A hazai közönséget büszkeséggel tölthette el, hogy a Frankofón Filmnapok, amelyet már 16. alkalommal rendeztek meg, első védnökeként a francia nyelvterületen is népszerű és megbecsült Enyedi Ildikót választotta. Ezzel összhangban a rendezőnő tiszteletére retrospektív vetítést, úgynevezett Enyedi Ildikó-maratont tartottak a Francia Intézetben, amely eseményen a Simon Mágust, A feleségem történetét és a Csendes barátot vetítették le. A Frankofón Filmnapok tiszteletadását megkoronázta, hogy Enyedi Ildikó a francia kulturális minisztériumtól később megkapta a Művészetek és Irodalom Érdemrendje (Chevalier des Arts et des Lettres) kitüntetést, valamint a párizsi Cinémathèque Française műsorra tűzte teljes életművét.

Mivel a Frankofón Filmnapok általában a nemzetközi nőnap idején zajlik, a szervezők már évek óta fontosnak tartják a nők szerepének kiemelését, fontos női alkotók méltatásával és női témák megvitatásával.

A mi Enyedi Ildikónk mellett Jodie Foster (Rebecca Zlotowski: Magán-ügy / Vie privée) és Angelina Jolie (Alice Winocour: Öltések / Coutures) voltak a Filmnapok sztárjai, a nagy francia színésznők közül pedig idén sem maradhatott el Isabelle Huppert tündöklése Thierry Klifa A világ leggazdagabb asszonya (La femme la plus riche du monde) című filmjében. Klifa alkotása igazi bulvárértékkel bíró portré, ugyanis a L'Oréal örököse, Liliane Bettencourt történetét dolgozza fel, aki idősebb korában egy manipulatív fotós befolyása alá került. Isabelle Huppert és Laurent Lafitte párosa rémisztő hitelességgel ránt bele ebbe a szédítő játékba, s adja vissza az idősödő asszony életének kései felpezsdülését, majd szomorú elsorvadását.

A programba ebben az évben 9 frankofón ország 23 filmje fért bele. A francia produkciók mellett Svájc, Románia, Ciprus, Görögország, Kanada és Marokkó filmművészetéből kaphattunk pár filmnyi ízelítőt, többek között kanadai road movie-val a Rodeó (r.: Joëlle Desjardins Paquette) kedves apa-lánya sztorijában, melynek megfelelő anya-gyermek pártörténetét kínálta a svájci Tűzön-vízen át (r.: Jasmin Gordon), amely szintén az állandó úton levésre építette története alapjait.

Bár a Filmnapok fókuszába a nők értékességét kiemelő alkotások kerültek, olyan filmekkel is találkozhattunk a programban, amelyekben zseniálisan alkotó férfiak váltak hangsúlyossá.

A dán Otto von Spreckelsen építőművész franciaországi sikerét ábrázoló, ám bukását sem elhallgató dráma, Stéphane Demoustier Egy dán építész Párizsban (L'Inconnu de la Grande Arche, itt írtunk róla) című rendezése egyszerre informatív és szórakoztató összefoglaló lehet annak, aki járt már a párizsi La Défense-ban, és látta a Grande Arche épületet, netán hallotta is annak szomorú történetét. A film külön érdekessége még, hogy mellékszerepében a fesztivál egyik kedvenc rendezője Xavier Dolan csillogtatja ismét színészi képességeit.

Dolan mellett a 91 éves francia színészlegenda, Pierre Richard is visszatért a vászonra, s legújabb rendezése, az Akik látták a medvét (L'homme qui a vu l'ours qui a vu l'homme) kétség kívül a Filmnapok legbájosabb vígjátéka volt. Amellett, hogy manapság már kuriózum Pierre Richard-t filmben látni, az sem szokványos, hogy ezúttal a rendezői székben is ő maga ült, s készített egy olyan klasszikus könnyedségű komédiát, ami a maga kedvességében még elgondolkodtatóra is sikeredett.

