Kezdésként Zelei Dávid a könyv kapcsán felmerülő legfontosabb paraméterekbe vezette be a hallgatóságot: Pynchon regénye 1001 oldal és 1,2 kilót nyom. Nincs ezzel egyedül a mai könyvpiacon, Zelei Dávid azt vallja, hogy „a vastag könyvek korában élünk”, és ennek a miértjét három aspektusból szerette volna beszélgetőtársai segítségével megközelíteni: az írói, olvasói és fordítói szempontból.

Miért kell ezeket a könyveket ilyen vastagra írni, miért van ennek divatja, és hogyan jutnak el ezek az alkotások az évvégi toplisták legelejére, amikor feltehető, hogy a könyvek végére nem mindenki jut el? Sári B. László kissé letaglózva az erős kezdéstől, nevetve vette kézbe a mikrofont, és első válasza csupán ennyi volt: „Fogalmam sincs”.

Később kifejtette, hogy ennek okai szerzőnként és a szövegek típusához mérten változhatnak, de a hosszú formátum vonzerejének egyik aspektusa, hogy „sokkal több mindent nagyon másképp el lehet benne mondani, mint egy egyszerű történetben”. Pynchon esetében úgy véli, hogy totalitás átadása végett nyúlnak el a könyvei, egy olyan rendezett totalitás feltárása történik a műveiben, amiket a paranoia vezérel, ahhoz hogy ez működőképes legyen, tér kell. Greskovits Endre elsősorban az olvasók megítélése felől közelített. Úgy gondolja, hogy amikor valaki egy ilyen méretes kötettel találja szembe magát, elkerülhetetlen, hogy arra asszociáljon, bizonyára tartalmi szempontból is nagy műről van szó. Fordítóként kevés szerepet szán magának a választási folyamatban, beszámolójából kiderült, hogy neki felajánlják ezeket a hatalmas könyveket, ő pedig semmit sem szokott visszautasítani, tehát nem éppen saját döntése, hogy munkáinak belépési küszöbe 500 oldalra sikeredett. Arról is mesélt, milyen volt együtt élni ezzel a könyvvel, aminek fordítása több mint egy évét ölelte fel, és nem sok másra jutott mellette ideje. Pynchon új szerző volt számára, így lutri volt, hogy milyen lesz a szövegével való munka, mindig szerzője válogatja, hogy ez nehezebb vagy könnyebb, és ez egy küzdelmes munkának bizonyult. Rengeteg kutatással, stílusváltással kellett szembenéznie, ami kihívást jelentett a gördülékeny munkafolyamatban.

Thomas Pynchon 2015 óta nem jelent meg magyarul, ezért és a személye körüli erős misztifikáció okán, ami Zelei Dávid elmondása alapján reddites áskálódások után jól körülhatárolható, nagy várakozás övezte ennek a kötetnek a megjelenését. A helyzet súlyosságát bizonyítja, hogy a moly.hu-n egy eladó Súlyszivárvány-kötet ára 89 ezer forintra rúg. Ilyen elérhetetlen viszonyok övezik tehát itthon Pynchon személyét és munkáit, pedig a szerző maga részéről közelséget ápol az országgal: a Shadow Ticket című regénye, amelynek magyar fordítása hamarosan érkezik, budapesti helyszínnel kecsegteti az olvasókat. Az Ellenfényben előtt négy könyve jelent meg magyarul, de az életmű ennek körülbelül duplája. Zelei Dávidot az érdekelte, mennyire találják beszélgetőpartnerei tipikusnak az életművön belül ezt a frissen fordított regényt.

Sári B. László szerint forgácsokban tartalmaz motívumokat és újrahasznosított elemeket, tehát szervesen kapcsolódik az életmű folyamába, viszont amiért igazán relevánsnak találja a megjelenés időzítését, hogy reflektálni tud napjaink helyzetére, rezonálni tud a mostani történésekkel. Habár eredeti nyelven 2006-ban jelent meg, ami Diana Benea, a szerző román monográfusa szerint már egy ellágyult Pynchont feltételez, ugyanis a Vinelandtől kezdve tetten érthető egy, a munkásságon belüli váltás, ahonnan az író másként működteti a motívumokat, valamint a politizáltság és apolitizáltság tétje is megváltozik a műveiben.

