előkerül a homofóbia (a két meleg néprajzkutató szálán), a nemi erőszak, a vidék sajátos hierarchiája, amit egyrészt egy családi, nemi szerepek és életkor által meghatározott rend befolyásol, másrészt pedig egy pénz és hatalmi alapú berendezkedés. Az előadás ezen kívül szól arról is, hogy milyen megküzdési technikák alkalmazására kényszerülnek a „pusztai emberek” ebben az apatikus és könyörtelen világban; úgy, mint az alkoholizmus, a fizikai agresszió és a szex. A városi és a vidéki ember közti feloldhatatlan különbségét – aminek mindkettő esetében szarkasztikus konklúziója, hogy egyik sem jó semmire és mindkettő szorong a saját lététől és a másik jelenlététől – maga a két világ között rekedt Gyula eleveníti meg, aki egymaga átugrálná a társadalmi szakadékokat. Ám ez lehetetlen; a második felvonásban (amely Gyula gyerekkorát és a Pestre való „felköltözését” meséli el) az organikus fejlődést kikerülő hirtelen váltás utoléri, szorongásba és szinte az őrületbe kergeti. Itt felmerül a kérdés: valóban áthidalhatatlanok-e a szakadékok és valóban csak szorongás és sikertelenség lehet a történet vége, ha fel is sejlik a fejlődés halvány fénye?

Regős darabja hitelesen mutatja be az identitásvesztést, elhiteti velünk, hogy nem lehet másképp, ezzel tulajdonképpen megteremti a színházi illúziót akkor is, ha egyébként nem értenénk egyet a tézissel.

Felállok, kibotorkálok valahogy a pincerendszer éteri útvesztőjéből. Ahogy a felszínre jutok, a szorongás alábbhagy, de nem tűnik el; ezek vagyunk, ebben élünk, és ez teljességgel kikerülhetetlen.

Fotók: Cseh Boldizsár