Az élőszereplős alkotások mellett most csak egy animációs film kapott helyet, azonban az nem akármilyen, hiszen Ugo Bienvenu rendezése, az Oscar-díjra jelölt Arco – Fiú a jövőből című sci-fije került a programba. A francia legendához, Az idő uraihoz hasonlított színpompás animáció az időutazás témájára építkezve meséli el két gyermek időtlen találkozásának történetét. Az Arco egyébként 2025-ben elnyerte az Annecy-i Filmfesztivál fődíját.

Amélie Bonnin: Élvezd a pillanatot! / Partir un Jour

Aktualitást adva az eseménynek, az elsőfilmes Amélie Bonnin bemutatkozó zenés romkomja nyitotta meg a 16. Frankofón Filmnapokat, hiszen az Élvezd a pillanatot! egyben a cannes-i filmfesztivál nyitófilmje is volt tavaly.

A slágertémákat érintő, ám keserédes következtetésekre jutó feel-good mozi egy gourmet éttermet nyitni készülő séf, Cécile (Juliette Armanet) nosztalgikus hazautazásáról, s egyben élete egyik nagy válaszútjáról szól. Cécile-nek édesapja szívrohama miatt vissza kell térnie gyermekkora helyszínére, pont egy olyan pillanatban, amikor amúgy is zűrzavaros az élete, hiszen étterme nyitását kellene előkészítenie, s még egy nem tervezett gyermek is becsúszik. Ha mindez nem lett volna elég, szülőfalujában belebotlik régi szerelmébe, Raphaëlbe (Bastien Bouillon), aki felkavarja benne a múltat, és elbizonytalanítja párja, Sofiane (Tewfik Jallab) iránti érzéseit. Mert ahogy Cécile átveszi szülei egyszerű kifőzdéjét, majd közben találkozgatni kezd régi baráti társaságával, múltja csábító zavarodottsággal elevenedik meg és ütközik össze a jelennel, amivel amúgy sem boldogul könnyen.

A karrier, a szerelem és a gyermekvállalás feszítő dilemmáit Bonnin zenés jelenetekkel oldja fel, amikben a szereplők híres francia dalokat adnak elő, ezek pedig pont megfelelő arányban illeszkednek a cselekménybe.

Akit esetleg visszatartana a jukeboxmusical-jelleg, az se maradjon távol ettől a filmtől, mert valószínűleg kellemes csalódás fogja érni, hiszen az ének- és táncbetétek hangulatos rövidséggel szakítanak ki pár pillanatra a prózai történetvezetésből, mégsem uralkodnak el rajta.

Ez alól talán egy kivétel akad, a két régi szerelmes múltidéző korcsolyázása, mely azonban egy fontos érzelmi csúcsponton történik, amellett, hogy csodálatosan andalító élmény belemerülni ebbe a jelenetbe.

A film valóban segít élvezni a pillanatot, s közben olyan nagy slágerekkel meséli el ezt a nem szerelmes szerelmi történetet, mint Axelle Red Sensualité, Céline Dion Pour que tu m'aimes encore vagy Dalida és Alain Delon Paroles… paroles… című nótái, amiket a szereplők dalolnak el. A filmet az azonos című Partir un jour zárja le, melyet a főszerepet játszó Juliette Armanet ad elő hazafelé tartva a vonaton, lecsendesítve, ám fel nem oldva a filmben egymásba fonódott, múlt- és jelenbéli érzelmek kellemes kavalkádját.

Rebecca Zlotowski: Magán-ügy / Vie privée

Egészen mostanáig talán nem volt közismert tény, hogy Jodie Foster folyékonyan beszél franciául, pedig saját bevallása szerint gyerekkora óta tanulja a nyelvet. Túl sokat nem is bukkant fel francia filmekben, pedig Rebecca Zlotowski legújabb rendezésében ugyanolyan zseniális, mint bármelyik hollywoodi produkcióban, és szinte fel sem tűnik, hogy nem az anyanyelvén játszik.

