A terminológia meghatározó eleme a témának, ezt az egyesület nevében megjelenő inklúzió fogalma is szemlélteti. Az inklúzió ugyanis befogadást jelent, de nemcsak a közösségbe való beengedést, hanem az egyéni szükségletek tiszteletben tartását és segítését is magában foglalja. 

Milyen módszerek léteznek arra, hogy gyerekek és felnőttek, érintettek és nem érintettek esélyt kapjanak egymás megértésére? Ezt a párbeszédet segíti elő az egyesület munkája, valamint a programon több releváns könyvet is bemutattak, amely a Pagony Kiadónál jelenik meg. Ilyen például Tomasz Małkowski: Kamill, aki a kezével lát című gyerekkönyve. Ez egy szőke kisfiúról szól, Kamillról, aki látássérült, viszont hasonlóan hétköznapi dolgok történnek vele, mint bármilyen más vele egykorú fiúval: utazik a villamoson, elmegy a boltba, meglátogatják az idegesítő rokonokat (a könyvről szóló korábbi cikk itt található). Anna Woltz könyve a Holnap csillagnap és Stefanie Höfler Adél szerint című gyerekkönyve például a szociális szorongást tematizálják. Elisabeth Steinkellner Az új Nagyi a demencia megjelenéséről szól a családban, Kiss Judit Ágnes Babaróka sorozatában pedig bár nem jelenik meg explicit diagnózis, a kistestvér autisztikus vonásai érzékelhetők.

A beszélgetés során többször is elhangzik, hogy ezek a szövegek elsősorban nem ismeretterjesztő szerepet kell betöltsenek, ahogyan az sem céljuk, hogy didaktikusan bemutassák a neurodivergens gyerekek helyzetét. Éppen ezért különösen jó, ha mellékszereplőként, természetes cselekményformáló karakterekként szerepelnek egy történetben. Ezáltal a róluk való gondolkodás is természetes lesz. 

Az Egy Sima Egy Fordított egyesületnél is hasonló mechanizmus mentén zajlanak a szemléletformáló programok. Török Flóra arról számolt be, hogy a kipróbálás a legjobb módja a megértésnek, mert „minden addig ijesztő, amíg ismeretlen.” Elmondása alapján egy ilyen programon lehetőség van arra, hogy a résztvevők megtapasztalják, milyen az, ha ezer féle helyen van a fókusz, ezt például úgy valósítják meg, hogy számos zavaró tényezőt hoznak be a csoportba. Ugyanakkor Jenga-tornyot is építenek hüvelykujj nélkül vagy ökölbe szorított kézzel. Tapasztalata szerint a kipróbálást követően sokkal nagyobb érdeklődést mutatnak a gyerekek és fiatalok a témával kapcsolatban.

Mit tehetünk a felnőttekkel és mit tehetünk intézményi szinten? A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy míg a gyerekek jó értelemben vett természetességgel fogadják el a másságot, a felnőttek reakciói jóval összetettebbek, és sokszor elutasítóak. A szülők, akik nem érintettek, hajlamosak passzívan viszonyulni azokhoz a könyvekhez, amelyben főszerepet kap például egy neurodivergens gyerek, mondván, hogy ez rájuk nem vonatkozik. Ilyen esetben különösen releváns lehet egy olyan történet, amiben kisebb szerepet kap a speciális igényű karakter. Ilyen például Mészöly Ágnes A keselyűteknősök rejtélye című krimije. A jó szöveg nem tanítani akar, hanem teret ad a beleélésnek. Nem didaktikus módon érzékenyít, hanem olyan természetes találkozási pontokat tár fel, ahol a sérültség csak egy része, és nem az egésze egy karakternek vagy egy embernek. A beleélésen keresztül válik érthetővé, hogy a sokféleség nem kezelendő probléma, hanem a hétköznapok magától értetődő valósága. Ennek kapcsán Török Flóra felelevenített egy plakátkampányt, amelynek célja az volt, hogy megmutassa: a speciális igényű személyeket is természetességgel érdemes kezelni. Erről itt lehet részletesebben olvasni.

A szemléletformálás igazi próbája azonban az intézményrendszer hiányossága. Bár jó gyakorlatok léteznek – mint például a Gyermekek Háza –, a hazai többségi oktatásban a túlterheltség és az erőforráshiány miatt háttérbe szorul az inkluzív oktatás. Emellett az olyan egyszerűnek tűnő, fizikai és szenzoros adaptációk is ritkák, amelyek a nemzetközi gyakorlatban már természetesek: egy csendes sarok kialakítása a gyerekeknek vagy az ingerszegény környezet megteremtése. Az intézményi nehézségeken túl a diagnózisok kérdésköre is ellentmondásos. Bár a pontos megnevezés elengedhetetlen a célzott segítséghez, a hazai közegben a hivatalos papír gyakran még mindig megbélyegzéssel párosul – a közbeszédben pejoratív éllel emlegetett „papíros gyerek” kifejezés épp ezt a távolságtartást tükrözi. Ezzel párhuzamosan a digitális térben terjedő öndiagnózisok és a mindenkire rásütött ADHD- vagy autizmusbélyegek elbagatellizálhatják a valódi, mindennapi nehézségeket.