Závada Pállal beszélgetett március 10-én, a Bolygó Bogozó első állomásán a Szegedi Tudományegyetem Ady téri informatóriumában, Sándor Klára nyelvész, kultúrtörténész, az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi tanár. A SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék közös rendezvénysorozata, a Bolygó Bogozó immár ötödik éve hív kortárs írókat az egyetemre.

Závada Pál 1954-ben született Tótkomlóson. Származása és a többnyelvű, többidentitású környezet későbbi műveiben is meghatározóvá vált, hiszen írásaiban gyakran foglalkozik a múlt rétegzettségével, a családi és közösségi emlékezet kérdéseivel. Ehhez szervesen kapcsolódik a mesemondás is.

Szülővárosában, dédszülei és nagyszülei korában a történetmesélés hagyománya szlovákul folyt, a népmeséket téli estéken mondták el egymásnak az emberek munka közben. Ebből a nosztalgiából született a könyv, amelyben a szlovák népmeséket írta újra magyarul. A mű a Hetvenhét magyar népmese iránti tiszteletből született, hiszen mint Závada Pál fogalmazott, „a könyv szerzője, Illyés Gyula profi volt a népmesék átfordításában”. Úgy mint évszázadokkal ezelőtt a szomorú történeteket író Andersen, vagy a Grimm testvérek, akiknek egy-egy szövege szinte horrorisztikus mélységeket tár az olvasó elé.

A Harminchárom szlovák népmesét az író egy a XIX. század végi és a XX. század eleji, többszáz szlovák mesét tartalmazó gyűjteményből ültette át magyar nyelvre. Ezeket a történeteket kelet és közép-Szlovákiában gyűjtötte Samuel Czambel és Pavol Dobšinský. A két gyűjtő munkásságával hozzájárult a szlovák irodalmi nyelv kialakulásához, hiszen egészen a XIX. század végéig több szlovák nyelvjárás létezett Pozsonytól Kassáig, és azon vetélkedtek az országban a régiók, hogy melyik legyen a nemzeti nyelv. Végül a közép-szlovákiai lett a hivatalos nyelv, és ez nagyban hozzájárult a hagyományőrzéshez. Závada Pál dédszülei és nagyszülei ezt az archaikus nyelvet ismerték Tótkomlóson, az író velük szlovákul beszélt, és nagy érdeklődéssel hallgatta a történeteiket. Nagyon hálás volt a családjának, úgy mondta szó szerint, hogy szerencsés, mert jó szülei voltak, hogy hagyták olvasni, bár esténként a lámpafénynél a konyhában, amikor belemerült egy-egy regény cselekményébe, nagyanyja sokszor szlovákul kérte tőle, hogy kapcsolja le a villanyt, mert elrontja a szemét.

Tudásvágyát a későbbiek folyamán is támogatták szülei, mert tótkomlósiként Szegedre, a Radnóti Gimnáziumba járt, itt lakott albérletben. Majd Pécsett tanult az egyetemen közgazdaságtant, itt szerzett diplomát 1978-ban, ezután Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar szociológia szakán is végzett 1982-ben. 1978-tól 82-ig a Pécsi Tudományegyetem gyakornokaként, majd tanársegédként dolgozott. 1982-1993 között a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének szociológusa volt. Azért tanult szociológiát, mert meg akarta érteni az embereket, a rendszereket, amelyekbe beleszületnek, és azokat a történeteket, amelyeket hordoznak. Élvezettel mesélt arról az időszakról, amikor kutatóként dolgozott, falvakat, közösségeket vizsgált, mintha már akkor is regényt írna, csak még jegyzetekben.

1990-1994 között a Hiány szerkesztője volt, majd a Holmi című folyóirat szerkesztője. Itt több kortárs íróval is megismerkedett, Parti Nagy Lajossal, Darvasi Lászlóval, Spiró Györggyel, Eszterházy Péterrel, akikkel életre szóló barátságot kötött. Beszélt egyik jelentős szociográfiájáról, amelynek címe Kulákprés. Ebben nagyszülei kálváriáját írta meg, mert az ötvenes évek padlássöprése a családját sem kerülte el. Prózában sikersorozata az 1997-ben megjelent Jadviga Párnája című naplóregénnyel kezdődött. Későbbi művei, például a Milota, az Idegen testünk és az Egy piaci nap, történelmi traumákat, identitásproblémákat és erkölcsi dilemmákat jelenítenek meg lebilincselő lélekrajzokkal.

Legújabb könyvét, a Harminchárom szlovák mesét gyerekeknek, felnőtteknek és nagyszülőknek írta. Miközben ezeket a történeteket írta, ha elkészült egy résszel, felolvasta a családjának, és ha viccesnek találták és nevettek rajta, nem dolgozott tovább a mesén. Elmondta, hogy a szlovák mesék nagyon hasonlítanak a magyar mesékre, mert szinte ugyanazok a motívumok, fordulatok szerepelnek bennük. Például a szlovák Parányi Jankó meséje hasonló a magyar Babszem Jankóra. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a történetek szerkezete, hanem a bennük megjelenő életszemlélet is közös, mert a nehézségek ellenére a hősök kitartanak, és végül gyakran mégis sikerrel járnak. Parányi Jancsi azzal vigasztalta a bátyjait, ne sírjanak, hiszen soha nem lehet annyira rossz, hogy még rosszabb ne lehessen.

Fotó: Gyovai Dóra és Kása Zsófia