A regény egy századfordulón kezdődő történet, ami egészen a világháborúig terjed ki, horizontján az ebből adódó technológiai fejlődéssel, mégsem egy klasszikus értelembe vett befejezéssel bíró történetről van szó, „nyilván nem azért ír valaki 1000 oldalt, hogy csak úgy vége legyen” – mondta Sári B. László, majd kifejtette mennyiben más a Vineland politikai rétegezettsége: mind a hidegháborút, mind Ronald Reagan elnök újraválasztását magába foglalja, ami által „más lesz a rétegezettsége az utalásrendszernek, más lesz a tétje ezekben a katyvaszokban, amiket Pynchon-regénynek hívunk”. Greskovits Endre szerint mindenki mindenhol megtalálható, az egyik regény hőse mellékszereplőként feltűnhet a másikban. Egy egykori New Yorker kritikát idéz fel, aminek szerzője egyetlen klasszikus történetet talált a kötetben, aminek van eleje, közepe és vége: ez egy bányász és fiainak a bányatulajdonosokkal való konfliktusát mutatja be, aminek végén a bányász meghal, de itt még sincs vége, mert a szerteágazó regény jelentette történetháló különböző pontjain feltűnnek majd ezek a fiúk. Ezt a fajta folyamatos mozgást nagyon nehéz olvasóként lekövetni, Sári B. László „kaleidoszkópikus történetmesélés”-ként hivatkozott rá. Segédletként a Pynchon Wikit ajánlják, ami mindenki segítségére lehet az eligazodásban és az utalásrendszer felfejtésében.

Dragon-Túry Melinda a Könyves Magazinnak adott interjújában így számolt be könyvvel való saját tapasztalatáról: „Hogy lehet ilyen hosszú? Mit akar mondani ez a könyv? Hová tűntek az eddigi szereplők? Mikor ugrottunk át egy másik országba? Egyáltalán, hol járunk időben? És miért érzem úgy, mintha egy új fejezettel egy egészen másik könyvet kezdtem volna el?” Ehhez kapcsolódóan Zelei Dávid a könyvből is szolgált egy idézettel, ami annak kezdőpontjáról, a Chicagói Világkiállításról ad képet, ezzel mutatva rá, a könyv jelentette „katyvasz” milyen anarchista módon mélyíti tovább a szövegbeli széthúzást és zavart. Adódott a kérdés: mégis hogyan kell az ilyet olvasni, hogy igazodhat el benne az olvasó? Sári B. László az idézetekre reflektálva bevallotta, hogy ő szereti az ilyen történeteket, amikben elvész az ember. „Az anarchizmusnak az amerikai felhorgadása a vasútépítések ellen történt. A Chicagói Világkiállítás előtt 10 évvel vezették be az egységes időzónákat az Egyesült Államokban, hogy a menetrendeket össze tudják hangolni, és ezt utána kiterjesztették világméretben is. Vannak olyan elvetemült irodalmárok, akik azt gondolják, hogy a modernista tudatfolyamregénynek megszületése tulajdonképpen reakció arra, hogy ettől az indusztriális időtől visszanyerje valahogy a személyes időt. Szerintem egy ilyen regénynek például az a lényege, hogy ne úgy élje meg az ember az olvasás folyamatában az időt, hogy mindjárt megy a busz”, a cél tehát az immerzió lehetőségének felkínálása.

„Mindig van balhé a cím körül” – mondta Zelei Dávid, és izgatottan hallgatta is, e könyv kapcsán milyen vitás elemek merültek fel. Greskovits Endre kifejtette, hogy Thomas Pynchon címadásakor a francia contre-jour fotográfiában használt kifejezést fordította le (Against the Day), aminek a magyar változata lett az ellenfényben. Alapvetően a kifejezés fordításában a szerző nem fényt, hanem nappalt használt, és a legtöbb átfordítás is követte példáját, kivételként a spanyolok nyúltak még ugyanúgy a fényhez (Contraluz). A fordító meglátása szerint a könyv annyira tele van fénnyel, hogy nem használhatta a nappal szűkebb jelentésű kifejezését. Alternatívaként merült még fel az Addig a napig/Ama napig a bibliai vonatkozás nyomán, de magyarul mégsem érezte működőképesnek, így végül csak munkacím maradt az Ellenfényben megszületéséig. Ha eddig nem is volt balhé a cím körül, most Sári B. László vitába szállva rögtön ellentmondott, és kifejtette, hogy ő biztos a bibliai vonalon ment volna tovább a címválasztáskor, de „nem én vagyok a fordító, én majd csak a kritikus leszek”.

