Máté tehát hétéves, kezdő iskolás, akit viszonylag nehéz a vasárnap délelőtti rajzfilmezésből kirángatni, pláne akkor, ha Scooby Doo alternatívája ezúttal Pomádé király. Odafelé  visszafogott futólépésben vázoljuk a cselekményt, majd az előzetes híresztelésekkel ellentétben  (miszerint oldalról kéne megközelítenünk az objektumot) pont beesünk a főbejáraton. Viharos érkezés, de szerencsére - vagy a rendezők tapasztalatának köszönhetően - még bőven van időnk elhelyezkedni. A színpadon balra a zenekar hálóingben hangol, egy-két csengetés, és hamarosan a terembe biciklizik Dani és Béni, a két csodatakács.
 
A külsőre biciklis futárnak álcázott két szereplő pillanatok alatt feloldja a kezdeti feszültséget, és az innen-onnan hallatszó szülői eligazítások halk aláfestése közben kezdetét veszi az előadás.

A darabba bevont közönség egyben az udvari közönséget is eljátssza, egyeseknek örömre, másoknak inkább félelmekre adva okot. A színpadon helyet foglaló zenekar, a király trónja körül vagy a palota kapujában zajló események óriásdíszletei és a játékba állított nézőtér, ahol az őrség felvonulása vagy a takácsok érkezése zajlik, nemcsak azt az érzetet keltik, hogy a közönség is részese a mesének, de a néhol lankadó figyelmet is rendre más-más helyről érkező ingerek élénkítik.

Az előadás leghatásosabb segítői azonban vitathatatlanul a díszletek, amelyek egyrészt a "megszokott" közeget teszik meg a mese hátteréül: a csibész-jelmezes takácsok vagy a nagyon- mai -macsósra fazonírozott Pomádé király nem is annyira meseszerű alakok, mint hinnénk, másrészt olyan játékosságot csempésznek a sorok közé, ami - hogy a rajzfilmes generáció felől nézzük a dolgot - inkább a vizualitást hangsúlyozza -: a reggeliző király a hangszerekről szedegeti le a hangjegyeket, a gyűszűsisakos őrök vagy a papírmasé figuraként megjelenített táncosok felvonulása néhol kidolgozottabbnak tűnik a zenei megvalósulásnál.

A Pomádé királyt ez alkalommal játszó Cser Krisztián ugyan nem egy Gregor József, viszont vitathatatlanul mellette szól a kifejező színészi játék, és az a fiatalos lendület, ami az előadás egészén érezhető. Máté és a közönség nagyobb része azért időnként hol kommentárt, hol magyarázatot igényel, de akad olyan gyerek is, aki a hirtelen megszólaló gong hangjára bizony szipogni kezd.

Az első felvonás vége hosszúra nyúlik, többen is fészkelődnek a helyükön a király névnapját megelőző kórus alatt, úgyhogy épp jókor érkezik a szünet.

A második rész jóval rövidebb - és "pörgősebb" - az elsőnél, s a felajzott, álmatlanul forgolódó királynál csak a felnőtt közönség izgatottabb: vajon hogyan oldják meg a meztelen felvonulást. "Egy kicsit féltem azért, amikor a király elvonult mellettünk, hogy majd beszélni is kell vele" - mondja Máté, amint a csíkos boxerbe és zokniba bújt uralkodó ellépdel a székek között - merészebbek saját kezükkel győződnek meg a csodás kelme nagyszerű kvalitásairól -, de a karneváli hangulat tovább fokozódik, amikor a beépített gyerek bekiabálását - "nincs is ruha a királyon!" - néhány további lelkes közönségelem ismétli meg.

Lehet, hogy zeneileg sok kívánnivalót hagy maga után a darab, sokszor zavaró, hogy a gyerekeknek szánt előadásból pont a célközönség érti a legkevésbé a szöveget, ami egyrészt azért lehet, mert a színpadra ültetett kamarazenekar néha hangosabban szól az énekeseknél, néha meg pusztán az énekes furcsa artikulációja okozza ezt, mint például Sárkány Kázmér esetében. Az is lehet, hogy a megvalósítás nem megy tovább az alaptörténet felmondásánál, de gyerekszemmel nézve, úgy tűnik, működik a dolog: mese, zene, látvány, szórakozás. És ha ezt hívják operának, máskor is mehet.


Zeneszerző Ránki György
Szövegíró Károlyi Amy
Rendező Toronykőy Attila
Díszlettervező Juhász Katalin
Jelmeztervező Juhász Katalin
Karigazgató Szabó Sipos Máté
 
Az előadás weboldala: www.pomadekiraly.hu