Nyilvánvaló, hogy Zlotowski most nagyot dobott Fosterrel, bár eddig sem kerülték őt a híres francia és amerikai színésznők: a Belle Épine-ben és Az erőműben Léa Seydoux-val, a Planetáriumban Natalie Portmannel, a Mások gyerekeiben Virginie Efirával forgatott. Na de Jodie Foster mégis egy hollywoodi legenda, aki nemcsak a nézettségnek tesz jót, hanem szépen húzza magával a filmet, ahogyan szokta mindig, bár Zlotowski vígjátéki elemekkel színesített pszichothrillere enélkül is figyelemre méltó lenne, legalábbis elszórakoztatna.

Az érzékeny női drámákra specializálódott Zlotowski most sem nélkülözi ezt az oldalát, mivel

a Magán-ügy alapvetően egy drámai fordulattal indít, és ebből nő ki az a műfaji és stilisztikai egyveleg, amit Jodie Foster személye és az általa játszott pszichiáter tart össze, Foster esetében tökéletes színészi módszerekkel, a karakter esetében azonban szándékolt nehézkességgel.

Lilian Steiner, a neves, ám régimódi pszichiáter a történet elején azzal szembesül, hogy kudarcot vallott, mert egyik páciense, a Virginie Efira által alakított Paula öngyilkosságot követett el, a családja pedig egyenesen Liliant hibáztatja ezért. A keserű szakmai és emberi tapasztalat hatására Lilian nyomozásba kezd, mindeközben egyre szürreálisabb helyzetekbe bonyolódik, melyekben társa volt férje, a Daniel Auteuil által alakított Gabriel, akivel Foster (nem) meglepően zseniális párost alkot.

Minél több rejtélybe ütközik, annál inkább elbizonytalanodik józan ítélőképességében a főhősnő, és annál inkább szétesik biztosnak hitt valósága. Ám mivel Zlotowski alapvetően szórakoztató mozit készített, aggódni nem érdemes, a végére minden szépen visszatér a nyugvópontra, ahonnan elindult a felzaklató események előtt. Kiegészülve azzal a személyiségfejlődéssel, amelyen Foster és Zlotowski remek érzékkel vezet minket végig.

Hafsia Herzi: A legkisebb lány / La Petite Dernière

A színésznőként régóta ismert, harmadik rendezői munkáját jegyző Hafsia Herzi LMBTQ-filmje eddig sok filmfesztivált meghódított, tavaly Cannes-ból pedig elhozta a Queer Palm-díjat. A főszereplő, valóban kiemelkedő alakítást nyújtó Nadja Mellitit is többször méltatták, a César-díjátadón és a cannes-i filmfesztiválon megkapta a legjobb színésznőnek járó díjakat.

Herzi elismerésre méltó, őszinte hangvételű drámát készített a leszbikusságát éppen felfedező Fatima (Nadja Melliti) identitáskereséséről, viszont a történet teljesen távol áll attól, hogy esetleg romantizálná a témát.

Nyersen, főként a testiségen keresztül közelíti meg és mélyíti el Fatima önfelfedezésének nehézségeit, külvárosi vallásos családjából és heteroszexuális párkapcsolatából való kilépését, és követi nyomon, amint filozófiai tanulmányai miatt Párizsba költözik, majd beleveti magát a nagyvárosi életbe. A párizsi LMBTQ-közösség ikonikus szórakozóhelyeinek pezsgő hátterével illusztrált új élet és új identitás kialakulása egy magával ragadó, ám önmarcangolással teli folyamat, mert minél inkább önmagát választja Fatima, annál inkább távolodik azoktól a szerepektől, amik korábban meghatározták őt. A legfájdalmasabb szakadék vallásos és újonnan alakuló énje között feszül, hiszen az imámmal folytatott beszélgetése egyértelműsíti számára, hogy a leszbikusság nem elfogadható az iszlámban.

