irodalom
2020 tavaszán, a karantén idején a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) és a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) 25 millió forintos keretösszeggel indította el Radics Péter szakmai vezetésével a DIA Hangoskönyvek pályázatot. Én nem valamilyen háttéralku révén kerültem a projektbe: 2020. április 15-én, a nyilvános pályázati kiírást olvasva jelentkeztem önként, felajánlva a közel negyven hangjátékot jegyző rádiódramaturgi tapasztalatomat. Javaslatomra a színészek mellett a járvány és a KATA-szabályozás miatt bevétel nélkül maradt háttérszakmák – szerkesztő-dramaturgok, szinkron- és filmrendezők, valamint hangmérnökök – is munkához jutottak a keretből, mert ők garantálták, hogy minőségi hangoskönyvek készüljenek.
A több mint négyszáz jelentkezőből hatvan színészt választottunk ki. A 2020. május 11-én készült munkaköri protokollunk írásban rögzítette: „A választást művészeti, illetve szociális szempontok szerint végzi: milyen nemű, életkorú és karakterű színész tudja leginkább képviselni a mű mondanivalóját. Ennek során tekintettel van arra, hogy a felolvasó személye nemben, korban, hangban, karakterben illeszkedjen a mű narrátorához. A kiválasztásnál előnyben részesíti azokat a színművészeket, akik nem rendelkeznek rendszeres jövedelemmel, gyermeket egyedül nevelnek, vagy a lakhatásuk nem megoldott.”
Minden produkció mögött háromszereplős csapatmunka, próbafelvétel, szövegelemzés, pontos hangtechnikai útmutató és professzionális utómunka állt.
A felelősségi körök végig tisztán elváltak: művészeti vezetőként kizárólag a szakmai folyamatokért, a minőségbiztosításért és a szerződéskötések előkészítéséért feleltem, a munka végén pedig a hangmérnökökkel közös felméréssel és szakmai kiértékeléssel zártam le a projektet az intézmény felé. Magát a pénzügyi elszámolást, a szerződéseket és a kifizetéseket nem én vezettem, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum gazdasági osztálya, ahol minden fillér útja dokumentált és visszakövethető.
Végezetül szeretnék elmesélni egy történetet, amely egyúttal emlékezés is a MASZK Egyesület legendás munkatársára, a szegedi kulturális és alternatív színházi élet megkerülhetetlen alakjára, Martinkovics Katira, „Kavicsra”. Nála jobban kevesen ismerték a független előadó-művészeti szektor helyzetét.
A projekt legutolsó, hatvanadik hangoskönyve Nádas Péter A Biblia című műve volt. A felolvasásra Martinkovics Mátét kértük meg – hangban, karakterben és megélhetési helyzetben is ő volt a legmegfelelőbb. Ennek a munkának én voltam a szerkesztője is az egész projekt művészeti vezetése mellett.
A szokásos rend szerint otthoni körülmények között kellett volna dolgoznunk: én a távolból, adott esetben a szüleim kertjéből, függőágyából fülesen, figyeltem volna a Budapesten vagy éppen Szegeden zajló munkafolyamatokat. Hosszan egyeztettünk arról, hogyan lehetne ez a felvétel igazán jó, ám közben feloldották a karantént, nyár lett, és újra lehetett találkozni.
Ekkor Máté felhívott azzal, hogy probléma-e, ha – miközben én vagyok a szerkesztő – ő az őt mentoráló Molnár Piroskával készül fel erre a felolvasásra. Piroskával dolgoztam korábban több hangjátékban a Magyar Rádió 20-as és 13-as stúdióiban, amiket 2025-ben a földdel tettek egyenlővé – hogy aztán a Magyar-kormány alakulása előtt két nappal, 2026 május 6-án, szerdán eredménytelennek nyilvánították a Pázmány Campus megvalósítására kiírt tendert –, szerepelt az általam is jegyzett Időfutár című sorozatban, ráadásul kaposvári vagyok, a Babarczy László-féle Csiky Gergely Színház előadásain nőttem fel, gyerekkorom óta az ő személyes rajongója is vagyok. Mondtam Máténak, hogyne lehetne, nekem megtiszteltetés, de kérje meg rá, hogy ezekre a felkészülésekre én is hadd menjek el.
Elmentünk Piroskához. Körbevezetett a lakásban, majd megkérdeztem tőle:
– Te Piroska, ott a könyvespolcból nyíló ajtó hova vezet?
Piroska mondta, hogy a szomszéd lakásba, amelyet szintén megvett, és bajba jutott színész vagy színházi kollégáknak ad oda lakhatásra. Majd kinyitotta a vastag teliajtót: egyet befelé, a szoba felé, és egyet ötven centivel arrébb, a másik szoba felé, kifelé.
– Te Piroska, miért vannak ebben a lakásban stúdióajtók? – kérdeztem.
Körbemutatott:
– Eötvös Péter az egész lakást egy elektroakusztikus zenei stúdiónak alakította ki. A galéria, a könyvespolc és a bútorok mind úgy vannak elhelyezve, mint a hangvetők, hogy tökéletes zenei felvételek készülhessenek itt.
– Piroska, akkor miért otthoni felvételt akarunk csinálni Máténál a garázsban vagy az albérletben, ahol épp helyet talál? Miért nem vesszük fel itt?
– Boldogan! – felelte.
Azonnal felhívtam Kulcsár Péter hangmérnököt, aki az ország egyik legkiválóbb hangjáték-hangmérnöke, több nívódíjas és fesztiváldíjas alkotást jegyez. Megkérdeztem tőle:
– Te lennél ennek a műnek az utómunkán a hangmérnöke. De nem akarjuk inkább együtt, Piroskánál felvenni?
Peti hozott egy többcsatornás mobil hangfelvevőt Piroskához. Tanúi lehettünk annak a csodálatos pillanatnak, milyen az, amikor egy mester felkészíti a tanítványát: hogyan instruál, hogyan javítja az intonációt, hogyan ír bele a példányba jeleket. Piroska ült az egyik fotelban, én a másikban, Mátét pedig szembe fordítottuk a könyvespolccal, hogy a hang a polcról verődjön vissza a hátsó galériának. Kulcsár Péter elindította a felvételt.
Így született meg A Biblia – az utolsó, hatvanadik darabja annak a hangoskönyv-projektnek, amelyet szociálisan megszorult művészek bevonásával, szigorú szakmai és pénzügyi fegyelemmel, mégis valódi emberi szolidaritással hoztunk létre.
Máté édesanyja, Kavics nagyon várta ezt a felvételt, amelyet akkor nem lehetett a többivel együtt közölni: kellett hozzá egy kormányváltás, és sajnos Nádas Péter halála is.
Őszintén remélem, Kavics, hogy még hallottad a fiadat ebben az egyébként szerintem a szakma legjobb energiáit mutató felolvasásban.