A beszélgetés a történelem és technológia kulcsszavain gördült előre. Erős ellentmondás a pynchoni életműben, hogy bár a posztmodern hátat fordít a nagybetűs történelemnek, a szerző mégis sokszor “visszamegy”, és történeti kontextusban írja meg regényeit, pedig a technológiához egyfajta csodálattal fordul. Greskovits Endre nagyon Verne-szerűnek látja a kötetet, válaszában egy amerikai kritikust idézett, aki egy 1900-as években írt sci-fihez hasonlította a regényt, viszont Thomas Pynchon esetében közrejátszik, hogy ő éppen azt próbálta modellezni, milyen lehetett a korszellem a 20. század fordulóján.

A történet áthallásossága éppen a holnap és holnapután bizonytalanságában mutatkozik meg leginkább, egy olyan tudatot igyekszik megjeleníteni, ami nem tudja, hogy mindaz, ami körülötte zajlik, hova fut ki, hiába vannak az olvasók már tisztában vele.

A történelem ingadozó időszakain túl a zsáner és stiláris elemek szempontjából is sokszínű a regény: detektívtörténet, western, kém- és ifjúsági regény, operett és még sok más műfajt állít egymás mellé. Ez az olvasók számára is egy izgalmas felhozatal, de Zelei Dávid leginkább a fordítói szemszögre volt kíváncsi: „Mi az, amihez úgy érezted, nagyon van kanalad? Hol bizonytalanodtál el operett és western között?”.

A fordítónak nem szabad válogatnia, mondta Greskovits Endre: „Kanál kell. Ha nincs, akkor szerzünk”.

Izgalmas, kihívásokkal teli munkafolyamatról számolt be, ahol ezek a váltások okozták a legnagyobb nehézséget: az operetteket ujjgyakorlatnak érezte, de a tudományos igényességet követelő szövegek már nagyobb falatnak bizonyultak, azt szereti, ha „lubickolhat” a dologban, amikor nem kell ragaszkodni a szöveghez. Sári B. László hozzáfűzte, hogy Thomas Pynchon milyen érzékkel képes zenei betéteket ékelni a könyveibe, az általa használt nyelv zeneisége szinte hallhatóvá teszi az elmesélt dallamokat.

Utolsó nagy témaként a karakterek száz fölé rúgó száma került a középpontba. Zelei Dávid elénk tárta elméletét, ami szerint a kor fogyasztói szokásai azt feltételeznénk, hogy az irodalmi ízlés a novellák és egypercesek felé hajlik, mégis a beszélgetés elejét formáló tendencia, miszerint az emberek a hosszú történeteket preferálnak, cáfolni látszik ezt. Az olvasók arra vágynak, hogy belekerüljenek egy világba, teret és időt kapjanak azonosulni, drukkolni és gyűlölni. Zelei Dávid a hosszúság kérdését elengedve, inkább azt kérdőjelezi meg, hogy létrejöhet-e az ilyesfajta érzelmi azonosulás egy bizonyos szereplőszám fölött. „Száz embert nem lehet ezer oldalon mélységében kidolgozni” – hangzott Greskovits Endre válasza, ezzel egyetemben bevallotta, őt nem zavarta ez a fajta felszínesség, mert egy ilyen tempót diktáló történetnek ideje sincs arra, hogy a szereplőkkel mélyebben foglalkozzon. Sári B. László hozzátette, hogy habár pszichológiai mélységet valóban nem érnek el a karakterek, mégis nagyon meghatározó mondatokat hangoztatnak a rövid idejük alatt.

Az est zárásaként Zelei Dávid arra volt kíváncsi, beszélgetőtársai mit szerettek leginkább a regényben, de felajánlotta ennek a kérdésnek a kiváltását is, ha egyetlen szóval összefoglalják a történetet. Sári B. László végül nem egyetlen szót, hanem egy egész mondatot választott, amire Greskovits Endre is áldását adja: „Az anarchista robbantgatónak van egy mondata: Föl kell robbantani mindent, aztán majd Jézus kiválogatja”.

Fotók: Oláh Gergely / Jelenkor Kiadó Facebook oldala