A hidegháború kellős közepén, 1949-ben játszódó Fatherland Thomas Mann író és lánya, Erika – színésznő, író és autóversenyző – kapcsolatát állítja a középpontba. A road movie során egy korabeli, fekete Buickkal vágnak neki az útnak a romokban heverő Németországon keresztül, hogy Mann a Goethe-évforduló alkalmából díjat, illetve díjakat vegyen át. Az író ugyanis a nyugatnémet Frankfurtban és a keletnémet Weimarban is kitüntetést kapott, Goethe életének két fontos helyszínén. Mindkét városban beszédet mondott, és kiemelte, hogy

a művészet mindenek felett áll, fontosabb a mindennapi problémáknál, a nélkülözésnél és a szegénységnél, hiszen képes kirángatni minket, embereket a gödörből, a legmélyebb, legszomorúbb lelkiállapotainkból is.

Ez így volt néhány évvel ezelőtt, a Covid-világjárvány idején, és nem volt másként a második világháború utáni években sem.

Az alig másfél órás dráma több erős jelenetből épül fel. Az egyik ilyen, amikor Thomas Mann Weimarban, egy fogadás közben elindul megkeresni a lányát, akit egész nap nem látott. A szobájában, az ágyon fekve talál rá a testvérét, Klaust gyászoló Erikára, aki közli apjával, hogy haza szeretne menni. Thomas Mann azonban bizonytalanságát fejezi ki ezzel kapcsolatban.

Mann hazatérése egyszerre földrajzi és szellemi utazás: visszatér egy országhoz, amelyhez kulturálisan kötődik, de amelynek politikai és erkölcsi valóságával már nem tud azonosulni.

A haza fogalma így bizonytalanná válik. Ki mondja meg, hogy ki tartozik egy nemzethez, és ki az, aki kívül reked rajta? Ha senki sem ért egyet a másikkal, akkor ki a jó német? Ki a jó magyar? Ki a jó honpolgár?

Sandra Hüller a tőle megszokott magas színvonalon alakítja Erika Mannt. Nem véletlenül tartozik az utóbbi évek legfoglalkoztatottabb német színésznői közé, a Szemrevaló programjában is három filmben szerepel. A Thomas Mannt alakító Hanns Zischler pedig szerény, mértéktartó játékával sugározza az íróra jellemző erőt és visszafogott intellektust. A mellékszereplők is brillíroznak, Pawlikowski tehát a színészvezetés terén sem vallott kudarcot. Cannes-i elismerése így nemigen vitatható.

Pawlikowski minimalista szemléletmóddal készítette el az Ida, a Hidegháború és az Apaföld alkotta filmes hármast. Nagy segítségére volt ebben operatőre, Łukasz Żal. Az Apaföld forgatásán fekete-fehér képekkel és négyzetszerű, geometrikus kompozíciókkal dolgozott. Ezek az alakzatok keretezik Thomas Mann és lánya életterét:

a szereplők szinte fuldokolva keresik a kiutat saját kelepcéjükből.

A Fatherland kérdéseire nincs mindenki számára elfogadható, általános válasz. A frankfurti sajtótájékoztató jelenetében az egyik újságíró megkérdezi Manntól, miért hagyta el Németországot 1933-ban, és miért költözött az Amerikai Egyesült Államokba. Az író erre azt válaszolja, hogy ha nem ment volna el, most nem beszélgetnének egymással. Hatalmas, örök érvényű erkölcsi dilemma húzódik meg e mögött az egyszerű mondat mögött. Mit jelent ugyanis a hazaszeretet? Kötelessége-e az embernek szembeszállnia a saját hazájával? Meddig felelős valaki a hazájáért? Ezekre a kérdésekre napjainkban sem adható egyértelmű válasz. Sőt, a lehetséges feleletek egyre bonyolultabbá válnak.

A film vége katartikus: a Nobel-díjas író és lánya felkeresik Bach templomát, amely romokban hever, odabent azonban a szinte épségben maradt templomi orgonát hangolják a munkások. Miután minden hang a helyére kerül, megszólal a hangszer. A valódi művészet melódiája csendül fel. Ez már nem az NDK himnusza, és nem is sablonos tánczene. A művészet ilyen fokú térnyerése és újjáéledése rendkívül felszabadítóan hat; a jelenet a film, vele együtt pedig a trilógia közel tökéletes lezárása. Pawlikowski mintha azt sugallná, hogy talán mégsem igaz a közhely: a háborúknak nincs nyertese, csak vesztese. Van, ami túléli a pusztítást. Az örökös egyet nem értésnek is van metszéspontja, amely mentén közeledhetnénk egymáshoz.

Képek: MUBI