Amellett, hogy a film hiteles LMBTQ-dráma lett, mely sokat mutat a közösség problémáiból, a főhősnő kora miatt fontos coming-of-age mozi is, mely betekintést enged a hagyománytisztelő családi életbe és a felnövéssel járó felelős választásokba. Az identitásválság sugallta küzdelem ellenben végig a felszín alatt marad, Fatima lelkében zajlik, és csak rejtett gesztusokban érhető tetten.

A legkisebb lány két vetítését nem akármilyen közönségtalálkozók kísérték a Francia Intézet szervezésében, első alkalommal Éleonore Messon a Collectife 50/50 és Zsirka Hella a Háttér LMBTQ-szervezetektől beszélgettek a queer-közösség filmes reprezentációjáról, második alkalommal pedig maga a főszereplőnő, Nadja Melliti látogatott el a magyar közönséghez.

Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne: Leányanyák / Jeunes mères

A legendás belga rendező testvérpár, Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne a Leányanyák történetével visszatérnek a fiatalkori gyermekvállalás témájához, amellyel utoljára – persze más körülmények között vizsgálva – A gyermek című filmjükben foglalkoztak, mely 2005-ben Arany Pálmát nyert Cannes-ban. Általában, legyen bármilyen témáról is szó, a Dardenne-fivérek ritka őszinteséggel alkotott pillanatokkal ajándékoznak meg filmjeikben, szinte dokumentarista hitelességgel, ám mélyen személyes kötődéssel mesélve el történeteiket.

Ezúttal sincs másképp,

a Leányanyák egy kisebb ívű, de több szálon futó alkotás, amely öt anyaotthonba kényszerült leányanya sorsának összefonódását, jelentős sorsfordulatát mutatja be.

Öt különböző életkorú kamaszlány, Jessica, Perla, Julie, Ariane és Naïma mindennapjaiba enged betekintést, láttatja, amint küszködnek a gyermek ellátásával, párkapcsolatukkal, családjukkal, megélhetésükkel, illetve leginkább saját tisztázatlan érzelmeikkel. A lányokat amatőr szereplők alakítják, erősítve a karakterekben rejlő naivitást és támogatva Dardenne-ék módszerét. Az öt történet megkapja a maga önállóságát, de sosem válik el teljesen, mert összeköti őket az anyaotthon közege és a sorsközösség, s ezt az egyensúlyt a Dardenne-fivérek olyan precízen tudják tartani, hogy a 2025-ös cannes-i filmfesztiválon elnyerték vele a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. Humanizmusa pedig meghozta a Leányanyák számára az ökumenikus zsűri díját.

Feltehetnénk a kérdést, hogy a mai világban létezik-e még olyan körülmény, ami látszólag életerős kamaszlányok gyermeknevelését megnehezítené, ám Dardenne-ék megadják rá a megfelelő választ, magát az emberi természetet teszik felelőssé. A filmben tehát hol valamelyik szülő, hol valamelyik rokon mutat olyan mértékű éretlenséget és felelőtlenséget, mely akadályát képezheti egy kisgyermek egészséges felnevelésének. A lányok között van olyan, aki elhidegült vagy alkoholista anyjával, esetleg éretlen párjával, vagy saját drogfüggőségével küszködik, így ábrázolásuk mind-mind élő válasz arra, hogyan kallódhat el jelen világunk lehetőségei mellett, ahol már nem szégyen leányanyának lenni, mégis egy csecsemő.

A Dardenne-fivérek ezúttal is hozzájuk méltó érzékenységű és hitelességű filmet adtak ki a kezükből, érződik azonban, hogy nem akarnak vele a kelleténél nagyobb igazságokat közvetíteni, csak mesélnek, mesélnek, és közben adnak egy kis reményt az öt hősnőnek és nekünk.

François Ozon: Az idegen / L'étranger

Klasszikus filmeket idéző stílusgyakorlatként François Ozon szép csöndben elkészítette Albert Camus a Közöny, illetve az eredetivel megegyező fordításban Az idegen című elbeszélésének értő és érzékeny adaptációját. Fekete-fehér képekben, korabeli elbeszélői stílusban meséli el az egzisztencialista filozófiával átitatott és a camus-i abszurd esszenciáját hordozó irodalmi mű és főhőse, az „érzelemmentes” algíri francia hivatalnok, Mersault tragikus történetét, amire mégis képes más szemmel nézni. Ha irodalmi műként vizsgáljuk, Camus kisregényéhez lehetetlenség közel kerülni, hiszen az olvasói azonosulást kizárja az a filozófiai tézis, amit képvisel, ezzel pedig tulajdonképpen beteljesíti önmagát.

Ozon, amellett, hogy pontos képeskönyvet készít Az idegen történetelemeiből, felismeri azt az alapvető szükségletet, hogy az olvasó és a néző érzelmi azonosulásra vágyik. Így kicsit repeszt a filozófia keménységén, és

a lényegi mondanivaló mellett megkísérli közel hozni hozzánk a főhőst, pontosabban egyszerre őrzi a karakter feloldhatatlan idegenségét, és próbálja megnyitni őt a világ számára, elismerve és hangsúlyozva a feladat lehetetlenségét.

Táplálva azonban azt a reményt, hogy képes Mersault meg nem érthető, csak az abszurddal magyarázható motivációit érzelmi azonosulást előhívva közel hozni a nézőhöz. Mersault (Benjamin Voisin), aki az édesanyja virrasztásán, majd temetésén sem mutat semmilyen érzelmi reakciót, ellenben van egy melegszívű kedvese, Marie Cardona (Rebecca Marder) és egy kétes hírű barátja, Raymond Sintès (Pierre Lottin), valamint megmagyarázhatatlan okból foglalkoztatja őt a kutyáját gyászoló öreg Salamanó (Denis Lavant) sorsa, egy nap a tengerparton öt lövéssel lelő egy utánuk ólálkodó arabot. Végzetes tette ugyanúgy az értelmetlenséget sugalmazza, mint személyisége és élete minden mozzanata, melyekben sem érzelem, sem motiváció nem található.

A rendező szándéka voltaképpen az, hogy az egzisztencialista értelmezés elhomályosítása nélkül olyan Mersault alkosson, akinek elidegenedettsége valamennyire mégis megmagyarázható, átérezhető. Ebben megfelelő partnere Benjamin Voisin, aki játékával és megjelenésével egyszerre sugall megközelíthetetlenséget és emberi sebezhetőséget, s aki meghaladja tézis-jellegét.

Voisin Mersault-ja olyan, mint Robert Bresson hősei, jelenlétük a látszólagos eszköztelenség, kifejezéstelenség ellenére sokatmondó, de a film stílusa is rájátszik Bressonra, hiszen a tiszta film mechanikájára, nem pedig a színészi játékra építő minimalista stílus pont az, ami leginkább közelít hozzá, hogy Camus-t megértsük a vásznon.

Ozon ráadásul odáig merészkedik, hogy szakrális jelentőséget ad a figurának, erre egyértelműen utal az a jelenet, amelyben Mersault a saját kivégzése előtti pillanatokat álmodja meg, egy kiüresedett, elsivatagosodott dombon magasodó guillotine-nal és elhunyt édesanyjával, mely szinte a krisztusi szenvedés külsőségeibe burkolja a főhőst, aki ugyan a valóságban elutasítja a gyónás szentségét és ezzel a megváltás lehetőségét, tudat alatt mégis közel áll a feloldozáshoz.

Alice Winocour: Öltések / Coutures

A 16. Frankofón Filmnapokat Alice Winocour Öltések című filmje zárta le, aminek szenzációja az anyai ágról francia Angelina Jolie nem mindennapi szerepvállalása volt. Megjelenése hollywoodi dívaként legalább annyira kuriózum, mint Jodie Foster felbukkanása a Magán-ügyben, az Öltések látványos világában azonban más is történik, Jolie saját testét és lelkét tárja fel a nézőknek. Sajnálatos, hogy ez a kitárulkozás olyan filmben történik meg, ami jobban sikerülhetett volna a pátosz elkerülésével és a szimbolika letisztázásával, ennek ellenére Jolie sikeres húzóerő a filmhez.

Alice Winocour igazi női filmet készített, ami korábbi rendezői és forgatókönyvírói tevékenységét ismerve nem egyedülálló, hiszen forgatókönyvíróként részt vett az elmúlt évtized legszebb női története, a Mustang (rendezője és másik forgatókönyvírója Deniz Gamze Ergüven) megalkotásában, de rendezőként is szívesen foglalkozott női drámákkal.

Az Öltések három különböző életkorú és hátterű nő történetét meséli el a párizsi divathét forgatagában, ahol a divatvilág reprezentatív eseménye rövid időre egymásba szövi a főhősnők sorsát, akárcsak a varrónők a ruhák szövetét.

Maxine (Angelina Jolie) amerikai horrorfilmes rendezőnőként a divathétre forgat egy vámpír-tematikájú videóanyagot. Ada (Anyier Anei) egy tizenéves dél-szudáni modell, az esemény arca és Maxine filmjének főszereplője. A francia Angèle (lla Rumpf) sminkeli a modelleket, így Adát is, azonban sminkes munkája mellett írói ambíciókat dédelget. Winocour mindhármukat megtiszteli a szükséges figyelemmel, s más nők melléktörténeteire is szán időt, de Angelina Jolie szerepeltetése természetesen kiemelt jelentőségű.

Maga a cím erősen szimbolikus, látszólag csak a párizsi divathét miliőjét és a három nő kapcsolódását sűríti magába, ám a történetet megismerve rájövünk, hogy sokkal mélyebb jelentéssel bír. Nem véletlen emelkedik a női életutak fölé Angelina Jolie történetszála, ennek miértje azonban jobb, ha megmarad a filmnek, hogy a történettel való találkozás közben érhesse meglepetés a nézőt, és ismerhessen rá a bulvársajtóból ismert tények töredékeire. A film hangsúlyosan női jellege mellett igazi ajándék az olyan rangos francia férfiszínészek játéka, mint Louis Garrel és Vincent Lindon, kettejük jelenléte emellett egy másik oldalát világítja meg a sztárság fogalmának.

Összességében Alice Winocour érzelmes, esztétikus, kellően drámai filmet alkotott, melynek különlegességét mégis inkább Angelina Jolie önfeltáró gesztusa adja. Az Öltések hatásos lezárása volt a Filmnapoknak, figyelembe véve, hogy annak középpontjában a női rendezők, női történetek voltak. A nemzetközi nőnap alkalmából kerekasztal-beszélgetés is társult az első vetítéshez, Nők, média és filmipar címmel, melyen szintén részt vett Eléonore Masson, a Collectif 50/50 francia egyesület tagja, Sáfrány Réka, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnöke és Csepeli Eszter operatőr, a Magyar Filmoperatőrök Egyesülete (HCA) alapító tagja.

Ugyancsak a Frankofón Filmnapok kereteiben belül láthatta a hazai közönség Richard Linklater Nouvelle Vague - Az új hullám című fekete-fehér, francia nyelvű alkotását, mely tavaly debütált a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában. Az amerikai rendező ezúttal a francia új hullám mesterei előtt tiszteleg és feleleveníti Godard Kifulladásig című filmjének meghatározó forgatási momentumait.